Talán nem túl valószínű, de nem is teljesen elképzelhetetlen, hogy a közeljövőben Magyarország miniszterelnökét Bokros Lajosnak fogják hívni. Erre az eshetőségre felkészülve, illetve a jeles reformer munkásságának megítélése végett elővettem egy öt éve íródott könyvkritikámat Bokros Verseny és szolidaritás című művéről. Bokros etikai-politikai filozófiai főműve — hiszen mi más a közgazdaságtan, mint alkalmazott etika? — sokat elárul a szerző nézeteiről, a kritika megállapításai pedig szerintem a mai napig helytállók.

A szövegben zárójelekben hivatkozom az oldalszámokra.

Bokros Lajos: Verseny és szolidaritás. Élet és Irodalom, Budapest, 2004.

A Verseny és szolidaritás Bokros Lajos az Élet és Irodalomban 2001 és 2003 között publikált írásait gyűjti egy kötetbe. A cikkek együttes megjelentetésének előnye, hogy nyilvánvalóvá válik: Bokros nem pusztán tanácsokat osztó közgazdász, hanem társadalmi reformer, aki javaslataiban nemcsak cselekvési programot, hanem jövőképet vázol fel. Magyarország gazdasági és társadalmi problémáinak elemzéséhez nem egyszerűen szakterülete eszköztárára hagyatkozik, hanem saját fogalmi keretet dolgoz ki, s javaslatait is ebben a keretben fogalmazza meg.

Bokros javaslatait többen elemezték mind gazdasági, mind politikai szempontból. A könyv megjelenése alkalmat ad rá, hogy a javaslatokat elvi szempontból is megvizsgáljuk. Bokros fogalmi kerete, s azon belül is egyik központi fogalma, a szolidaritás, ugyanis önmagában is figyelemre méltó. Különösen az a könyv központi tételének tükrében: eszerint a reformok végrehajtásával Magyarország belátható időn belül felzárkózhat a fejlett nyugati országokhoz, miközben társadalma igazságosabbá válik. A hazai versenyképesség növekedése nem mond ellent a társadalmi szolidaritás követelményének, sőt, verseny és szolidaritás kölcsönösen feltételezi és támogatja egymást. A nagy társadalmi elosztórendszerek reformja egyszerre járulna hozzá a nemzetközileg versenyképes gazdaság erősödéséhez és az előnyök és esélyek minél igazságosabb elosztásához. A kívánatos gazdaságpolitikai és társadalompolitikai célok között nincs konfliktus.

Ez első ránézésre meghökkentő állítás. Azt gondolná az ember, hogy a gazdaságpolitikai és társadalompolitikai célok igenis gyakran konfliktusban állnak egymással, és a helyes politikai cselekvés éppen azon múlik, hogy mennyire sikerül egymásnak ellentmondó célok között a megfelelő egyensúlyt megtalálni. Még ha egyet is értünk azzal, hogy Bokros reformjai — az adórendszer egyszerűsítése, a rászorultsági elv és az öngondoskodás minél szélesebb körű alkalmazása a társadalompolitikában, a verseny legalább részleges bevezetése az egészségügyben, tandíj a felsőoktatásban, a közalkalmazotti bértáblák eltörlése — kívánatosak a gazdasági hatékonyság, az állami pazarlás visszaszorítása és a teljesítménynövelés érdekében, nem feltétlenül kell egyetértenünk azzal, hogy ugyanúgy kívánatosak lennének a társadalmi igazságosság szempontjából.

Bokros válasza persze egyértelmű: reformjai igazságosabb társadalmat hoznának létre, mivel kifejezik a „valódi társadalmi szolidaritást”. De mi az a társadalmi szolidaritás? És mikor „valódi”? Bár gyakran hallani ezt a fogalmat, a szolidaritásnak valójában több, egymástól különböző értelme van. Bokros javaslatainak megítéléséhez elengedhetetlen, hogy megértsük milyen értelemben használja — és egyáltalán következetesen használja-e — azt. Annál is inkább, mert Bokros nem titkolt szándéka a társadalmi szolidaritás „korábban csaknem teljesen mellőzött” fogalmának bevezetése a közbeszédbe (73).

