Filozófiai kibeszélőshow
2008. szeptember 21.Egy filozófiai konferencia általában csendes mederben zajló esemény. Nem jellemző, hogy a hallgatóság bekiabálásokkal, spontán tapssal szakítsa meg a beszélőket. Persze a szabad akarat, a fizikalizmus vagy a lehetséges világok szemantikájának problémája kevéssé alkalmas a kedélyek felzaklatására. A bioetika azonban kivétel.
A New York-ban tegnap befejeződött, a szellemi értelmi fogyatékosság erkölcsfilozófiai kérdéseiről szóló konferencia helyenként inkább személyeskedéstől sem mentes délutáni kibeszélőshow-ra, mint komoly tudományos konferenciára emlékeztetett. Az értelmi fogyatékosság eleve kényes téma, ráadásul a konferencián két, egymással élesen szemben álló megközelítést képviselő tábor vitatkozott. Nem segített az sem, hogy míg az egyik oldal a problémát szigorúan intellektuális szempontból közelíti meg, a másik oldal sok képviselőjének közeli rokonai, gyermekei értelmi fogyatékosok, vagy éppenséggel ők maguk is valamilyen testi fogyatékossággal élnek. A hallgatóságban ráadásul a fogyatékosok jogaiért küzdő aktivisták is jelen voltak.
A kedélyeket először Peter Singer előadása borzolta fel a konferencia második napján. Singer először Kokoról, a jelbeszéddel kommunikáló nőstény gorilláról beszélt. Koko körülbelül kétezer szót megért, aktív szókincse pedig ezer szó körüli. IQ-ja 70 és 95 között van (az emberi átlag definíció szerint 100). De nemcsak a főemlősök között találunk példákat. Szóba került Alex, az amerikai akcentussal beszélő papagáj, „aki” képes hétig számolni és megérti az olyan fogalmakat, mint szín, alak és méret.
A súlyosabb értelmi fogyatékossággal élő emberek ezzel szemben egyáltalán nem képesek nyelvet használni, számolni, vagy elvont fogalmakat megérteni; a legsúlyosabban fogyatékosok IQ-ja 25 alatt van. Miért van mégis, hogy sokak szerint minden ember erkölcsi státusszal rendelkezik — azaz különleges erkölcsi védelmet élvez —, míg az állatok nem? A válasz nem lehet az, hogy az erkölcsi státusz pusztán faji hovatartozás kérdése: a „fajizmus” ugyanúgy elfogadhatatlan, mint a rasszizmus vagy a szexizmus — a „faji előítéletek” ugyanúgy előítéletek, mint a nemi vagy etnikai előítéletek.
A legtöbben azt mondanák, hogy erkölcsi szempontból az ember azért fontosabb, mint az állatok, mert magasabb rendű kognitív képességekkel rendelkezik. Az értelmi fogyatékosok példája azonban rávilágít arra, hogy ez egyrészt nem minden emberre, másrészt nem minden állatra igaz. Ebből az következik, hogy felül kell vizsgálnunk az erkölcsi státuszról vallott meggyőződésünket: nem minden ember élete egyformán értékes, és nem minden állat élete kevésbé fontos, mint egyes embereké. Ha az erkölcsi státusz kognitív képességek kérdése, az emberek és az állatok között nincs éles határvonal.
Singer előadása, mint várható volt, most is vihart kavart — nem véletlen, hogy a Princeton egyetem néhány éve kénytelen volt testőröket rendelni mellé a személyét ért halálos fenyegetések miatt. Eva Kittay arra kérte Singert, hogy látogassa meg súlyos értelmi fogyatékos lányát — ha ismerne súlyos értelmi fogyatékosokat, talán nem hirdetne ilyen nézeteket. Singer elfogadta a meghívást, bár, mint mondta, nem hiszi, hogy bármit tanulhatna belőle; cserébe vitapartnerét arra biztatta, hogy látogasson meg egy csimpánzokkal foglalkozó kutatóközpontot. Adrienne Asch, vak professzornő pedig azzal vádolta Singert, hogy többre értékeli az állatokat, mint az embereket; hogy alacsonyabb státuszt akar adni a fogyatékosoknak, mint az állatoknak; hogy szerinte a fogyatékosok nem élnek teljes életet. Singer emlékeztette Asch-t, hogy ezeket a dolgokat sosem állította.
