http://www.stonybrook.edu/sb/cdconference/podcasts.shtml

Amit a korai fejlesztésről mondasz, azzal egyetértek, a skandináv országok terhesgondozását pedig nem ismerem. Ugyanakkor a WHO adatai szerint a csecsemő-halálozás mértéke nálunk éppen kétszer akkora (6/100.000) mint Svédországban vagy Norvégiában (3/100.000). Ebből persze a vitánkra nem biztos, hogy következtetéseket lehet levonni; nekem azért úgy tűnik, hogy van mit behoznunk ezen a téren.

McT: ami azt illeti, én is valami ilyesmit gondolok az ember és más állatfajok erkölcsi státuszáról. Csak az a baj, hogy amit te ajánlasz, azzal a probléma nem tűnik el: ha az erkölcsi méltóság védőburkát kognitív képességektől függetlenül kiterjesztjük minden emberre, akkor egyes állatfajok is a burok alá kerülnek majd. Hiszen miért ne vonatkozna a “a tévedés kisebb kockázata” csimpánzokra és gorillákra is? Miért fontosabb elkerülni a tévedést az emberek, mint az állatok esetében? Nekem ez ugyanúgy “fajizmusnak” tűnik, legfeljebb szebb köntösben.

Nem stimmelnek az aránypárok, ezért hibás a következtetés. Korrekt következtetésre kb. a köv. módon lehet jutni:

1. A születések száma csökkent – ezzel párhuzamosan a (születésüktől kezdve) értelmi fogyatékkal élők aránya állandó. — Ezt fogadjuk el.
2. A koraszülöttek száma nőtt – DE: válotozott-e [nőtt-e, csökkent-e, stagnál-e] a koraszülötteken belül az értelmi fogyatékosok aránya?
3. Miként alakul az értelmi fogyatékosok aránya a csökkenő számú nem-koraszülöttek [időre születettek, túlhordottak] között?
4. A 2. és 3. vizsgálatok eredményeinek összehasonlítása.

“A nem csökkenés pedig természetesen nem növekedés: ha a jövedelmem nem csökken az év során, abból nem következik, hogy nőne.”

Ha a munkabér nem csökken az év során, ugyanakkor az infláció csökken, akkor a munkabér értéke növekszik. Ezt hívják reálbérnek. Nem mindegy, hogy munkabérrel, vagy reálbérrel számolunk, ha arról akarunk értekezni, hogy jobban élünk-e ma, mint x évvel ezelőtt.

“Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a hivatkozott empirikus vizsgálatok az USA-ra és Norvégiára vonatkoznak, de nincs különösebb okunk azt gondolni, hogy a trendek nálunk mások lennének.”

De igen, van okunk azt gondolni, hogy a trendek nálunk mások, ugyanis pl. a skandináv országokban Magyarországhoz képest sokkal “lazábban veszik” a terhesgondozást, nagyon kevés szűrővizsgálatot végeznek, nem kötelező pl. a tarkóredő vizsgálat (és még sorolhatnám), és a szüléseknél is több a komplikáció, mivel alapvetően nincs jelen szakorvos a szülésnél. “Cserébe” viszont korrektebbek a fogyatékkal élőkkel (mind az anyagiakat, mind a lehetőségeiket illetően).
Fontos megjegyezni továbbá, hogy a koraszülöttek életminőségének alakulásában RENGETEGET jelenthet a korai fejlesztés; ill, hogy a koraszülötteknek megvan az az előnyük azokkal az időre született, ám a születés során fellépett komplikációk [pl. nyakra tekeredett köldökzsinór okozta oxigénhiányos állapot, stb.] következtében sérült újszülöttekkel szemben, hogy az agyuk még nem alakult ki teljesen, s az inkubátorban töltött idő alatt “beérhet”, viszont a normál újszülöttek kifejlődött, ám megsérült agyterületei már nem tudnak “beérni”.