***

A szolidaritás egyik értelmében egyfajta érzület: a szolidáris személy kész segíteni a bajbajutottakon, elesetteken és rászorulókon, mégpedig elsősorban azért, mert bajukat, balszerencséjüket közvetlenül átérzi. A szolidaritás érzülete jellemzően személyes kapcsolatokra épülő közösségekben jelenhet meg; elsődleges terepe a család, a baráti és munkatársi kör. Amikor közvetlen közösségünk tagjai iránt érzünk szolidaritást, akkor szolidaritásunk meghatározható személyekre irányul.

A szolidaritás érzületének fontos szerepe van az emberek társas életében. Egy jól működő közösség létrehozza és elmélyíti a tagjait összekötő szolidaritást. Nagyobb, a közvetlen személyes kapcsolatok gyengülésével, majd eltűnésével jellemezhető közösségekben azonban a személyekre irányuló szolidaritás érzülete elhalványul, majd elhamvad. Ez persze nem azt jelenti, hogy nagyobb közösségek távoli tagjai, vagy akár más közösségekhez tartozó emberek iránt ne érezhetnénk szolidaritást, de a szolidaritás érzülete ebben az értelmében már elsősorban nem azonosítható személyekre, hanem inkább ügyekre irányul. Így lehetünk például szolidárisak a mindennapi életünket kevéssé befolyásoló, de nemes ügyek képviselői mellett: kiállunk a megszállt Tibet elnyomott népéért, támogatjuk az éhínség megszüntetéséért küzdőket, mentőcsapatot küldünk a természeti katasztrófák pusztításának enyhítésére.

A szolidaritás mint meghatározott személyekre és ügyekre irányuló érzület elsősorban szociológiai és pszichológiai fogalom. Bokros gyakran használja is ebben az értelmében. Elfogadja azt a népszerű magyarázatot, miszerint a modern jóléti államok kialakulásának hajtóereje a közösségi szolidaritás érzülete volt: „A XIX. század második felében győzedelmesen előrerohanó kapitalizmus (…) gyorsan és eredményesen szétverte a hagyományos társadalomban még igen erős családi és kisközösségi szolidaritás gazdasági-lélektani alapjait. Ennek a közismert folyamatnak az ellenhatásaképpen a dolgozó osztályok egyre öntudatosabb tömegei az államot hívták segítségül” (30). A korai jóléti intézmények — mint például a szakmai alapon szervezett bismarcki betegbiztosító pénztárak rendszere — tagságuk „kisközösségi-szakmai szolidaritását fejezték ki” (64). A különböző pénztárak által nyújtott szolgáltatások színvonala azonban jelentősen eltért egymástól, nem is szólva arról, hogy a társadalom jelentős csoportjai kimaradtak a rendszerből. Ahogy azonban a dolgozó rétegek erősödtek, politikai küzdelmet kezdtek a kisközösségi szolidaritás intézményes formákkal való helyettesítése érdekében. Ennek a folyamatnak az eredményeképpen alakult ki a modern jóléti állam, amelyben a kapitalista verseny által generált vagyoni és jövedelmi egyenlőtlenségeket a központosított, univerzális állami jövedelem-újraelosztás tompítja, a munkanélküliek, munkaképtelenek vagy hátrányokkal indulók helyzetét pedig jóléti szolgáltatások javítják.

Bár nem az én tisztem megítélni, könnyen lehet, hogy a szolidaritás érzülete fontos szerepet játszott a hagyományos, modernizálódás előtti társadalmak „jóléti rendszerében”. Talán a korai jóléti reformok, a szakszervezeti egészség-, és öregségi biztosítási pénztárak, a hadirokkantakat és árvákat segítő programok kialakulásának magyarázatához és létjogosultságának igazolásához is nélkülözhetetlen a szolidaritás érzületére való hivatkozás. Nem teljesen egyértelmű azonban, hogy a modern jóléti államok kialakulásának történetében a szolidaritás „társadalmi közérzületének” milyen szerepe volt. Valószínűbb, hogy a reformokat legalább részben kevésbé magasztos okok hívták életre. (A bismarcki biztosítási rendszer bevezetésének célja kevésbé volt a társadalmi szolidaritás kifejezése, mint a szociáldemokrata mozgalom erősödésének fékezése.) Azt a kérdést is tegyük félre, hogy van-e értelme szociológiai és pszichológiai értelemben társadalmi léptékű szolidaritásról beszélni. Még ha egyes kivételes esetekben elő is fordulhat, az emberek általában nem vállalnak hasonló módon szolidaritást országuk általuk nem ismert polgáraival, mint azt barátaikkal vagy családtagjaikkal teszik. Az egész társadalom nem ugyanabban az értelemben közösség, mint egy család, baráti vagy munkahelyi társaság; igencsak kétséges, hogy egy társadalmi léptékű közösség hasonló szolidaritást hozhatna létre tagjai között.

