Az élet szentsége nemcsak minden vallásnak, hanem a szekuláris humanizmusnak is alaptétele. A tétel szerint az emberölés (a vallásos változatban) a legfőbb bűn, illetve (a szekuláris változatban) önmagában rossz dolog, amit nem igazolhatnak jó következményei — Raszkolnyikov nem kaphat felmentést azért, mert áldozata gonosz és haszontalan volt. Ebből nem következik, hogy semmilyen körülmények között sem szabad embert ölni: igazságos háborúban vagy önvédelemből az ölés jogos lehet. Az emberi élet azonban szent dolog, és nagyon nyomós érvek kellenek arra, hogy kioltsuk.

A legtöbb ember elfogadja az élet szentségének tételét. Ezért is kellemetlen, hogy ha komolyan belegondolunk, nem könnyű megvédeni.

Ha szó szerint vesszük, az élet szentségének tétele egyszerűen azt mondja ki, hogy az élet pótolhatatlan, végtelen értékű, ezért embert ölni tilos — függetlenül attól, hogy milyen az az élet, amiről szó van. A Katolikus egyház például így értelmezi az élet szentségét.

Ezt az értelmezést azonban, legalábbis ha saját magáról van szó, kevés ember fogadja el. Tegyük fel, hogy választanunk kell aközött, hogy a hónap végén meghalunk vagy visszafordíthatatlan kómába esünk az elkövetkező tíz évre. Gyanítom, hogy a legtöbben — hívők és nem hívők egyaránt — azt mondanánk, hogy itt nincs mit választani: a visszafordíthatatlan kóma semmivel sem jobb, mint a halál (és szeretteinknek, akik az eljövendő éveket hiábavaló reménykedéssel töltenék, még rosszabb).

Mondhatjuk akkor, hogy az élet szentsége a tudatos életet védi: az élet érték, de csak akkor, ha az ember nem öntudatlanul, tapasztalatok nélkül tölti azt.

Ha ezt az értelmezést fogadjuk el, a következő problémával kell szembenéznünk: tudata egészen bizonyosan nemcsak az embernek, hanem sok állatnak is van. A környezetüket ők is érzékelik, van akaratuk, van, amit szeretnek, és van, amit nem. (Családunk szárazföldi teknősei egészen egyértelműen kimutatják, hogy utálják a karámjukat, és inkább a kertben mászkálnának. Ha az ember gyümölcsöt ad nekik, nem lehet kétsége afelől, hogy a kedvükre tett. Vajon őket is védi az élet szentségének tétele?)

Hát akkor, mondhatjuk erre, legyen az élet szentségének kritériuma az öntudat. Elvégre senki sem vádolhatja a teknősöket öntudattal: öntudata csak az embernek van. De valójában ez sem olyan biztos. Bár ez a mai napig vitatott kérdés, egyre inkább úgy tűnik, hogy egyes főemlősök és a delfinek is rendelkeznek öntudattal. (Egyszer egy gimnáziumi osztályom késhegyre menő vitákat folytatott arról, hogy a kutyáknak van-e öntudata. A kutyatulajdonosok ragaszkodtak ahhoz, hogy az ő kedvenceik bizony rendelkeznek öntudattal.)

Bárhogy is legyen, az öntudat kritériuma nem stimmel, hiszen a magzatok, az újszülöttek, egyes súlyos szellemi fogyatékosok és az előrehaladott Alzheimer-kórban szenvedő betegek sem rendelkeznek öntudattal. Mi legyen velük?

A szokásos válasz szerint a magzatok és újszülöttek a jövőben öntudatosak lesznek, az Alzheimer-kórosak pedig valaha azok voltak. (Jó, de ez még mindig nem ad számot a súlyos szellemi fogyatékossággal születettekről.) Mindenesetre még ha el is fogadjuk ezt az érvet, a puszta öntudat akkor sem lehet a megfelelő kritérium. Arthur C. Clarke és Stanley Kubrick sci-fijében HAL öntudattal rendelkező számítógép. Senki sem gondolná azonban, hogy HAL a világot mindenféle érzelem nélkül, tárgyilagosan szemlélő öntudata különleges erkölcsi védettséget érdemelne: legalábbis mindaddig, amíg HAL kikapcsolásakor el nem kezd érzelmeket mutatni — amíg félni nem kezd. A puszta öntudat, érzelmek és élmények nélkül, mit sem ér. (Nem mellesleg: nincs olyan monoteisztikus vallás, ami Istent puszta öntudatként képzelné el. Isten törődik az emberrel, bűneiért szomorú és haragszik, de képes a megbocsátásra és a kegyelemre.)

Nem marad más, mint elismerni, hogy az élet szentsége az élet minőségétől függ: az az élet tarthat számot különleges erkölcsi védelemre, amit érdemes élni. Az élet addig szent, amíg megéri élni: amikor már csak fájdalmat és szenvedést tartogat — vagy amikor még nem fejlődött ki az, aki számára megéri élni — kevésbé illeti különleges védelem.

Ebből nem következik, hogy fel lennénk jogosítva arra, hogy eldöntsük, kinek az élete éri meg és kié nem. Az ilyen döntéseket a legjobban azok tudják meghozni, akiknek az életéről szó van. (De azért persze egy depresszióban szenvedő embertársunkat megpróbáljuk megakadályozni az öngyilkosságban, hiszen tudjuk, hogy nem olyan rossz az élete, mint ahogy ő gondolja.) Ami pedig a még el nem kezdődött életeket illeti: az ilyen döntések azok kezében vannak, akiknek a felelőssége, hogy ezek az életek jók legyenek.

Azt hiszem, világos már, hogy hová akarok kilyukadni. Ami a főbb vallásokat illeti, az életről és annak szentségéről alkotott elképzelésük zavaros és tarthatatlan. De az önmagukat szekuláris, haladó embereknek tartók nézetei is őszinte tisztázásra szorulnak.

Címkék: az élet értéke, az élet szentsége, Katolikus egyház, kóma

Kapcsolódó bejegyzések:
A halál újjászületése
Magisztérium
Eluana, Terri és a pápák
Filozófiai kibeszélőshow
Számítanak-e a számok?