Egy lelkes olvasó — mert úgy tűnik, ilyen is van — hívta fel a figyelmemet a Prospect magazinban nemrég megjelent cikkre, aminek a kivonata magyarul is olvasható a Metazinon.

A cikk szerint korunkat erkölcsi válság jellemzi, ami a liberalizmusnak köszönhető. Manapság erkölcsön csak jogok és kötelességek gyűjteményét értjük. Elfelejtettük, hogy régen az erkölcs az erényekről és a jó életről szólt. Amíg az ember teljesíti a kötelességeit és tiszteletben tartja mások jogait, a jelenleg uralkodó felfogás szerint senki sem szólhat bele, hogyan éli az életét. Ha esténként pornófilmet néz és megiszik hat üveg sört, az maximum undorítónak tartható, de erkölcstelennek nem. Ahogy John Stuart Mill megfogalmazta: amíg másoknak nem okoz kárt és képes saját életéről dönteni, úgy éli az életét, ahogy csak akarja.

A válság megoldása az erényekhez, az erényes élethez való visszatérés. De a fogyasztói társadalomban erre kevés az esély; az egyházak, az erényes élet egykori letéteményesei maguk is kénytelenek alkalmazkodni a jogok és kötelességek erkölcséhez, ezért tőlük nem várható kezdeményezés. Talán a radikális zöldmozgalmak, az itt-ott már megjelenő környezetvédő kommunák példája mutathatja meg a kiutat.

Mindez akkora sületlenség, hogy tényleg érdemes beszélni róla.

Először is tisztázni kell, hogy a liberalizmus itt nem politikai doktrínaként, hanem a modern kor etikai világnézeteként szerepel. A liberalizmusnak van egy szűkebb politikai és egy tágabb erkölcsi jelentése is. A tágabb értelemben a legtöbb ember liberális, még ha szűkebb értelemben nem is vallja annak magát. Ebben az értelemben például az összes magyarországi parlamenti párt liberális, hiszen mindegyik elfogadja az alkotmányos demokráciát, az emberi jogokat, a magánszféra sérthetetlenségét, az állam és az egyház szétválasztását. A válság tehát nem egy politikai mozgalomnak köszönhető; mindannyian ludasak vagyunk benne.

Mielőtt azonban visszafordulnánk az erényekhez, érdemes felidézni, hogy erkölcsi értelemben miért vagyunk liberálisok. A kora modernkor nagy filozófusainak központi problémája volt, hogy miképp élhetnek együtt a társadalomban olyan emberek, akiknek különbözik a jóról alkotott felfogásuk. Mindez nem véletlen. A korabeli vallásháborúk olyan pusztítást vittek végbe, hogy fel kellett tenni a kérdést: hogyan lehetséges kordában tartani a jó életről mást és mást valló csoportok gyilkos hajlamait? Hobbes, Locke, vagy az Egyesült Államok alapító atyái erre a kérdésre próbáltak választ adni. A válasz, amit a nyugati társadalmak kidolgoztak, a szabadságjogokon, a tolerancián, a demokrácián alapul: nem tökéletes, de eddig nagyjából bevált.

Az erényetika persze valóban létező, ámbár meglehetősen marginális irányzat a morálfilozófián belül. Ennek egyszerű oka van. Az erényetika ugyanis erkölcsi nézetnek egyszerűen üres: képtelen választ adni erkölcsi kérdésekre.

Vegyünk egy hétköznapi etikai problémát. Egy kórházban fekvő idős betegnek csak napjai vannak hátra az életéből. Mielőtt az orvos közölhette volna vele a rossz hírt, a beteg családja arra kéri, hogy titkolja el a beteg elől a prognózist. Az orvos érti a család aggodalmát, de rossz érzéssel tölti el, hogy be kell csapnia a betegét. Mit tegyen? Nos, az erényetika válasza: tegyen úgy, ahogy egy erényes orvos cselekedne.

De ez a válasz semmit sem ér: hogyan cselekedne egy erényes orvos? Nyilván mérlegelné a jó és rossz következményeket, elgondolkodna azon, mi lenne a szakmai kötelessége, figyelembe venné a beteg jogait. Ezen a ponton azonban már következményekről, jogokról és kötelességekről beszélünk — pontosan azokról a fogalmakról, amiket az erényetika száműzni akar az erkölcsi nyelvből.

Szinte bármilyen morális kérdést teszünk fel, az erényetika válasza üres lesz. Mit mondhat az erényetika mondjuk az eutanáziáról, az őssejt-kutatásról, a szervkereskedelemről vagy az egészségügyi erőforrások elosztásáról? Nem sok hasznosat.

Ami pedig a radikális zöldmozgalmak és környezetvédő kommunák példáját illeti: nekünk Kelet-Európában van némi történelmi tapasztalatunk arról, milyen az, amikor valamilyen társadalomjobbító utópia nevében előírják, hogyan éljük az életünket. A környezetvédelem persze fontos dolog; már csak azért is, hogy ne jussunk mondjuk a maja civilizáció vagy a Húsvét-sziget lakosainak sorsára, akik természeti erőforrásaik felélésével saját társadalmuk összeomlását idézték elő. Ehhez a múlt tapasztalataiból tanulnunk kell, nem pedig hóbortos társadalom-átalakító kísérletezgetésbe kezdeni.

Igaz-e, hogy korunkban erkölcsi válság van? Az ilyen kijelentésekkel is érdemes csínján bánni. 2500 évvel ezelőtt már Platón is az erkölcsök hanyatlásán kesergett. Nincs olyan generáció, ami ne azt gondolná, hogy fiatalkorában még szilárdabbak voltak az erkölcsök, kevesebb a szabadosság és több a tisztelet. Aki nem hiszi, kérdezzen meg bárkit szülei vagy nagyszülei nemzedékéből.

Ha erkölcsi válság nem is, erkölcsi változás azonban van, és ez nagy részben pont a bioetikai problémáknak köszönhető. Ezek a problémák arra kényszerítenek bennünket, hogy újragondoljuk élet és halál vagy a természethez való viszonyunk kérdéseit; felül kell vizsgálnunk olyan mélyen belénk rögzült erkölcsi vélekedéseket, amiket például az élet szentségéről, az ölés tilalmáról, vagy más élőlények szembeni kötelezettségeinkről vallunk. De ezek már más bejegyzések témái.

Címkék: népbutítás, politikai filozófia

Kapcsolódó bejegyzések:
Az érsek és a szobalány
Temetői séta
Környezetszennyezés és ateizmus
Szkeptikusok kíméljenek!
Oltani vagy nem oltani?