Bárhogy is legyen, Bokros aligha gondolhatja, hogy a közép-európai államok jóléti rendszereinek reformjára a kisközösségi — vagy akár nagyobb léptékű — szolidaritás-érzület kielégítése végett lenne szükség. Nem is gondolja ezt. Helyzetelemzése szerint ugyanis a térségbeli felzárkózó társadalmak legnagyobb gondja éppen hogy a társadalmi szolidaritás hiánya. Az elmúlt negyven év álszolidaritása, a rendszerváltás után kialakult verseny tisztátatlansága, a vagyoni és jövedelmi különbségek kapcsolatoknak, korrupciónak, bűnözésnek köszönhető gyors növekedése gátolta és gátolja a szolidaritás társadalmi közérzületének kialakulását és érvényesülését. Ebből következően a feladat nem a szolidaritás társadalmi kifejezése, hanem megteremtése. A reformoknak a szolidaritás nem oka, hanem célja.

De fura lenne, ha Bokros azt javasolná, hogy olyan reformokat hajtsunk végre, amelyek eredményeképpen erősödik bennünk a közösségi érzés, egyre jobban átéljük polgártársaink jó- és balsorsát, és egyre inkább olyanná válunk, mint egy nagy család. A polgárok szolidaritás-érzületének fejlesztése nem lehet a politikai cselekvés célja, legfeljebb kívánatos mellékterméke. Amikor javaslatait megfogalmazza, Bokros a társadalmi szolidaritást nyilván nem szociológiai és pszichológiai fogalomként, hanem normatív értelemben használja. A társadalmi szolidaritás ebben az értelemben erkölcsi eszme.

Zavaró, hogy Bokros egyszerre használja a szolidaritást leíró és normatív fogalomként. Mikor történeti összefüggéseket tár fel vagy helyzetet elemez, a szolidaritás szociológiai tényezőként jelenik meg. Mikor értékel vagy javaslatot tesz, a szolidaritás egyszerre magyarázó és normatív elv.

A társadalombiztosítás válságát elemezve Bokros például azt mondja, hogy „a jelenlegi rendszer fenntartásában érdekelt politikusok, hivatalnokok, orvosok népszerűnek tetsző, széplelkű állításai ellenére a gyógyítás mai központosított, velejéig bürokratikus irányítási, finanszírozási rendje egyre kevésbé tükröz valódi társadalmi szolidaritást, sokkal inkább az egyre elégedetlenebb emberekre rákényszerített hamis szolidaritást testesíti meg” (67). Valódi és hamis szolidaritás szembeállítása azt sugallja, hogy a szolidaritás itt normatív értelemben szerepel: a „valódi” szolidaritás a társadalmi szolidaritás eszméjének helyes lefordítása lenne az intézmények szintjére. Ugyanakkor lehet, hogy Bokros arra utal, hogy az „egyre elégedetlenebb emberek” véleménye szerint a jelenlegi intézményrendszer egyre kevésbé fejezi ki egymás iránti szolidaritás-érzületüket.

A nyugdíj- és az egészségügyi rendszer összehasonlításakor kiemeli, hogy „a biztosítási elv valódi érvényesítése kiválóan összefér az igazi szolidaritással, sőt jelentősen elősegítheti az önként vállalt szolidaritás megerősödését. Ugyanez várható a gyógyító intézmények finanszírozásának többpilléressé tétele esetén is. A magánjellegű betegbiztosítók által szervezett kockázatközösség eleve a szolidaritásra épül, még ha annak kötelezően választandó kisközösségi formájára is” (71). Itt is megjelenik az „igazi szolidaritás”, a társadalmi szolidaritás elvének helyes alkalmazása; de mindemellett a magánbiztosítási rendszer az önként vállalt és a kisközösségekben tapasztalható szolidaritás-érzületre épül (vajon miért?).