Mit szólnál a következő érveléshez: a „fajhoz tartozás” azért elfogadható kritérium, mert nem egy bizonyos többé-kevésbé mérhető tulajdonsághoz kötjük az emberi személy erkölcsi méltóságát, hanem ahhoz, hogy képes saját magát időbeli lényként felfogni, létét hosszú távú tervekhez igazítani, vágyait ennek alárendelni, nézeteit felülvizsgálni stb. (Tudom, hogy az identitás számos „kemény dió” filozófiai problémát vet fel, de ezeket tegyük most zárójelbe.) A faj különböző módon fogyatékos tagjai különböző mértékben rendelkezhetnek ezzel a képességgel, de az erkölcsi méltóság védőburkát „benefit of the doubt” alapon kiterjesztjük minden tagra. Főleg azért, mert – az IQ-val ellentétben – itt nemigen lesznek olyan példák, ahol állatok rendelkezni fognak ezzel a képességgel, míg emberek nem. Másrészt a „tévedés kisebb kockázata” érvre alapozva. (Ha egy erre esetleg nem képes egyedet ide sorolunk, az kisebb erkölcsi kockázat, mintha egy idetartozótól megtagadjuk.)
Röviden, ez egy erkölcsi/etikai demarkációs kritérium, ezért az így felfogott „fajizmus” nem elfogadhatatlan. Persze ebből az elválasztásból sem következik, hogy az állatokkal bármit megtehetünk, csak az, hogy nincsen indokunk erkölcsi személynek tekintetni őket. Van ráadásul falszifikációs lehetőség is: ha valaki meggyőzően bizonyítja, hogy a csimpánz képes magát több éves távltú jövőben elképzelni és ehhez igazítani jelenbeli döntéseit, akkor belekerül az „erkölcsi személy” védett körébe.
Az amúgy is világos, hogy a kérdés eleve nem vethető fel az időskori szellemi leépülések esetében. Az erkölcsi személy státusnak csak akkor van ugyanis értelme, ha nem elveszíthető (ez hosszabb érvelést igényelne, de itt megspórolnám).
Amúgy Singer mindig provokatív – és persze majdnem mindig érdekes is.

Ezen belül az értelmi fogyatékosok aránya (relatíve) állandó. Ami az okokat illeti: az értelmi fogyatékosság hagyományos okainak az aránya (relatíve) csökkent, a koraszülöttség aránya (relatíve) nőtt.

Nem értem, mi nem következetes ebben. A nem csökkenés pedig természetesen nem növekedés: ha a jövedelmem nem csökken az év során, abból nem következik, hogy nőne.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a hivatkozott empirikus vizsgálatok az USA-ra és Norvégiára vonatkoznak, de nincs különösebb okunk azt gondolni, hogy a trendek nálunk mások lennének.

A születések száma évről évre csökken [kiv. 2000. év, amikor is a millenium miatt megugrott, majd visszaesett].

“Az értelmi fogyatékosok száma nem csökkent.”

>> = növekedés;

Az abszolút és a relatív értékeket illik következetesen használni, s nem engedhető meg egy viszonyításon belül az egyik tényezőnél az abszolút értéket, az ellentételnél pedig a relatív értéket alkalmazni. Az ilyen viszonyítás hibás, s téves következtetéseket eredményez. Az ilyen alapokra helyezett kutatási eredmények nem helytállóak.

“- a bejegyzés a szellemi fogyatékos koraszülötteket teszi felelőssé a szellemi fogyatékosok számának növekedéséért,”

Nem, sehol nem állítottam, hogy a számuk növekedne.

Nem abszolút, hanem relatív értékekről van szó. Az értelmi fogyatékosság korábbi okainak (pl. gyermekbetegségek, alultápláltság, stb.) relatíve csökkent a szerepe, a koraszülöttségé nőtt. Abban persze igazad van, hogy az időskori értelmi fogyatékosság aránya is egyre nagyobb.

Amiről írtam, azt Jeffrey P. Brosco előadásában halottam a konferencián. Mivel a konferencia előadásairól készült video hamarosan felkerül az internetre, ellenőrizheted majd, amit mondtam (belinkelem majd ide).

Ajánlom még figyelmedbe: Moster et al, “Long-Term Medical and Social Consequences of Preterm Birth.” New England Journal of Medicine, 359.3 (2008):262-73. Ez egy norvég kutatásról számol be és részletes adatokat tartalmaz nemcsak a koraszülöttség és az értelmi fogyatékosság, hanem koraszülöttség és tanulmányi végzettség, munkaerőpiaci helyzet, stb. összefüggéseiről.

mazsolaaa: “…nincs olyan, hogy szellemi fogyatékos!!!! Maximum értelmi fogyatékos, de szellemi semmiképpen sem. A szelleme/lelke nem fogyatékos, csak az értelme. Örülni, morcosnak lenni, szeretni az értelmi fogyatékos gyerek is tud, mert a szellemének semmi baja…”

Bár a köznyelvben használatos a “szellemi fogyatékos” kifejezés, hivatalosan valóban “értelmi fogyatékost” használnak. Elnézést, ennek utána kellett volna néznem. A szövegben javítottam.

