Tálentum és ultimátum
2007. december 17.
A magyar akadémiai élet sok furcsasága közül az egyik kedvencem a Talentum Akadémiai Díj, amit a Magyar Tudományos Akadémia és a Közép-Európai Tehetségkutató Alapítvány oszt ki minden évben egy-egy 35 év alatti fiatal magyar tudósnak a természettudományok, az élettudományok és a társadalomtudományok területén. Ez remek dolog: egy olyan országban, ahonnan tömegesen menekülnek el a tehetséges fiatalok (és kevésbé fiatalok), sok ilyen programra lenne szükség. Azt is szögezzük le gyorsan, hogy a díjat minden bizonnyal arra érdemes, kiváló fiatal tudósok kapják.
A díj összege 20 ezer euró, ami barátok közt is legalább 5 millió forint. Mit kell tenni ezért a szép összegért? Nos, nem sokat. Ki kell tölteni egy űrlapot, csatolni kell egy önéletrajzot, és be kell szerezni két akadémikus ajánlását.
Azok kedvéért, akik nem járatosak a tudományos pályázatok, ösztöndíjak világában: azért általában ennél komolyabb feltételeknek kell megfelelni. A bírálók igényt szoktak tartani arra, hogy elolvassák legalább a pályázó részletes kutatási tervét, néhány korábbi publikációját, a megszületett és várható eredményekről szóló beszámolót.
A három oldalas űrlap azért diszkréten kér valami leírást, de komolyabb megkötések nincsenek; viszont röviden ismertetni kell a pályázati munka lényegét — azaz kivonatolni a kivonatot — olyan kardinális adatok mellett, mint például anyja neve (vajon miért kíváncsi Magyarországon minden intézmény erre az adatra?). Nosza, essünk neki. Önéletrajza minden kutatónak van. Az űrlap kitöltése rutinfeladat. Ha komolyabb pályázók vagyunk, van elég anyagunk a témánkról ahhoz, hogy némi copy+paste után mellékletestül, rövid lényegestül egy óra alatt meglegyünk. Most már csak két akadémikus ajánlót kell találnunk.
Ez itt a bökkenő. Magyarországon nincs sok akadémikus. Ki ismer egyet? Nyilván olyan fiatal kutatók, akik az akadémiai kutatóintézetek egyikében egy akadémikus tanítványaként, asszisztenseként, munkatársaként dolgoznak. Esetleg olyan egyetemi tanszéken, ahol akad egy példány. Ezzel egy csapásra diszkvalifikáltunk rengeteg tehetséges fiatal kutatót. (Ad abszurdum egy Nobel-díjas tudós nem ajánlhat fiatal magyar tudóst erre a díjra.) De még a maradék sem valószínű, hogy egynél több akadémikust ismer. Vajon mi történik ilyenkor?
Fiatal kutató: Professzor úr, lenne itt ez a pályázat…
Ősz akadémikus: Látom kolléga úr, kellene még egy akadémikus ajánlása. Hát majd meglátom, mit tehetek az ügy érdekében…
Vagy ami még kínosabb:
Ősz akadémikus: Kolléga úr, lenne itt ez a pályázat. Az ajánlásokat elintézem, más nem nagyon kell. Jól jönne az a pénz ugye…
De mielőtt bárki megbántódna, témát váltok. A játékelmélet egyik jól ismert példája az ultimátum játék, amelyet többek között a méltányossági normák vizsgálatára használnak. Ebben a játékban egy fix összeg — mondjuk 100 dollár — a tét. Az egyik játékos javaslatot tesz, hogy milyen arányban osszák el ezt az összeget a másik játékossal. A másik játékos elfogadhatja vagy visszautasíthatja a javaslatot. Ha elfogadja, mindketten megkapják a részüket; ha visszautasítja, egyikük sem kap semmit. Gyakorlatilag a második játékos megvétózhatja az első által javasolt elosztást.
A játékelmélet standard feltevései szerint az első játékos a lehető legnagyobb részt megtartja magának (mondjuk 99 dollárt) és a lehető legkisebb részt adja a másik játékosnak (1 dollárt). A második játékosnak racionális elfogadnia ezt a javaslatot, hiszen még ezzel is jobban jár — kap egy dollárt — mintha elutasítaná és nem kapna semmit.
A valóságban azonban az emberek nem így viselkednek. A felmérések szerint a második játékosok rendszeresen megvétózzák az olyan javaslatokat, amikben az ő részük nem éri el legalább a teljes összeg 20%-át. Azaz megbüntetik az első játékost a méltánytalannak érzett ajánlat miatt, habár ők maguk semmit sem nyernek a büntetéssel. A leggyakoribb javaslat a kutatások szerint azonban eléri a 30-40%-ot. Hasonló eredmények születtek, amikor a játékosok nyugati üzletemberek, bálnavadász indiánok vagy új-guineai bennszülöttek voltak. Érdekes módon úgy tűnik, hogy egyedül a csimpánzok viselkednek racionálisan a játékban.
Mindez nem azt jelenti, hogy valami nem stimmelne a játékelmélettel. Az ultimátum játék megmutatja, hogy az emberek betartatják a „fair play” normáit, és hogy a standard feltevésektől eltérő viselkedésük magyarázatot kíván. Ettől még az egyszerűsített példák hasznosak maradnak sok valós, érdekes és meglepő szituáció modellezésére.