Az indulatok azonban a zárónap utolsó előadásán szabadultak el. Jeff McMahan a Rutgers egyetemről szintén a súlyos értelmi fogyatékosok erkölcsi státuszáról beszélt. A fajhoz tartozás szerinte sem lehet a választóvonal; ugyanígy nem lehet különbséget tenni emberek és állatok között aszerint, hogy a fogyatékosok speciális kapcsolatban állnak más emberekkel, hiszen ez az állatokra is igaz — gondoljunk csak arra, hogyan ragaszkodnak egyesek kutyájukhoz vagy macskájukhoz. Senki sem gondolja azonban, hogy ezeket az állatokat az emberhez hasonló kognitív szintre kellene emelni — még ha az lehetséges is lenne. A súlyosan értelmi fogyatékos emberek erkölcsi státusza ugyanúgy kérdéses, mint egyes állatoké.
Kittay válaszában fogyatékos lányához fűződő viszonyáról beszélt. Mint mondta, neki érzelmileg nagyon nehéz ezeket a nézeteket meghallgatnia — ami persze minden jelenlevő számára világos volt. Mi lenne a fogyatékosokkal és az őket gondozókkal, ha Singer és McMahan nézetei széles körben elterjednének? Mi lenne, ha a társadalom tényleg azt gondolná, hogy az értelmi fogyatékosok nem teljes értékű emberek? Hogy jönnek mások ahhoz, hogy a fogyatékosokkal szerzett bármiféle tapasztalat nélkül ítélkezzenek róluk? És főképp: hogyan mondhatnak ilyen dolgokat mindazok fényében, amit a fogyatékosok életéről, másokhoz fűződő kapcsolatáról tudunk?
Mit lehet erre válaszolni? Mint McMahan és Singer mondják: valami nincs rendben, ha egy néhány hetes magzatot nem lehet elpusztítani, de egy felnőtt csimpánzot, aminek a génkészlete 98.4%-ban megegyezik a mienkkel, aminek az intelligenciája meghaladja egyes emberekét, ami sok szempontból hasonlóan képes szenvedni, mint mi, igen; valami nincs rendben, ha mindazok fényében, amit a disznók intelligenciájáról tudunk, a legtöbb ember leszarja, hogy milyen körülmények között tartjuk őket és min mennek keresztül, mielőtt kolbász lesz belőlük.
Nos, mielőtt az olvasó felháborodna azon, hogy miken képesek veszekedni a filozófusok, érdemes hangsúlyozni, hogy az ilyen vitáknak komoly tétje van. Egyrészt tagadhatatlan, hogy elfogadhatatlan módon bánunk az állatokkal: aki valaha részt vett disznóvágáson, annak lehet némi elképzelése erről. Másrészt viszont mára az értelmi fogyatékosság legfontosabb okozóit az orvostudomány legyőzte — hála a terhesszűrésnek, a csecsemőkori betegségek visszaszorulásának, a közegészségügyi intézkedéseknek. Az értelmi fogyatékosok száma viszont nem csökkent. Miért? Azért, mert egyre több koraszülött csecsemőt vagyunk képesek életben tartani. Ez nagyszerű dolog, csak éppen arról nem beszélünk, hogy a koraszülött csecsemők jelentős része értelmi fogyatékos lesz. Megéri-e heroikus erőfeszítéseket tenni az ilyen csecsemők életben tartásáért, adott esetben a szülők akarata ellen? Ha minden emberi élet egyformán értékes, nyilván igen; de vajon szívünk mélyén valóban ezt gondoljuk?
Címkék: az élet értéke, fogyatékosság
2008. szeptember 21. 23:25
Őszintén érdekel, hogy mit jelent az, hogy pl. egy gorilla IQ-ja 75-95. Hogyan lehet egy állat és egy ember (az ember) szellemi teljesítményét összehasonlítani? Persze el tudok képzelni olyan feladatsort, amelyet bizonyos állatok az emberhez hasonló (vagy sokkal jobb) szinten teljesítenek. Egy átlagos embert biztosan meg lehet tanítani a százalékszámításra; egy gorillát is? De ennél sokkal fontosabb: mi a helyzet az olyan képességeinkkel, mint pl. az absztrakció, az asszociáció, a bonyolult összefüggések megértése, a képzelet? Az emberi és állati elme ilyen összehasonlítása nem valamiféle PC-s vadhajtás-e?