A szegénységről szólva pedig: „a szegénység megelőzésére, enyhítésére és a szegénysorból való kiemelkedés ösztönzésére szolgáló jóléti politika (…) egyrészt az állam egyes szervezeteinek összehangolt munkáját igényli, másrészt feltételezi az általa megcélzott emberek cselekvő együttműködését, illetve az ennek közterheit viselő jobb módú adófizetők tudatosan vállalt szolidaritását” (79). A családi pótlék tekintetében például a rászorultsági elv 1995-ös bevezetése „irányát tekintve helyes lépés volt, mert jobban megfelelt a társadalmi szolidaritás elvének” (80). Összességében azonban „a jóléti intézmények józan elemzése, eredménytelenségük felmutatása és a társadalmi szolidaritás valódi értékeit megtestesítő, távlatos reformok kidolgozása helyett a fedezetlen ígéretek árverése folyik” (83). A „tudatosan vállalt szolidaritás” ismét csak szociológiai fogalom, de a reformok a társadalmi szolidaritás elvét és értékeit próbálják érvényre juttatni.

Tegyük fel akkor a kérdést, hogy mi a társadalmi szolidaritás mint erkölcsi elv? Bokros szerint a társadalmi szolidaritás elve kötelességünké teszi, hogy szerepet vállaljunk az olyan kockázatok elleni védekezésben, amelyek a társadalom bármely tagját érinthetik. Különösen fontos ez azoknak az esetében, akik önerejükből nem képesek megfelelően védekezni e kockázatok — betegség, munkanélküliség, szegénység, stb. — ellen. Ezt a kötelességünket azonban nem (csak) egyénileg, hanem közösen kell gyakorolnunk. Ennek egyik intézménye az állam. Amikor a társadalmi szolidaritás az államon keresztül valósul meg, akkor a társadalom tagjai kockázatközösséget alkotnak: közösen vállalnak szerepet a mindenkit érintő kockázatok elleni védekezésben. Mindazok, akik nem képesek önerőből biztosítani magukat, számíthatnak a társadalom más tagjainak — különösen a jobb vagyoni és jövedelmi helyzetben levőknek — a segítségére az állami intézményrendszeren keresztül.

Mivel a társadalmi szolidaritás elve erkölcsi kötelességet ír elő, megvalósítása független kell legyen a társadalom tagjainak „közérzületétől”, azaz a polgároknak nem azért kell kockázatközösséget vállalniuk, mert így kívánják, hanem mert az erkölcs ezt írja elő. Persze egy jól működő társadalomban a jobb helyzetben levők önkéntesen kiveszik a részüket a társadalmi szolidaritás eszméjének megvalósításából: „Ha a szolidaritás társadalmi viselkedési normává emelkedik, akkor legszebben éppen önkéntes társadalmi kezdeményezések formájában érvényesül” (29). Nálunk azonban a feladat a társadalmi szolidaritás állami intézményrendszerének a megreformálása oly módon, hogy az a lehető legjobban megfeleljen a szolidaritás eszméjének.

De mi ez a mód? Mit ír elő pontosan a társadalmi szolidaritás elve? Milyen lenne a társadalmi szolidaritás eszméjét megtestesítő társadalom?