Címkék: játékelmélet, Magyar Tudományos Akadémia
2007. december 22. 08:30
Szia Greg! Jó kis blog, teccik. A magyar akadémiai világról kb. ugyanaz a véleményem, úgyhogy inkább Ultimátum. Sok érdekes részletkérdést szoktak ezzel kapcsolatban vizsgálni, de engem főleg az érdekel, hogy hogy mi is a “fair play” norma tartalma a játékosok szempontjából. Kicsit felejtsük el, hogy játékelméleti anomáliának számít (ami tény). Az is fura szerintem, hogy bár nemrikán előfordul 50-50 felosztási ajánlat, általban messze nem ez a leggyakoribb. Miért? Úgy tűnik, mindkét játékos hajlamos valamiféle normativ jelentőséget tulajdonítani annak, hogy az egyikük az osztó. Ha erre mindenféle spinekkel ráerősít a kísérletező, kicsit el is tolódik az eredmény az aránytalanabb felosztás felé. A kísérleti alany találkozik egy absztraktra lecsupaszított (merőben életidegen) döntési helyzettel. Mivel felosztásról van szó, próbál “fairness” szabályokat belelátni. Bízván a kísérletezőben (“csak nem véletlen, hogy pont ezt, pont így”), jelentőséget tulajdonít az egyetlen “strukturális” aszimmetriának, az “ajánló-elfogadó” szerepkülönbségnek. Most úgy gondolom, tévedés azt hinni, hogy minél “csupaszabb” a kísérleti helyzet annál valószínűbb, hogy rátalálunk valami elemi “fairness” normára.
Amúgy meg hajrá!
2007. december 31. 08:49
Biztos tudsz róla, de Alexander Cappelen és kollégái a Norwegian School of Economics-ról rengeteg kutatást csináltak ebben a témában. Olyan helyzeteket vizsgáltak például, ahol az osztó “megdolgozott” a pénzért vagy ahol számított a szerencse. Ez alapján pontosabban meghatározható, hogy milyen “fairness” normát használnak a kísérleti alanyok — például mennyire veszik figyelembe az egyéni erőfeszítést vagy felelősséget, illetve a szerencsét. Mint az várható volt, ezek a komplexebb normák különböznek pl. Skandináviában, az Egyesült Államokban, vagy Afrikában.
2008. január 1. 12:17
Szia Greg!
Az egyik sokszerzős Cappelent (“The pluralism of fairness ideals”) olvastam, de mostanában kevésbé figyeltem az irodalmat(csak azt látom, hogy szinte havonta duplázódik).
Igazából azt a homályos pontot pedzegetem,hogy az intézményi közeg esetleg “indukálja” és nem “feltárja” a normát. Ez persze önmagában egészen addig csak szőrszálhasogatás és nem fontos különbség, amíg meg vagyunk győződve arról, hogy a norma valamiképpen megfelel az intézményi közegnek. Csakhhogy van olyan gyanúm, hogy tökéletesen irreleváns “intézményi” részletekkel is eltéríthető a felosztási módusz. Nem tudom erre van-e kísérlet. A verbális framing-hatást a “vezetőkérdés által indukált” normát már többen vizsgálták, de az kicsit más.
Persze tudom én, hogy ez homályos. Majd egyszer talán lesz dőm tisztázni.
BUÉK
2008. január 3. 06:36
De azt az ellenvetést, hogy a kísérlet eredménye nem valamiféle valós jelenségnek felel meg, hanem csak a kísérlet körülményei által indukált mesterséges eredmény, szinte minden kutatással és kísérlettel szemben fel lehet hozni, és nem is csak a társadalomtudományokban. Ammennyire én ismerem ezt az irodalmat, ezek az eredmények elég robosztusak és konzisztensek ahhoz, hogy valódi normákat tárjanak fel, mégha ezek a normák gyakran implicitek is. Ráadásul az említett szerzők elég okosan csavargatják a potmétereket.
2008. január 5. 20:56
Na azért ilyen könnyen nem adom oda a pontot:) Nem azt mondtam, hogy a norma nem valós, vagy univerzális. Még az sem különösebben érdekes (mert régóta tudott), hogy bizonytalanság mellet nyereség esetén az emberek hajlamosak alulbecsülni, veszteség esetén pedig túlbecsülni a véletlen szerepét. (A lottóötöst megérdemeljük, a közlekedési balesetben mindig vétlenek vagyunk) Az eredmények erre nézve tényleg robosztusak. Arra viszont már kevésbé, hogy milyen paraméterek változásai térítik az “önzőbb” felosztás felé a játékosokat. Éspedig azért nem, mert nem kontrollálják – pontosabban nem ismerek ilyen kísérletet – normatív szempontból nyilvánvalóan irreleváns tényezők változására. Ha minden ugyanabba az irányba mozítja el a móduszt (mondjuk az ABC-sorrendtől a verejtékes munkával megszerzett tulajdonjogig), akkor gyanakodhatunk arra, hogy a normamódosulás nem valami valós intézmény-változás ügyes kísérleti megjelenítésénk eredménye, hanem esetleg más magyarázat után kell néznünk. Amúgy ezekre a “finomabb” intézményi változásokra már messze nem olyan robosztusak az eredmények, ha jól látom.
Ebből nem következik feltétlenül az anti-experimentalista sutaság (“végülis a kísérleti eredmény magyarázó ereje nem terjed túl a kísérleti helyzeten”). Csak annyi, hogy ha minden egy irányba mutat, akkor hiába csavargatod finoman a potmétert, nem biztos, hogy tudod, hogy mit mérsz.
A blog változatlanul remek, hajrá!