Az elmúlt napokban a sajtó azt találgatta, mennyit keres Magyarországon egy egyetemi rektor. A hírek szerint az egyetemi vezetők havonta 4-5 millió forintot és sokmilliós prémiumokat visznek haza, ami évente akár 54 millió forintra is kijöhet. A pontos összegeket egyelőre nem tudni, mert a felsőoktatási intézmények vezetőinek közös nyilatkozata szerint a fizetésük személyes adat. A TASZ, nagyon helyesen, perel: szerintük az állami egyetemek rektorainak díjazása közérdekű adat, így az a nyilvánosságra tartozik.

De hát, gondolhatnánk, nem az a fő kérdés, hogy mennyit visznek haza az egyetemek vezetői az adófizetők pénzéből — hanem sokkal inkább az, hogy mit kap a magyar társadalom ezért a pénzért. Hogy állnak a magyar egyetemek a felsőoktatás és a tudományos kutatás nemzetközi versenyében?

Emlékszem, néhány évvel ezelőtt még meghűlt az ember körül a levegő, amikor egy beszélgetés során azt találta mondani, hogy komoly bajok vannak a magyar felsőoktatással. Hogy lehet ilyet mondani Szent-Györgyi Albert, Teller Ede, Neumann János vagy Harsányi János országában! Hiszen mi annyi tudóst adtunk a világnak, hogy el sem hitték, hogy nem Marslakók vagyunk!

Ez persze hetven éve volt, és a majdani Nobel-díjasok legtöbbjét sikerült elüldözni az országból. Szerencsére ma már kevesen áltatják magukat azzal, hogy a magyar felsőoktatás betöltené a funkcióját. Egyre többet hallani, hogy a magyar egyetemek és főiskolák még a hazai munkaerőpiac igényeit sem képesek kielégíteni. Tömegével képeznek olyan diplomásokat, akiknek a képesítése semmit sem ér. Ráadásul a mai magyar egyetemi végzettség nemzetközi pályán gyakorlatilag nem számít: azok, akik megpróbáltak jobb külföldi egyetemek programjaira bekerülni, pontosan tudják, hogy a magyar diploma szinte hátrányt jelent.

Ez még az elitegyetemekre is igaz. A Shanghai Jiao Tong Egyetem évente kiadott, a világ 500 legjobb egyetemét összefoglaló rangsorában az ELTE és a Szegedi Tudományegyetem a 303-401 helyek közé esik — olyan intézményekkel holtversenyben, mint a dél-koreai Sungkyunkwan Egyetem, a finn Oulu Egyetem vagy a japán Kanazawa Egyetem. Nyilván ezek is kitűnő intézmények, de hát a külföldi ugyanúgy nem hallott róluk, mint a mi egyetemeinkről.

Mellesleg nemcsak a magyar, hanem az egész európai felsőoktatás válságban van. A világ legjobb ötven egyetemének rangsorát az amerikai egyetemek uralják — Európából túlnyomórészt brit intézmények szólnak bele a versenybe. A kontinentális Európa egyetemei az 50. és 100. közötti helyeken jelennek meg csak nagyobb számban.

Más felmérések eredményeire sem lehetünk büszkék. Az európai egyetemek 200-as listáján az ELTE az Isztambuli Egyetemmel holtversenyben a 195-ik. A kelet-európai egyetemek 100-as listáján már jobban állunk: a BME, az ELTE és a Szegedi Tudományegyetem is benne van az első húszban. (Mellesleg a SOTE, amit sokan kiváló egyetemnek tekintenek, még ezen a listán is csak a 97-ik.)

Az ilyen listákkal persze érdemes csínján bánni — mégis, nem lenne rossz ötlet, ha egy magyar egyetemi rektor megbízatása lejártával azzal büszkélkedne, hogy a nemzetközi rangsorokban mennyit ugrott előre vezetése alatt a rá bízott intézmény.

Ami pedig a fizetéseket illeti: a nagy amerikai egyetemek rektorainak fizetése általában nyilvános. A Harvard rektora például tavaly 775 043 dollárt (kb. 145 millió forintot) keresett, a New York-i Egyetemé pedig 1 324 874 dollárt (ami kb. 250 millió forint). Mind a Harvard, mind az NYU magánegyetem, ami nem az adófizetők pénzéből él. És ha igaz az 54 millió forintos mendemonda, a különbség nem is olyan nagy — figyelembe véve, hogy a Harvard a világ legjobb (és leggazdagabb) egyeteme, az NYU pedig az elmúlt pár évtizedben másodosztályú egyetemből emelkedett a világ élvonalába.

A nyilvánosság persze macerás dolog, és nemcsak a rektoroknak az. Pedig lenne egy másik ötletem is. Gondoljunk bele, mennyit lendítene a magyar felsőoktatáson mondjuk egy olyan honlap, mint az amerikai ratemyprofessors.com. Ezen a lapon bárki értékelheti egyetemi tanárait, az értékelések pedig nyilvánosak. Ha lenne ilyen oldal, gyorsan kiderülne, kik azok, akik nem tartják meg óráikat, akik rokonszenv és nem teljesítmény alapján osztályoznak, akik harminc éve nem olvassák területük szakirodalmát.

Persze nem nehéz kitalálni, mi történne — hiszen volt már hasonló kezdeményezés. A hálapénz.hu oldalról annak idején az adatvédelmi biztos azt nyilatkozta: „az a véleményem, hogy az adatok felvételének tisztességessége is megkérdőjelezhető”. De mi erkölcstelen van abban, hogy az állampolgár tudni akarja, mennyiért és hogyan dolgoznak az ő pénzéből élők?

Címkék: felsőoktatás

Kapcsolódó bejegyzések:
Tervezzünk bioetika kurzust!