Mikolt: “…ezt a kerdest egesz egyszeruen nem lehet a befektetes/megterules oldalarol nezni. egyreszt azert, amit valaki mar leirt, hogy ki fogja meghuzni a hatart, masreszt azert, mert az embernek kotelessege merlegelestol fuggetlenul segiteni mindenkin, aki raszorul.”

rolinyunya: “…Akik idejárunk azt hiszem, egytől-egyig egy véleményen vagyunk, hogy igenis MINDENT kövessenek el az orvosok, hogy a MI szemünk fényét megmentsék, és utána majd a MI kis HŐSEINKNEK minden tőlünk telhetőt megadunk, hogy teljes életet élhessenek!…”

Hogy értsük, mit mond Singer és McMahan: NEM arról van szó, hogy ne lenne kötelességünk segíteni minden rászorulón. Nem arról van szó, hogy — ha a szülők is ezt akarják! — ne tegyenek meg mindent a koraszülöttek megmentéséért. De vegyünk észre, hogy etikai kérdés, hogy mi az a “minden”. Nyilván dönt erről a társadalom pl. azzal, hogy mennyi forrást áldoz újszülött-ellátásra. És döntenek az orvosok is, amikor a kezelés abbahagyását vagy folytatását ajánlják.

Ugyanakkor: ha a “minden emberi élet egyformán értékes” elvet fogadnánk el, nehéz lenne megmagyarázni, hogy miért gondoljuk azt, hogy adott esetben a szülőknek joguk van azt kérni, hogy súlyos fogyatékossággal világra jött gyermekük életbentartására ne tegyenek az orvosok heroikus erőfeszítéseket.

Az ilyen és hasonló élet-halál döntéseket minden nap, a világ minden kórházában meghozzák.

“Másrészt viszont mára a szellemi fogyatékosság legfontosabb okozóit az orvostudomány legyőzte — hála a terhesszűrésnek, a csecsemőkori betegségek visszaszorulásának, a közegészségügyi intézkedéseknek. A szellemi fogyatékosok száma viszont nem csökkent. Miért? Azért, mert egyre több koraszülött csecsemőt vagyunk képesek életben tartani.”

A következő tárgyi és összefüggésbeli tévedésekre és hiányosságokra szeretném felhívni a figyelmet:

- a bejegyzés a szellemi fogyatékos koraszülötteket teszi felelőssé a szellemi fogyatékosok számának növekedéséért, ugyanakkor nem vizsgálja a nem-koraszülöttek (időre születettek, túlhordottak) közötti előfordulását, valamint figyelmen kívül hagyja a szellemi fogyaték “szerzését” az életkor előrehaladtával.
- az orvostudomány számos oknak csak a forrását ismeri, de nem tudta azokat legyőzni; a terhesgondozás során elvégeznek ugyan szűrővizsgálatokat, de azok korántsem 100%-osak. ld. Down-szindróma, amelyre bár számtalan szűrővizsgálat létezik, egyik sem ad 100%-os bizonyosságot, ill. a DS nagy fokú valószínűsítését sem követi feltétlenül terhességmegszakítás;
- egyre több különböző fokú szellemi fogyatékot tud a szakma behatárolni (ld. klf. szindrómák), s egyre több jelenik meg a köztudatban is. [Szvsz mielőtt bárki arra ragadtatná magát, hogy a koraszüléseket okolja a szellemi fogyatékosok számának növekedéséért, talán nem ártana olyan szempontból is megvizsgálni a kérdést, hogy a PIC-ek [Perinatalis Intensiv Centrum] világa előtt, vagyis azokban az időkben, amikor még nem tudtak ilyen jó [és Magyarországon ez az arány különösen jó!] eredményeket elérni a koraszülött-mentésben, vajon mennyire “regisztrálták” a szellemi fogyatékosokat? Vajon felismerték-e a szakemberek azokat a tünetegyütteseket, mint ma? S egyáltalán: eljutottak-e vmilyen szakemberhez, vagy ment a családokban a struccpolitika és/vagy a “rejtegetés”?]

- a koraszületések száma ma Magyarországon 10 (egyes számítások szerint 13) százalék.
- a koraszülöttek 10 %-a él valamilyen – INCLUSIVE SZELLEMI – fogyatékkal, ergo: kevesebb, mint tíz százalékuk szellemi fogyatékos.