Környezetvédelmi tanmese
2010. március 20.
A
környezetvédelmet elméletben mindenki jó ötletnek tartja. A
gyakorlatban azonban sokan felháborodnak azon, ha az állam előírja
nekik, hogy mit és mennyit fogyaszthatnak. Amikor néhány hónapja a
globális felmelegedésről volt szó itt a blogon,
hamar előkerültek az olyan vélemények, hogy „le akarják építeni
az ipart” vagy „korlátozni akarják a fogyasztási
szabadságunkat”.
Pedig vannak ötletes, jól kitalált, környezetbarát szabályozási mechanizmusok, amik senkinek a szabadságát sem korlátozzák. Talán meglepő, de az egyik klasszikus példa az amerikai gépkocsik üzemanyag-fogyasztási normáinak szabályozása. A történet azért is tanulságos, mert az is kiderül belőle, mi történik, ha hiányzik a politikai akarat a szabályozás betartatására.
Amerikában az első üzemanyag-fogyasztási normákat az 1973-as olajembargó után vezették be. A cél az volt, hogy 1985-re a személygépkocsik fogyasztását 27,5 mérföld/gallonra csökkentsék. (1 mérföld kb. 1,6 km, 1 gallon kb. 3,79 liter.)
Némiképp leegyszerűsítve a dolgot, a szabályozás nem azt írta elő, hogy mennyit fogyaszthat egy adott gépkocsi-típus, hanem ehelyett azt határozta meg, hogy mennyi lehet egy adott autógyártó által eladott személygépkocsik átlagos üzemanyag-fogyasztása. Ha mondjuk egy autógyártó teljes termékskálája öt különböző típusból állt, a gyártónak csak arra kellett ügyelnie, hogy minden évben az ötféle típusból az összes eladott autó üzemanyag-fogyasztásának átlaga megfeleljen a normának. Ez az átlag volt eredetileg 27,5 mérföld/gallon.
Miért ötletes ez a szabályozás? Azért, mert senkinek sem írja elő, hogy mekkora fogyasztású autót vehet. Senkinek sem kell például 27,5 mérföld/gallon fogyasztású autót vennie; a gyártó akkor is betartja az üzemanyag-fogyasztási előírásokat, ha a vásárlók egyik fele 25, a másik fele 30 mérföld/gallon fogyasztású autót vásárol. A fogyasztási szabadságot senki sem korlátozza.
Ha egy vásárló ragaszkodik ahhoz, hogy benzinfaló, 10 mérföld/gallon fogyasztású autója legyen, nyugodtan vehet ilyet; a gyártónak csak arra kell ügyelnie, hogy találjon hét másik vevőt, aki 30 mérföld/gallon fogyasztású autót akar. A vásárlókra semmilyen üzemanyag-fogyasztási előírás sem vonatkozik.
De mi van akkor, ha nincs hét olyan vásárló, aki kisfogyasztású autót akar? Ebben az esetben vevők és eladók segítségére siet a piac: a benzinfaló autók ára növekedni fog, a kisfogyasztású autóké pedig csökkenni, és így egyre több vásárló inkább kisfogyasztású autót vesz. A piac segít abban, hogy az üzemanyag-fogyasztási normákat a gyártók betarthassák.
Persze mondhatja valaki, hogy a szabadságát korlátozták azáltal, hogy a környezetvédelmi előírások miatt drágábbá vált kedvenc benzinfaló autóját nem tudja megvenni. De erre az érvre szinte válaszolni sem érdemes. Azt ugyanis még a legdoktrinerebb libertáriusok sem állítják, hogy bárkinek joga lenne arra, hogy egy termékhez a neki tetsző áron juthasson hozzá. Az ember szabadsága nem sérül, ha drága a Karib-tengeri luxusutazás. Legfeljebb a Balatonra megy nyaralni.
De mi van az autógyártókkal? Az ő szabadságukat nem korlátozzuk azzal, hogy előírjuk, milyen termékskálát kell nyújtaniuk?
A rövid válasz az, hogy ez a kérdés értelmetlen. Az autógyártó vállalat ugyanis nem személy, akinek a cselekvési szabadságát korlátozhatnánk vagy akinek a szabadságához értéket tulajdoníthatnánk. Az autógyártó intézmény, és az, hogy egy intézmény milyen keretek között működhet, társadalmi megegyezés kérdése. Az autógyártók termékeinek rengeteg szabálynak kell megfelelniük, mégsem mondaná senki azt, hogy mondjuk a légzsák kötelezővé tétele az autógyártó szabadságát korlátozza. Továbbá pedig az autógyártó vállalatnak elvben az az érdeke, hogy minél szélesebb termékskálával jelenjen meg a piacon, hiszen így a kisfogyasztású és nagyfogyasztású autókat előnyben részesítő vevők igényeit is ki tudja szolgálni.
