100 millió hiányzó nő
2008. december 6.
Az előző bejegyzésben amellett érveltem, hogy az államnak komoly indokok hiányában nincs joga megtiltani, hogy leendő szülők (illetve a nemi arányok kiegyenlítésére törekvő családok) megválaszthassák születendő gyermekük nemét — feltéve persze, hogy az ezt lehetővé tevő eljárások kockázatmentesek, hatásosak és költséghatékonyak. Az emellett szóló érv a reprodukciós autonómia elvén alapul: az állam komoly indok hiányában nem szólhat bele, hogy mikor, milyen körülmények között vállalunk gyereket.
A bejegyzéshez érkezett hozzászólás szerint „amennyiben korlátlanul hozzáférhetővé válna ez a lehetőség, még a mi kultúrkörünkben is veszélyesen eltolódna a nemek aránya a férfiak javára: még nálunk is az elsőgyerekes szülők 75-80 %-a fiút választana”. Valóban: ha így lenne, komoly társadalmi érdek fűződne ahhoz, hogy a nemek aránya ne tolódjon el. De nem tudom, honnan veszi a hozzászóló a 75-80 százalékos arányt. Mit mutatnak a rendelkezésre álló kutatások?
A hozzánk kulturálisan közel álló Németországban az elmúlt években több felmérés is foglalkozott ezzel a kérdéssel. A kirajzolódó kép szerint a korábbi NDK-ban a nők nagy része inkább lány gyermeket szeretne. A korábbi NSZK-ban élő nőknek egyes kutatások szerint nincsenek a születendő gyermekük nemére vonatkozó határozott preferenciáik; más kutatások statisztikai értelemben gyenge fiú-preferenciát találtak. Egy skandináv demográfiai kutatás szerint a szülőknek nincsenek határozott preferenciáik az első és a második gyerek nemére vonatkozóan. Ami a harmadik gyereket illeti, a dán, norvég és svéd szülők inkább lányt, míg a finn szülők inkább fiút szeretnének.
Az általam ismert egyetlen, Magyarországot is magába foglaló kutatás is a harmadik gyerek nemére vonatkozó preferenciákat próbálta felmérni — azaz a válaszadók olyan két gyermekes házaspárok voltak, akik elképzelhetőnek tartották, hogy harmadik gyermeket vállalnak. Az alábbi ábrán az oszlopok sárgára színezett része azoknak az arányát mutatja, akiknek mindegy a harmadik gyerek neme. A kékre színezett rész a fiúkat, a pirosra színezett rész pedig a lányokat preferálók arányát mutatja.
Mint látható, Magyarországon a két gyermekes szülők több, mint fele inkább lányt szeretne. Szó sincs tehát arról, hogy a fiúkat részesítenék előnyben. Azoknak az aránya, akiknek mindegy a harmadik gyerek neme, Új-Zélandon, Svájcban, Norvégiában, Spanyolországban, Finnországban és Németország két felében a legnagyobb. Lengyelország még nálunk is lány-centrikusabb.
Ezekkel az adatokkal persze csínján kell bánni. A már meglevő gyerekek neme minden bizonnyal befolyásolja a válaszokat. Nyilván más válaszokat kapunk, ha általánosságban kérdezzük meg az embereket arról, hogy milyen nemű gyermeket szeretnének, mint ha két gyermekes szülőket kérdezünk. A kutatások szerint azonban egy esetben világos az emberek preferenciája: a két gyermeket tervező szülők azt szeretnék, ha mindkét nembeli gyermekük lenne — azaz határozott nemi preferenciák csak a családon belüli nemi arányok kiegyensúlyozásának érdekében alakulnak ki. Ebből pedig az következik, hogy a nemválasztás elterjedésével sincs okunk attól félni, hogy a nemek aránya végletesen eltolódna.
A gyerek nemének megválasztása ellen érvelők ezen a ponton Kínára szoktak hivatkozni: míg a nemek természetes eloszlása szerint 106 fiú születésére 100 lány születése esik, Kínában ez az arány az elmúlt évtizedek „egy házaspár — egy gyerek” családpolitikája miatt 130:100-ra tolódott el a fiúk javára. De a fiúk előnyben részesítése olyan szegény országokban, mint amilyen Kína az 1970-es és 80-as években volt, gazdasági szempontból teljesen racionális válasz az állami családpolitikára — hiszen a férfiak magasabb jövedelmükből jobban tudták támogatni idősebb szüleiket egy olyan országban, ahol nincs nyugdíjrendszer.
