Az Isten-bizottság
2009. április 3.
Még egy
bejegyzés élet-halál döntésekről, bár ezúttal egy valódi eset. Az
alábbi történetnek fontos szerepe volt a bioetika
megszületésében.
A vese feladata az anyagcsere során keletkezett bomlástermékek kiszűrése és eltávolítása. A krónikus vese-elégtelenség rövid úton halálhoz vezet, hacsak a vese működését nem váltják ki vesepótló-, azaz hemodialízis-kezeléssel. A kezelés során a beteg vérét mesterséges szűrőrendszeren áramoltatják át. A betegnek rendszeresen járnia kell kezelésre mindaddig, amíg nem kap új vesét.
A dialízisgépet az 1960-as évek elején találták fel Seattle-ben. Ott nyílt meg az első dialízis-állomás, ami 17 beteget tudott ellátni. Egy beteg kezelése évente 20 ezer dollárba került, ami akkoriban jóval több pénz volt, mint ma. Sokkal több beteg volt, mint amennyit el tudtak látni; akiknek nem jutott hely a programban, azok halálra voltak ítélve. Szembe kellett tehát nézni a kérdéssel: hogyan válasszák ki azokat a betegeket, akik megkapják az életmentő kezelést?
A műveseközpontot vezető orvosok úgy gondolták, hogy a betegek kiválasztása nem pusztán szakmai vagy orvosi kérdés, hanem etikai probléma. Létrehoztak tehát egy bizottságot — hivatalos nevén a Seattle-i Műveseközpont Felvételi és Tanácsadó Bizottságát — aminek a programba bekerülő betegek kiválasztása volt a feladata a jelentkezők közül. Mivel a felvétel a betegek számára élet-halál kérdése volt, a testület az „Isten-bizottság” néven híresült el.
A bizottság összetétele a szélesebb társadalmat volt hivatott leképezni: tagjai között volt egy lelkész, egy ügyvéd, egy háziasszony, egy szakszervezeti vezető, egy köztisztviselő, egy bankár, illetve egy sebész. A dialízisállomás két orvosa tanácsadóként segítette a bizottság munkáját.
A betegek kiválasztása során először kiszűrték azokat, akik 45 évnél idősebbek voltak vagy állandó lakóhelyük nem Washington államban volt. Az orvosi szempontból megfelelő betegek közül ezek után a bizottság névtelenségbe burkolódzó tagjai választották ki a szerencséseket. A választás során a következő szempontokat vették figyelembe:
- – munkahely;
- – családi állapot;
- – eltartottak száma;
- – jövedelem és anyagi háttér;
- – érzelmi stabilitás, kiegyensúlyozottság;
- – iskolai végzettség;
- – a társadalomnak tett korábbi szolgálatok;
- – jövőbeli kilátások.
Annak volt tehát nagyobb esélye, aki kisgyerekes szülő volt, társadalmilag jobban megbecsült vagy „hasznosabb” munkát végzett, rendezett anyagi háttérrel rendelkezett. Előnynek számított, ha valaki nagyobb „akaraterővel” vagy „erkölcsi tartással” rendelkezett (magyarul rendszeresen járt templomba). A bizottság létrehozásakor felmerült, hogy az orvosi szempontból megfelelő betegek közül sorshúzással válasszanak, de a tagok úgy ítélték meg, hogy a fenti szempontok figyelembe vétele igazságosabb.
A közvélemény a Life magazin cikkéből értesült először az Isten-bizottság létezéséről. A közbeszédben éles vita bontakozott ki. A bizottság tevékenységének kritikusai szerint a felvételi kritériumok a kertvárosi középosztály értékeit tükrözték: szorgos munka és előmenetel, rendezett családi élet, vasárnapi iskola, cserkésztábor, önkéntesmunka — büntetett előéletűek, házasságtörők, vándor poéták kíméljenek. Mint az egyik bíráló megjegyezte: Washington államban egy vesebeteg, nonkonformista Henry David Thoreau nem számíthat irgalomra.
A közfelzúdulás nyomán a Kongresszusnak lépnie kellett, az érintettek pedig kihasználták a rivaldafényt. Egy kongresszusi meghallgatáson a vesebetegek érdekvédő szervezetének elnöke demonstrálta a művese-kezelést, majd kitépte a testéből a vért kivezető csövet. A padlóra csorgó vérre mutatva megjegyezte: ez a vér a képviselők lelkén fog száradni, ha nem szavazzák meg további művese-állomások finanszírozását.
