Íme egy híres filozófiai gondolatkísérlet.

Egy elszabadult vagon száguld öt ember felé, akik valamilyen okból a síneken tanyáznak és nem veszik észre a veszélyt. Ha nem állítjuk át a váltót, mind az öten meg fognak halni. Viszont ha átállítjuk a váltót, a vagon el fogja ütni a másik vágányon levő embert.

A legtöbb ember intuitív reakciója szerint ebben a helyzetben helyes lenne átállítani a váltót. Ezzel egyrészt ugyan a másik vágányon levő ember halálát okozzuk, másrészt viszont megakadályozzuk öt ártatlan ember halálát. Ha nincs más lehetőség, kevésbé rossz, ha csak egy ember hal meg, mint ha öt. (Aki nem így gondolja, képzelje el, hogy sokkal többen tanyáznak az első vágányon. Lesz olyan küszöb, ami felett a váltó átállítása helyesnek tűnik.)

A példa egy másik változatában az elszabadult vagont nem tudjuk más vágányra terelni. Ha nem teszünk semmit, a vágányon tanyázó öt ember meghal. Viszont megállíthatjuk a vagont, ha a mellettünk álló kövér embert a vágányra lökjük. Csak ez az illető elég súlyos ahhoz, hogy a vagont megállítsa — azaz semmit sem érnénk el azzal, ha mi magunk ugrunk a vagon elé. A kövér ember persze nem fogja túlélni az ütközést.

A legtöbb ember intuitív reakciója szerint nem szabad a kövér embert a vágányra lökni, még akkor sem, ha ezzel elmulasztjuk megmenteni a vágányon tanyázó öt embert.

Az első eset világos: jobb több embert megmenteni, mint kevesebbet. A második eset vitatott. Vannak filozófusok, akik szerint intuitív reakciónk helyesek, és kidolgozható valamilyen erkölcsi elv, ami alapján különbséget tehetünk a két eset között. Mások úgy gondolják, hogy egy cselekedetet kizárólag a következményei alapján kell megítélnünk. Ez a nézet a következményelvűség. Eszerint ha az első esetben helyes átállítani a váltót, a második esetben ugyanúgy helyes a kövér embert a vágányra lökni, hiszen a következmény ugyanaz: öt ember életét megmentjük, egy ember pedig meghal. Intuitív reakciónk félrevezető a második esetben.

A vita legújabb fejezetét nem filozófusok, hanem agykutatók nyitották meg. Kutatásukban a válaszadókat arra kérték, hogy döntsék el, mi a helyes cselekedet ezekben az esetekben, miközben a válaszadók agyi tevékenységét funkcionális mágneses rezonancia vizsgálatnak (fMRI) vetették alá. A vizsgálatok eredményei szerint azoknál a kutatási alanyoknál, akik szerint a kövér embert nem szabad a vágányra lökni, az agy érzelmekhez kapcsolódó területei mutattak fokozottabb aktivitást. Ugyanakkor azoknál, akik szerint megengedhető, hogy a kövér embert a vágányra lökjük, először az agy érzelmekhez köthető része mutatott aktivitást, majd rögtön ezután a gondolkodáshoz köthető rész. Ezeknek a kutatási alanyoknak több időre volt szükségük ahhoz, hogy eldöntsék, melyik alternatíva lenne helyes.

Vagyis azok, akik szerint helyes lehet a kövér embert a sínekre lökni, először szintén érzelmi alapon reagáltak a kérdésre, ezután azonban a gondolkodás vette át a szerepet.

Hogyan magyarázhatóak ezek az eredmények? Egy népszerű elképzelés szerint erkölcsi intuícióinknak evolúciós okai vannak. Az emberi faj kialakulásának túlnyomó részében kis csoportokban élt. Természetes, hogy az evolúció erős érzelmi reakciókat alakított ki a közvetlen emberöléssel kapcsolatban, hiszen ez alapvető fontosságú volt a csoport túlélése szempontjából. Ezért „érzünk” különbséget a váltó átállítása és a kövér ember sínekre lökése között: az előbbi esetben a károkozás közvetett, az utóbbi esetben közvetlen. E magyarázat szerint azonban érzelmi reakcióink nem alkalmasak azoknak az erkölcsi szituációknak a megítélésére, amelyekkel a modern embernek szembe kell néznie.

Címkék: agykutatás, evolúció

Kapcsolódó bejegyzések:
Az erénytabletta
Szkeptikusok kíméljenek!
A fehér folt
Válasz mindenevőknek
A magyarok nyilaitól…