A másik: elnézést, ha ez a megjegyzésem „kibeszélő show” jellegű. Anyám Alzheimer beteg. Néhány színt még meg tud különböztetni, de hétig számolni már nem tud. Ha egy tűzvészből őt vagy az okos papagájt kéne kimentenem, őt választanám. És nemcsak mert az anyám. De ha lenne rá lehetőség (sajnos nincs) és anyám korábban úgy rendelkezett volna, hogy nem akar végig menni ezen a szörnyű úton, azon lennék, hogy akaratának megfelelően fejezhesse be az életét.
2008. szeptember 22. 12:57
A hozzászólás első felére annyi lenne a reakcióm, hogy pont nem az átlagos emberekről szól a vita. A másik feléhez meg nem nagyon lehet semmit fűzni. Az lenne a furcsa, ha valaki nem így döntene.
2008. szeptember 22. 23:05
Véleményem szerint a bejegyzés kövekeztetése logikailag nem helytálló.
“Másrészt viszont mára a szellemi fogyatékosság legfontosabb okozóit az orvostudomány legyőzte — hála a terhesszűrésnek, a csecsemőkori betegségek visszaszorulásának, a közegészségügyi intézkedéseknek. A szellemi fogyatékosok száma viszont nem csökkent. Miért? Azért, mert egyre több koraszülött csecsemőt vagyunk képesek életben tartani.”
A következő tárgyi és összefüggésbeli tévedésekre és hiányosságokra szeretném felhívni a figyelmet:
- a bejegyzés a szellemi fogyatékos koraszülötteket teszi felelőssé a szellemi fogyatékosok számának növekedéséért, ugyanakkor nem vizsgálja a nem-koraszülöttek (időre születettek, túlhordottak) közötti előfordulását, valamint figyelmen kívül hagyja a szellemi fogyaték “szerzését” az életkor előrehaladtával.
- az orvostudomány számos oknak csak a forrását ismeri, de nem tudta azokat legyőzni; a terhesgondozás során elvégeznek ugyan szűrővizsgálatokat, de azok korántsem 100%-osak. ld. Down-szindróma, amelyre bár számtalan szűrővizsgálat létezik, egyik sem ad 100%-os bizonyosságot, ill. a DS nagy fokú valószínűsítését sem követi feltétlenül terhességmegszakítás;
- egyre több különböző fokú szellemi fogyatékot tud a szakma behatárolni (ld. klf. szindrómák), s egyre több jelenik meg a köztudatban is. [Szvsz mielőtt bárki arra ragadtatná magát, hogy a koraszüléseket okolja a szellemi fogyatékosok számának növekedéséért, talán nem ártana olyan szempontból is megvizsgálni a kérdést, hogy a PIC-ek [Perinatalis Intensiv Centrum] világa előtt, vagyis azokban az időkben, amikor még nem tudtak ilyen jó [és Magyarországon ez az arány különösen jó!] eredményeket elérni a koraszülött-mentésben, vajon mennyire “regisztrálták” a szellemi fogyatékosokat? Vajon felismerték-e a szakemberek azokat a tünetegyütteseket, mint ma? S egyáltalán: eljutottak-e vmilyen szakemberhez, vagy ment a családokban a struccpolitika és/vagy a “rejtegetés”?]
- a koraszületések száma ma Magyarországon 10 (egyes számítások szerint 13) százalék.
- a koraszülöttek 10 %-a él valamilyen – INCLUSIVE SZELLEMI – fogyatékkal, ergo: kevesebb, mint tíz százalékuk szellemi fogyatékos.
2008. szeptember 23. 22:00
Erről a bejegyzésről éles vita alakult ki az Index “Szülői munkaközösség” fórumán a “korababák, koraszülés” topikban. Erre itt reagálok.
mazsolaaa: “…nincs olyan, hogy szellemi fogyatékos!!!! Maximum értelmi fogyatékos, de szellemi semmiképpen sem. A szelleme/lelke nem fogyatékos, csak az értelme. Örülni, morcosnak lenni, szeretni az értelmi fogyatékos gyerek is tud, mert a szellemének semmi baja…”
Bár a köznyelvben használatos a “szellemi fogyatékos” kifejezés, hivatalosan valóban “értelmi fogyatékost” használnak. Elnézést, ennek utána kellett volna néznem. A szövegben javítottam.