Tegyük félre egy pillanatra Bokros javaslatait és gondolkodjunk el ezen. Segít talán, ha felidézzük, hogy az állami jóléti intézményrendszereket, céljuk szerint, nagy általánosságban két típusra szokás osztani. Az egyikben a cél a szegénység, rászorultság, az esélyekben és lehetőségekben megmutatkozó hátrányok csökkentése egy bizonyos elfogadható szintig. A társadalmi kockázatközösség csak minimális, meghatározott mértékben nyújt védettséget a kockázatokkal szemben, ezen felül pedig az öngondoskodásnak, az egyéni védekezésnek adja át a terepet. Ezzel szemben a másik típusú állami jóléti intézményrendszer célja bizonyos javak és szolgáltatások hozzáférhetővé tétele és minden polgár egyenlő — vagy legalábbis minél inkább az egyenlőségre törekvő — módon való biztosítása. Az ilyen intézményrendszerben a társadalmi szolidaritás elve nem érvényesül megfelelően, ha a különböző jövedelmi helyzetű polgárok számára a biztosítás értéke különbözik. Az előbbi típusú intézményrendszer inkább jellemzi az angolszász országokat, míg az utóbbi a nyugat-európai, kontinentális jóléti államokat — de ugyanakkor persze a valóságban a két típus mindenhol keveredik.

Melyik típusú intézményrendszer felel meg a társadalmi szolidaritás elvének? Nos, mindkettő. Az elv csupán azt írja elő, hogy a társadalom tagjainak kötelessége szerepet vállalni a mindenkit érintő kockázatok elleni védekezésben. Arról, hogy ezt milyen formában teszik — hogy milyen szerepet adnak a rászorultságnak és az egyenlőségnek, hogy csupán egy minimális szint elérését vagy egyenlő értékű szolgáltatások biztosítását tűzik-e ki célul, hogy mekkora teret adnak az öngondoskodásnak és a piacnak —, az elv önmagában nem mond semmit. A társadalmi szolidaritás eszméjével mind a rászorultságot hangsúlyozó, mind az egyenlőségre törekvő jóléti intézményrendszer összeegyeztethető. Ebből a szempontból a társadalmi szolidaritás elve túlságosan elvont és általános.

A Verseny és szolidaritásból persze nyilvánvaló, hogy Bokros szerint mit írna elő a társadalmi szolidaritás elve. De ha eddigi érvelésem helytálló, akkor az elv nem azokat (vagy csak azokat) a reformokat engedélyezné, amelyeket Bokros képvisel — más, az általa javasoltaktól eltérő intézmények is összeegyeztethetők vele. Mellesleg ha így van, akkor a társadalmi szolidaritás elvére való hivatkozás nem túl termékeny, hiszen liberálisok, konzervatívok és szociáldemokraták mind egyetérthetnek vele, miközben a saját szájuk íze szerint értelmezik. Mindenesetre Bokrosnak további, mégpedig a gazdasági érvektől független indokokat kell felmutatnia ahhoz, hogy a társadalmi szolidaritás elvének általa vallott felfogása meggyőző legyen. Vagyis nem az a kérdés, hogy a javasolt reformok mellett szólnak-e jó gazdasági természetű érvek (amennyire én meg tudom ítélni: igen), hanem hogy szólnak-e mellettük jó erkölcsi érvek. Ha Bokros nem ad elő ilyeneket, akkor megalapozatlan az az állítása, hogy verseny és szolidaritás kölcsönösen feltételezi és támogatja egymást.

Vannak-e Bokrosnak ilyen érvei? Nézzük az egyenlőség kérdését. Tudjuk, hogy a piaci verseny a jólét előmozdításának és a gazdasági növekedésnek nélkülözhetetlen feltétele, de a verseny ugyanakkor fokozza a vagyoni és jövedelmi egyenlőtlenségeket. Magyarországon ezek a különbségek az elmúlt években nagyon jelentősen nőttek. Csökkentené-e a verseny következtében létrejövő egyenlőtlenségeket a bokrosi értelmében vett szolidaritás elvének alkalmazása? Valószínűleg nem. A rászorultsági elv alkalmazásának ugyanis nem az a célja, hogy a társadalmon belüli anyagi egyenlőtlenségeket csökkentse, hanem az, hogy a legrosszabb helyzetűeket valamilyen jobb, minimálisan elfogadható helyzetbe hozza. Még egy bármennyire jól működő, rászorultság-alapú program megvalósulása esetén sem várható, hogy a jövedelmi és vagyoni különbségek nem nőnek tovább — hacsak a küszöböt elég magasra nem tesszük. De „ha csaknem mindenki rászorultnak minősül, akkor a valóban szegények helyzete elhomályosul, a jómódúak is jogosultak lesznek a felkínált támogatásra, amit helyzetüknél, hatalmuknál, képzettségüknél és befolyásuknál fogva nagyobb mértékben fognak igénybe venni, mint a társadalom többi tagja” (34).