Elvben. A gyakorlatban ugyanis ez az ötletes szabályozás teljesen befuccsolt. Az 1985-ös üzemanyag-fogyasztási normát 2003-ig nem emelte az amerikai kormányzat. Miközben az ázsiai és európai autógyártók hatékonyabb üzemanyag-felhasználású gépkocsik kifejlesztésén dolgoztak, az amerikai autógyártók idejüket lobbizással töltötték. Mivel a haszongépjárművekre más üzemanyag-fogyasztási normák vonatkoztak, a nagy amerikai autógyártók „utcai terepjárókkal” árasztották el a piacot. Elérték azt is, hogy a Kongresszus sok éven keresztül megtiltsa a haszongépjárművekre vonatkozó szabályok szigorítását.
A történet vége jól ismert. Az üzemanyagárak emelkedése és a gazdasági válság miatt az új gépkocsik és szabadidőautók iránti kereslet visszaesett. A technológiai fejlesztéseket elhanyagoló, szűk termékskálával rendelkező amerikai autógyártók saját rövidlátó stratégiájuk áldozatává váltak. Tavaly a GM és a Chrysler csődbe ment, adósságaikat az amerikai adófizetőknek kell kifizetniük. Mindenki jobban járt volna, ha a szabályok szerint játszanak.
Címkék: környezetszennyezés, közgazdaságtan
2010. március 20. 07:57
A cikk végére sajnos nehéz volt eldönteni, hogy a nagy autókkal járó környezetszennyezés, vagy az adófizetők pénzéből adott támogatás fáj-e jobban számodra a történetben.
Egyébként pedig rühellem a közgazdaságtant, de annyit logikából tudok, hogy a vállalatok a profit maximalizálására utaznak, ahogyan az átlag politikusok is. A vásárlók környezetvédelmi szempontjait pedig kiválóan jelzi a termékpreferenciájuk ugyebár. Úgy tippelek ez a játékelméletben is ismert “közlegelők problémája” elv szerint szokott működni.
A törvényt, amire hivatkozol nem ismerem, de az általad vázoltak szerint az amerikai autógyártók, ha követik az előírásokat hamarabb csődbe mennek, mivel a terepjárók árának emelésével nem lettek volna versenyképesek abban a szegmensben a külföldi árúval szemben, amit a vásárlók előszeretettel választottak. (Persze lehet, hogy az importált járművekre is volt erre kitétel, de ezt nem említetted…)
Szvsz, lehet játszani a szabályokkal olyan irányban, hogy mi tűnik környezetvédőbbnek, de nem árt elfelejteni, hogy a piac döntései nem feltétlenül megjósolhatóak. Ezért a környezetvédőnek szánt intézkedések gyakran nagyobb rombolást végeznek, mint aminek felszámolására kitalálták azokat…
2011. február 13. 17:20
A környezetvédelem az egyáltalán nem pénz kérdése. Felesleges az árakkal játszani. Ha védeni akarjuk a környezetet, akkor egész egyszerűen nem kell megvenni azt, ami nem szükséglet. Amit veszünk, azt pedig meg kell vizsgálni, hogy helyi termék-e, környezetkímélő-e az előállítása és a csomagolása… A benzines és gázolajos autók korszaka éveken belül úgyis véget ér. Már egyre több elektromos hajtású jármú érkezik a piacra, szóval azok kell már gondolkodni, hogy az áramot hogyan lehet minél inkább természetbarát és hatékony módon előállítani, felhasználni és tárolni.
2011. február 14. 09:19
“Ha védeni akarjuk a környezetet, akkor egész egyszerűen nem kell megvenni azt, ami nem szükséglet.”
És vajon ki fogja eldönteni azt, hogy mi szükséglet és mi luxuscikk?
Repülni például elég környezetszennyező dolog. Amikor New Yorkból hazarepülök Budapestre meglátogatni a családot, az szükséglet vagy luxuscikk? Valószínűleg rengeteg olyan dolog van, amit én fogyasztok és szerinted nem igazi szükséglet; és biztos vagyok benne, hogy rengeteg olyan dolog van, amit te fogyasztasz és szerintem nem szükséglet. Ez a megkülönböztetés egyszerűen értelmetlen.
Azt írod a belinkelt blogodon, hogy “az egyetlen megoldás az életmódunk, felfogásunk megváltoztatása”. Ennek nincs jobb módja, mint a piaci ösztönzők — az árak — finomhangolása. A környezetvédelem valójában elsősorban pénz kérdése.