Mikolt: “…ezt a kerdest egesz egyszeruen nem lehet a befektetes/megterules oldalarol nezni. egyreszt azert, amit valaki mar leirt, hogy ki fogja meghuzni a hatart, masreszt azert, mert az embernek kotelessege merlegelestol fuggetlenul segiteni mindenkin, aki raszorul.”
rolinyunya: “…Akik idejárunk azt hiszem, egytől-egyig egy véleményen vagyunk, hogy igenis MINDENT kövessenek el az orvosok, hogy a MI szemünk fényét megmentsék, és utána majd a MI kis HŐSEINKNEK minden tőlünk telhetőt megadunk, hogy teljes életet élhessenek!…”
Hogy értsük, mit mond Singer és McMahan: NEM arról van szó, hogy ne lenne kötelességünk segíteni minden rászorulón. Nem arról van szó, hogy — ha a szülők is ezt akarják! — ne tegyenek meg mindent a koraszülöttek megmentéséért. De vegyünk észre, hogy etikai kérdés, hogy mi az a “minden”. Nyilván dönt erről a társadalom pl. azzal, hogy mennyi forrást áldoz újszülött-ellátásra. És döntenek az orvosok is, amikor a kezelés abbahagyását vagy folytatását ajánlják.
Ugyanakkor: ha a “minden emberi élet egyformán értékes” elvet fogadnánk el, nehéz lenne megmagyarázni, hogy miért gondoljuk azt, hogy adott esetben a szülőknek joguk van azt kérni, hogy súlyos fogyatékossággal világra jött gyermekük életbentartására ne tegyenek az orvosok heroikus erőfeszítéseket.
Az ilyen és hasonló élet-halál döntéseket minden nap, a világ minden kórházában meghozzák.
2008. szeptember 23. 22:44
mspoppy:
“- a bejegyzés a szellemi fogyatékos koraszülötteket teszi felelőssé a szellemi fogyatékosok számának növekedéséért,”
Nem, sehol nem állítottam, hogy a számuk növekedne.
Nem abszolút, hanem relatív értékekről van szó. Az értelmi fogyatékosság korábbi okainak (pl. gyermekbetegségek, alultápláltság, stb.) relatíve csökkent a szerepe, a koraszülöttségé nőtt. Abban persze igazad van, hogy az időskori értelmi fogyatékosság aránya is egyre nagyobb.
Amiről írtam, azt Jeffrey P. Brosco előadásában halottam a konferencián. Mivel a konferencia előadásairól készült video hamarosan felkerül az internetre, ellenőrizheted majd, amit mondtam (belinkelem majd ide).
Ajánlom még figyelmedbe: Moster et al, “Long-Term Medical and Social Consequences of Preterm Birth.” New England Journal of Medicine, 359.3 (2008):262-73. Ez egy norvég kutatásról számol be és részletes adatokat tartalmaz nemcsak a koraszülöttség és az értelmi fogyatékosság, hanem koraszülöttség és tanulmányi végzettség, munkaerőpiaci helyzet, stb. összefüggéseiről.
2008. szeptember 23. 23:20
“Másrészt viszont mára a szellemi fogyatékosság legfontosabb okozóit az orvostudomány legyőzte — hála a terhesszűrésnek, a csecsemőkori betegségek visszaszorulásának, a közegészségügyi intézkedéseknek. A szellemi fogyatékosok száma viszont nem csökkent. Miért? Azért, mert egyre több koraszülött csecsemőt vagyunk képesek életben tartani.”
A születések száma évről évre csökken [kiv. 2000. év, amikor is a millenium miatt megugrott, majd visszaesett].
“Az értelmi fogyatékosok száma nem csökkent.”
>> = növekedés;
Az abszolút és a relatív értékeket illik következetesen használni, s nem engedhető meg egy viszonyításon belül az egyik tényezőnél az abszolút értéket, az ellentételnél pedig a relatív értéket alkalmazni. Az ilyen viszonyítás hibás, s téves következtetéseket eredményez. Az ilyen alapokra helyezett kutatási eredmények nem helytállóak.
2008. szeptember 24. 00:07
A születések száma (abszolút értelemben) csökkent.
Ezen belül az értelmi fogyatékosok aránya (relatíve) állandó. Ami az okokat illeti: az értelmi fogyatékosság hagyományos okainak az aránya (relatíve) csökkent, a koraszülöttség aránya (relatíve) nőtt.