De talán egy igazságos, versenyalapú társadalom célja nem is lehet az, hogy az egyenlőtlenségeket csökkentse. A „valódi” társadalmi szolidaritás nem a személyek helyzete közötti viszonyt veszi figyelembe, hanem azt, hogy a társadalom legrosszabb helyzetű tagjai abszolút értelemben nincsenek-e elfogadhatatlanul rossz helyzetben. A szegények, rászorulók, az esélyekből és lehetőségekből kimaradók felemelése önmagában fontos cél.

Vitatott azonban, hogy e cél elérésének legjobb eszköze a rászorultsági elv alkalmazása, a célzott támogatások rendszere és a piacosítás lenne. Az univerzális jóléti programok legfőbb haszonélvezője ugyanis tagadhatatlanul a középosztály, ugyanakkor a leghátrányosabb helyzetűek is viszonylag színvonalas ellátásban részesülnek. Egyes adatok szerint Nagy-Britanniában az univerzális alapú nemzeti egészségügyi rendszer, az NHS bevezetése óta általában a legszegényebbek egészségi állapota javult, ugyanakkor a különböző társadalmi rétegek egészségügyi állapota tekintetében az egyenlőtlenségek nem csökkentek vagy egyenesen nőttek. A piacosítás nyomán azonban könnyen előfordulhat, hogy a középosztálybeliek tömegesen elhagyják a korábban univerzális rendszert, amelyben csak a szegényebbek maradnak benne, a szolgáltatások színvonala pedig jelentősen csökken. Bár az univerzális jóléti szolgáltatásoknak jelentős társadalmi költsége van, mégsem mindig egyértelmű, miként viszonyul ez a költség a legszegényebbek abszolút értelemben vett leszakadásának társadalmi költségéhez egy piacosított rendszerben.

Bokros Lajos reformjavaslatai mellett kizárólag gazdasági jellegű érveket hoz fel. Persze nem elképzelhetetlen, hogy a rászorultsági elv alkalmazása, a célzott támogatások rendszerének bevezetése és a jóléti intézmények legalább részleges piacosítása igazságosabb társadalmat hozna létre. De emellett nem jó érv az, hogy a javasolt reformok csökkentik az állami pazarlást és növelik a versenyképességet, vagy hogy „a szociális közkiadások csak akkor hatékonyak, ha célzottak” (34). A „valódi” társadalmi szolidaritás célja és mércéje nem lehet kizárólag a hatékonyság, a megtakarítás vagy a versenyképesség növekedése. Bokros úgy állítja be, mintha reformjainak végrehajtása nyomán nemcsak pénztárcánk vastagodna jelentősen, hanem egy erkölcsileg jobb társadalomban is találnánk magunkat: „a társadalmi szolidaritás oly gyönyörű és kívánatos eszméjének legjobb táptalaja éppen a nyílt, mindenki számára elérhető eszközökkel folytatott, átlátható és tiszta piaci verseny” (39).

Bokros nem bizonyította ezt az állítását. Következésképp nem biztos, hogy verseny és szolidaritás kölcsönösen feltételezi és támogatja egymást; nem biztos, hogy még ha végre is hajtjuk a megfelelő gazdaságpolitikai fordulatot, a gazdasági fejlődés és a társadalmi igazságosság között automatikusan megteremtődik a legjobb egyensúly. Sokkal valószínűbb, hogy a kívánatos gazdaságpolitikai és társadalompolitikai célok között Bokros javaslatainak — és különösen a címadó dolgozat 130 pontjának — gyakorlatba ültetése során is támadna konfliktus. Ennek valójában az ellenkezője lenne meglepő. Az eszmék világában sincs ingyenebéd.

Megjelent a BUKSZ 2004/4. számában.

Címkék: egészségügyi reform, szolidaritás

Kapcsolódó bejegyzések:
Megfontolásra visszaküldve
Kórkép szívecskével
Az egyenlőség egészségünkre válik
Ki felel az egészségért?
Hogyan csináljunk egészségügyi reformot?