William Godwin politikafilozófus 1793-ban megjelent, Értekezés a politikai igazságosságról című művében olvasható az alábbi híres példa:

Az általánosan elfogadott nézet szerint a szomszédom és én mindketten emberek vagyunk és ennél fogva egyenlő bánásmód jár nekünk. Valójában azonban valószínű, hogy egyikünk értékesebb és fontosabb — mint ahogy az ember értékesebb, mint az állat, hiszen magasabb rendű értelemmel rendelkezik és kifinomultabb boldogságra képes. Ugyanígy a jeles Cambray-i érsek értékesebb, mint a szobalánya: ha az érseki palota lángokban állna és csak az egyiket lehetne kimenteni, kevesen vitatnák, melyikük legyen az.

Godwin nem áll meg itt: amellett érvel, hogy az embernek akkor is Fénelon, a Cambray-i érsek életét kell megmentenie, ha a szobalány a felesége, az édesanyja, vagy a jótevője — sőt, még akkor is, ha az ember történetesen maga a szobalány.

Bár a példa extrémnek tűnik, valójában egy jól ismert etikai elvet illusztrál: eszerint a helyes cselekedet az, amely a pártatlanság követelményét figyelembe véve a lehető legnagyobb haszonnal jár. Ha Fénelon élete valóban értékesebb, mint a szobalányé, és a várható hasznokat elfogultság nélkül vesszük figyelembe, akkor az elv szerint tényleg őt kell megmenteni.

Kézenfekvő az ellenvetés, hogy az elfogultság néha erkölcsileg megengedhető — különösen, ha az ember feleségéről, édesanyjáról, vagy saját magáról van szó. A pártatlanság védelmezőinek azonban kész válasza van erre: normális esetben nyilván jobb, ha az ember elfogultságot tanúsít a szerettei iránt, hiszen a társadalmi kötelékek és felelősségek megoszlása miatt ezzel mozdítja a legkönnyebben elő az összhasznot. Az is igaz, hogy az ember normális esetben jól teszi, ha jótevői érdekeit előnyben részesíti, hiszen jótevőink értékéről közvetlen tapasztalatunk van. De ha ezektől a tényezőktől eltekintünk, egyetlen erkölcsi kötelességünk marad: a legjobb kimenetelek pártatlan előmozdítása. Ahogy Godwin költőien kifejezte: „milyen varázsereje lehet az enyém névmásnak, amely a pártatlan igazság döntéseit megváltoztathatná?”

De miért gondolta Godwin, hogy Fénelon élete értékesebb, mint a szobalányé? A látszat ellenére Godwin nem nézte le a nőket — ellentétben mondjuk Arisztotelésszel, aki a rabszolgákat, a barbárokat (vagyis mindenkit, aki nem egy görög városállam polgára) és a nőket alacsonyabb rendű lényeknek tekintette. (Arisztotelész szerint a nők értelmi képessége ugyan alapvetően nem alacsonyabb, mint a férfiaké, de olyan mértékben érzelmeik befolyása alatt állnak, hogy értelmüket nem képesek megfelelően használni.) A félreértések elkerülése végett az Értekezés későbbi kiadásaiban Godwin a szobalányból inast csinált — bár a történészek szerint ebben a feleségének, Mary Wollstonecraft-nek is volt némi szerepe.

Visszatérve az érsekre és a szobalányra: nyilván ma már senki sem gondolná, hogy az érsek értelme és boldogsága magasabb rendű. De Godwinnak sem ez a fontos, hanem az, hogy az érsek megmentése pártatlan nézőpontból nagyobb haszonnal jár. Ha a példa ebből a szempontból félrevezető is, a probléma velünk maradt: ha a pártatlanság követelménye szerint mindenki érdekét elfogultság nélkül vesszük figyelembe, akkor azt az alternatívát kell választanunk, ami a legjobban előmozdítja a jót. Ha Fénelon megmentése ebből a szempontból valóban jobb, akkor őt kell választanunk.

Címkék: az élet értéke, politikai filozófia

Kapcsolódó bejegyzések:
Számít-e az életkor?
Az erény ellen
Az Isten-bizottság
Temetői séta
Filozófiai kibeszélőshow