Nem értem, mi nem következetes ebben. A nem csökkenés pedig természetesen nem növekedés: ha a jövedelmem nem csökken az év során, abból nem következik, hogy nőne.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a hivatkozott empirikus vizsgálatok az USA-ra és Norvégiára vonatkoznak, de nincs különösebb okunk azt gondolni, hogy a trendek nálunk mások lennének.
2008. szeptember 24. 09:15
Kedves Bognár Gergely!
Igen vitatható és slendriánul megfogalmazott blogbejegyzéshez vagyok kénytelen hozzászólni. A sok sok felületes megjegyzés, általánosítás mindegyikére nem tudok kitérni. De! Azon érdemes elgondolkozni, hogy a koraszülöttek esetében miért a szülők akarata a perdöntő? A koraszülött csecsemők szinte mindegyike nagyon akar élni – ennek köszönheti, hogy javarészt tünetmentes, “normális” felnőtt lesz belőle. Az ő élethez való joguk és élet-akaratuk miért mellékes? És miért nem számba veendő? Ha ezt a logikát követjük, akkor bármikor lemészárolható minden olyan élőlény (ideértve a testi és értelmi fogyatékkal élőket, az árvákat, a fogságba esett vagy sérült állatokat stb) akik gondozást, gyámságot igényelnek. Hiszen a gondozó vagy a gyám akarata, érdeke érvényesül.
A koraszülött gyerekek szüleinek akarata a saját életükre vonatkozik, és nem a gyermekükére. A koraszülött gyerekek akarata, élethez való joga éppúgy tiszteletben tartandó, mint a többi, nem koraszülött gyermeké. Mint ahogy például védett a koraszülöttek személyiségi joga is (merthogy – bármily meglepő – az is van nekik). Avagy hol kezdődik az élethet- valamint a személyiség védelméhez kötődő jog? Mi az az értelmi, fizikai paraméter, ami fölött ez jár? Kinek a “szíve mélye” dönt erről? Azt gondolom, hogy mindezeknek semmi köze a mélységekhez és a szívekhez.
2008. szeptember 24. 18:57
Kedves Greg!
Mit szólnál a következő érveléshez: a „fajhoz tartozás” azért elfogadható kritérium, mert nem egy bizonyos többé-kevésbé mérhető tulajdonsághoz kötjük az emberi személy erkölcsi méltóságát, hanem ahhoz, hogy képes saját magát időbeli lényként felfogni, létét hosszú távú tervekhez igazítani, vágyait ennek alárendelni, nézeteit felülvizsgálni stb. (Tudom, hogy az identitás számos „kemény dió” filozófiai problémát vet fel, de ezeket tegyük most zárójelbe.) A faj különböző módon fogyatékos tagjai különböző mértékben rendelkezhetnek ezzel a képességgel, de az erkölcsi méltóság védőburkát „benefit of the doubt” alapon kiterjesztjük minden tagra. Főleg azért, mert – az IQ-val ellentétben – itt nemigen lesznek olyan példák, ahol állatok rendelkezni fognak ezzel a képességgel, míg emberek nem. Másrészt a „tévedés kisebb kockázata” érvre alapozva. (Ha egy erre esetleg nem képes egyedet ide sorolunk, az kisebb erkölcsi kockázat, mintha egy idetartozótól megtagadjuk.)
Röviden, ez egy erkölcsi/etikai demarkációs kritérium, ezért az így felfogott „fajizmus” nem elfogadhatatlan. Persze ebből az elválasztásból sem következik, hogy az állatokkal bármit megtehetünk, csak az, hogy nincsen indokunk erkölcsi személynek tekintetni őket. Van ráadásul falszifikációs lehetőség is: ha valaki meggyőzően bizonyítja, hogy a csimpánz képes magát több éves távltú jövőben elképzelni és ehhez igazítani jelenbeli döntéseit, akkor belekerül az „erkölcsi személy” védett körébe.
Az amúgy is világos, hogy a kérdés eleve nem vethető fel az időskori szellemi leépülések esetében. Az erkölcsi személy státusnak csak akkor van ugyanis értelme, ha nem elveszíthető (ez hosszabb érvelést igényelne, de itt megspórolnám).
Amúgy Singer mindig provokatív – és persze majdnem mindig érdekes is.