Más ázsiai országokban, így Indonéziában, Sri Lankán és Thaiföldön a házaspároknak nincs kimutatható preferenciájuk a gyerekeik nemére vonatkozóan. A fiúk előnyben részesítését illusztráló példaként Bangladesht, Indiát és Pakisztánt szokás még említeni. Ezek azok az országok — mint ahogy azt Amartya Sen Nobel-díjas közgazdász és filozófus kimutatta — ahonnan száz millió nő hiányzik. De ennek az okát inkább az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférésben megmutatkozó különbségekben, a nők munkavállalási lehetőségeinek hiányában, a közoktatás elégtelenségében, illetve a gazdasági lehetőségek szűkösségében kell keresni, mint elképzelt kulturális különbségekben.
Bárhogy is legyen: ami Magyarországot illeti, nincs okunk arra, hogy a gyerek nemének megválasztása jogát megtiltsuk a nemi arányok eltorzulásának veszélye miatt. Mint ahogy az előző bejegyzésben írtam: nem ártana, ha az ilyen kérdésekkel kapcsolatban nemcsak szkeptikus orvosok, hanem mondjuk szociológusok véleményére is kíváncsiak lennénk. Ők elmagyarázhatnák, hogy demográfiai okokból nem kell tartanunk a reprodukciós autonómia tiszteletben tartásától.
2008. december 8. 13:28
Csak röviden:
Miért éppen azt kéne elmagyarázni, hogy nem kell tartanunk a reprodukciós autonómiától? Ezek az átlagok elég semmitmondóak statisztikailag. Tudod, két hét székrekedés, két hét hasmenés az statisztikailag egy hónap egészség is lehet.
Simán lehet, hogy szociális különbségek vannak, és éppen ez a perspektíva riasztó. Lehet, hogy bizonyos társadalmi szegmensekben eltérőek a preferenciák. Sosem sült ki abból jó, ha hirtelen nagyobb számban jelentek meg rosszul integrált, nehéz körülmények között élő férfiak. De a történészek szerint a boszorkányüldözéseknek is volt társadalmi-demográfiai alapjuk.
2009. január 2. 17:12
Tetszik a blogod. Jól írsz. Hajrá!
2009. január 29. 14:17
szia Greg,
jó ez a blog, most találtam rád. ami a konkrét témát illeti, bár általában nem biztos, hogy engedélyezném a dolgot, van egy fontos kivétel: szerintem két azonos nemű gyermek után engedélyezni kellene a szülőknek, hogy a harmadik gyermekük ellenkező nemű lehessen. úgy tudom (de cáfolj meg, ha nem így van), hogy Ausztráliában pár éve bevezették ezt a lehetőséget, és statisztikai értelemben szignifikánsan megugrott a születések száma. úgyhogy ez még a nemzetféltő “fogyik a magyar” siránkozókat is megelégedéssel tölthetné el.
nekem személyesen szerencsém van két ellenkező nemű gyerekkel, de ha nem így lenne, én bizony élnék egy ilyen lehetőséggel. és szerintem nem vagyok ezzel egyedül…
üdv,
Patrik
2009. január 31. 00:04
Abszolut csak személyes meglátás, nem előzte meg felmérés, számolgatás, ilyesmi, de én úgy látom, hogy ahol az első gyerek fiú, ott a házaspárok hajlamosabbak megállni egy gyereknél, esetleg a távoli jövőbe vízionálni a második gyereket. “Meglett a fiú, oké, rendben.” valami ilyesmit érzek.
Mások véleménye?
2009. június 20. 22:37
Az én nagyapámnak fontos volt, hogy legyen fia, aki továbbviszi a nevet. Papámnak így 6 nővére lett, mert fiút akartak (nem sok gyereket). Persze ez is csak egy példa és nem statisztika.
2010. április 5. 02:55
Csak most olvastam újra bele ebbe a blogba, igazán dinamikusan bővül, és értékes is, gratulálok!
Ami itt megragadta a figyelmemet, V példájával kapcsolatban:
Ahelyett, hogy szegény nagypapád minden alkalommal csalódott volna, h megint lánya lesz, nevelhette volna őket úgy, hogy biztos legyen, gyermeküknek nem csak az apa, hanem az anya neve is jár majd – ahogyan ez pl. a mindegy-milyen-lesz-a-gyerek-neme rekorder Spanyolországban egyértelmű, és itthon is simán megoldható már régóta. Nem azért mondom, mert vissza lehetne menni az időben, hogy ez megoldódjon, hanem azért, mert a problémát épp az okozza, hogy benneragadunk az időben, és noha már rég kiderült, hogy a nők (és lányok) érnek annyit, mint a férfiak (és a fiúk), még mindig tartva vannak azok a normák, társadalmi rögződések és elfogultságok, amik a különbségeket táplálják, és pl. a Kínában látottakat vagy az “azért 1 fiú legyen, mert az az igazi utód” hozzáálás fentmaradását és ezáltal az egyenlőtlenség továbbtáplálását eredményezhetik.