1972-ben megszületett az a törvény, ami előírta, hogy a szövetségi kormányzat minden rászoruló beteg ellátását ki kell hogy fizesse. Ezzel az Isten-bizottság munkája okafogyottá vált. Ugyanakkor a költségeket jelentősen alulbecsülték: a tervezett évi 100 millió dollár helyett 2006-ban 330 ezer vesebeteg művese-kezelése évi 16 milliárd dollárba került.
Címkék: az élet értéke, bioetikai esetek, művesekezelés
2009. április 4. 21:57
Borzasztó számomra a gondolat, hogy a keresztényi hitem (nemhitem) miatt döntenének az életemről
2009. április 5. 08:25
A demokrácia drága mulatság.
2009. április 5. 17:37
Egy kicsit alaposabban is körül lehetne járni a problémát, nem tudom ki hogy van vele, de személy szerint hiányoltam a szolidaritás fogalmát. Szerintem egy ilyen gondolatmenetnél ez nélkülözhetetlen, mert enélkül elég nehezen feloldható ellentétekhez jutunk.
Minden élőlénnyel nem lehet szolidaritást vállalni, mert éhen halnánk, minden emberrel sem ,mert erre még a technikai civilizáció is képtelen a jelenlegi szinten. Lehet rágódni a kérdésen, de jószerivel egy ilyen bizottság mindig egy határvonalat képez a társadalom egy széles és egy befolyásosabb rétege között, akik nem igazán vállalnak szolidaritást az ettől eltérő egyedekkel. Sima szelekció.
Etikai szempontból pedig sokkal rosszabb, mert pont a demokrácia alapelveit sérti.
De mulatságos, hogy pont orvosok és pont etikai okokból hoznak létre egy olyan bizottságot, ami alapvetően etikátlan.
2009. április 8. 12:05
“ez a vér a képviselők lelkén fog száradni, ha nem szavazzák meg további művese-állomások finanszírozását.”
– ez agyoncsapja az egészet. Annak száradhatna a lelkén, aki megbetegítette. Aki maradandó károsodást szenved egy kötelező védőoltás miatt, megvakul az inkubátorban, ahová be sem kellett volna tenni, azt tartsa el a társadalom, aki viszont a balszerencséjének köszönhetően kerül életveszélybe, vagy lesz fogyatékos, az reménykedjék a jó szerencsében, ha pedig a saját életmódjának, ostoba döntéseinek köszönhetően, az okolja saját magát, és húzza ki magát a hajánál fogva.
Persze, jó dolog segíteni másoknak, jól esik, úgyhogy segítünk is, nem arról van szó, csak ne legyen se kötelező, se magától értetődő, és főleg ne hisztivel, érzelmi zsarolással kicsikart.
Amúgy ez érdekes, ha választani kell, ki kit hogy miért.
2009. április 28. 18:37
http://index.hu/belfold/2009/04/28/aki_dohanyzik_nem_kap_segelyt_gadacson/
2009. május 4. 07:57
kergezerge:
Az a baj, hogy amint elmész abba az irányba, hogy szerinted legitim dolog az, hogy a saját ökölszabályaid alapján kellene megítélni, ki jogosult erre és ki nem, mi a garancia arra, hogy nem jön valaki a jövő héten, aki azt mondja, hogy a te életmódod/elveid rosszak, és te nem vagy jogosult? Másrészt, hogyan tudna segíteni magán valaki, akinek dialízis kéne, vagy milyen jószerencsében bízhatna? Harmadrészt, mi van akkor, ha valaki valamennyire önpusztító életmódot folytat, de mégis sokkal több hasznot hoz a társadalomnak, mint egy átlagember?
Ebből is látszik, milyen komplex a probléma, ha az erkölcsi részét nem is nézzük, csak pusztán a hasznosság fogalmát. Kb. lehetetlen megítélni, ki mennyit fog érni a társadalomnak a jövőben, és visszatekintve sem egyértelmű. Mi van a hálával? Aki mondjuk 20 éve tűzoltó, az hiába mentett meg x életet, mégsincs esélye egy 20 éves kiscsajjal szemben? Nem véletlen, hogy az egyenlőségre törekszünk úgy általában, mert minden differenciálás feloldhatatlan társadalmi ellentétekhez vezet.