2008. szeptember 25. 14:24
“A születések száma (abszolút értelemben) csökkent. Ezen belül az értelmi fogyatékosok aránya (relatíve) állandó. Ami az okokat illeti: az értelmi fogyatékosság hagyományos okainak az aránya (relatíve) csökkent, a koraszülöttség aránya (relatíve) nőtt. Nem értem, mi nem következetes ebben”
Nem stimmelnek az aránypárok, ezért hibás a következtetés. Korrekt következtetésre kb. a köv. módon lehet jutni:
1. A születések száma csökkent – ezzel párhuzamosan a (születésüktől kezdve) értelmi fogyatékkal élők aránya állandó. — Ezt fogadjuk el.
2. A koraszülöttek száma nőtt – DE: válotozott-e [nőtt-e, csökkent-e, stagnál-e] a koraszülötteken belül az értelmi fogyatékosok aránya?
3. Miként alakul az értelmi fogyatékosok aránya a csökkenő számú nem-koraszülöttek [időre születettek, túlhordottak] között?
4. A 2. és 3. vizsgálatok eredményeinek összehasonlítása.
“A nem csökkenés pedig természetesen nem növekedés: ha a jövedelmem nem csökken az év során, abból nem következik, hogy nőne.”
Ha a munkabér nem csökken az év során, ugyanakkor az infláció csökken, akkor a munkabér értéke növekszik. Ezt hívják reálbérnek. Nem mindegy, hogy munkabérrel, vagy reálbérrel számolunk, ha arról akarunk értekezni, hogy jobban élünk-e ma, mint x évvel ezelőtt.
“Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a hivatkozott empirikus vizsgálatok az USA-ra és Norvégiára vonatkoznak, de nincs különösebb okunk azt gondolni, hogy a trendek nálunk mások lennének.”
De igen, van okunk azt gondolni, hogy a trendek nálunk mások, ugyanis pl. a skandináv országokban Magyarországhoz képest sokkal “lazábban veszik” a terhesgondozást, nagyon kevés szűrővizsgálatot végeznek, nem kötelező pl. a tarkóredő vizsgálat (és még sorolhatnám), és a szüléseknél is több a komplikáció, mivel alapvetően nincs jelen szakorvos a szülésnél. “Cserébe” viszont korrektebbek a fogyatékkal élőkkel (mind az anyagiakat, mind a lehetőségeiket illetően).
Fontos megjegyezni továbbá, hogy a koraszülöttek életminőségének alakulásában RENGETEGET jelenthet a korai fejlesztés; ill, hogy a koraszülötteknek megvan az az előnyük azokkal az időre született, ám a születés során fellépett komplikációk [pl. nyakra tekeredett köldökzsinór okozta oxigénhiányos állapot, stb.] következtében sérült újszülöttekkel szemben, hogy az agyuk még nem alakult ki teljesen, s az inkubátorban töltött idő alatt “beérhet”, viszont a normál újszülöttek kifejlődött, ám megsérült agyterületei már nem tudnak “beérni”.
2008. október 6. 01:56
mspoppy: értsünk egyet abban, hogy nem értünk egyet. A nem csökkenés továbbra sem növekedés, és nem látom be, milyen aránypárok nem stimmelnének.
Amit a korai fejlesztésről mondasz, azzal egyetértek, a skandináv országok terhesgondozását pedig nem ismerem. Ugyanakkor a WHO adatai szerint a csecsemő-halálozás mértéke nálunk éppen kétszer akkora (6/100.000) mint Svédországban vagy Norvégiában (3/100.000). Ebből persze a vitánkra nem biztos, hogy következtetéseket lehet levonni; nekem azért úgy tűnik, hogy van mit behoznunk ezen a téren.
McT: ami azt illeti, én is valami ilyesmit gondolok az ember és más állatfajok erkölcsi státuszáról. Csak az a baj, hogy amit te ajánlasz, azzal a probléma nem tűnik el: ha az erkölcsi méltóság védőburkát kognitív képességektől függetlenül kiterjesztjük minden emberre, akkor egyes állatfajok is a burok alá kerülnek majd. Hiszen miért ne vonatkozna a “a tévedés kisebb kockázata” csimpánzokra és gorillákra is? Miért fontosabb elkerülni a tévedést az emberek, mint az állatok esetében? Nekem ez ugyanúgy “fajizmusnak” tűnik, legfeljebb szebb köntösben.
2008. október 24. 16:54
A konferencia előadásairól készült videók az alábbi címen érhetők el:
http://www.stonybrook.edu/sb/cdconference/podcasts.shtml