Némileg meghökkentem, mikor megtudtam, hogy Magyarország államfője, Schmitt Pál, tulajdonképpen kollégám. Saját beszámolója szerint ugyanis filozófiatörténeti témájú értekezéssel szerezte meg doktori címét 1992-ben a Testnevelési Egyetemen. A HVG szerint azonban Az újkori olimpiai játékok programjának elemzése címet viselő disszertáció szövege nagyrészt megegyezik egy bolgár sportkutató korábbi tanulmányával. Ha pedig az államfő tényleg lopta a doktori értekezését, akkor a tudományban lehetséges legnagyobb becstelenséget követte el.

Minden lelkiismeretes oktató a szemeszter első óráján a diákok fejébe veri, hogy a plágiumon kapott hallgató a lehető legsúlyosabb elbánásra számíthat — általában minden további teketória nélkül kirúgják az egyetemről. Elvileg minden sillabuszban szerepelnie kell ennek a figyelmeztetésnek. Nekem is voltak plágium-gyanús eseteim, és ültem olyan bizottságokban, amelyek ilyen esetekben jártak el. Egy ilyen bizottság azt az elvet követi, hogy ha a gyanú beigazolódik, nincs apelláta. A diáknak távoznia kell.

Ha a plágium már egy néhány oldalas szemináriumi dolgozat esetében is ekkora vétség, gondolhatjuk, mekkora tétje van egy doktori disszertációnál. A doktori értekezés megvédése az emberiség tudáskincsének gyarapításán dolgozó tudósok nemzetközi közösségébe való belépés. Ehhez a közösséghez tartozni rang és megtiszteltetés. Ezzel visszaélni — legalábbis ennek a közösségnek a szemében — megbocsáthatatlan bűn.

Persze ne legyünk naivak — plágium mindig is volt és mindig is lesz. Nyílt titok, hogy Magyarországon a főiskolai és egyetemi szakdolgozatoknak nem jelentéktelen része nem a végzős hallgató munkája. Aki hajlandó ilyesmire, szabott áron megirattathatja vagy lefordíttathatja a dolgozatát egy „bértollnokkal”. Hiszen azt is mindenki tudja, hogy a tanárok szintén nem elhanyagolható része úgysem fogja elolvasni a beadott munkákat. Vagy ha igen, úgysem fog utánanézni, hogy valóban az illető hallgató-e a szerző. (Pedig ez egy szóbeli védés során néhány ravasz keresztkérdéssel általában kideríthető.) A magyar felsőoktatás irányítóinak rengeteg mulasztása között még csak nem is az a legsúlyosabb, hogy képtelenek fellépni a „diplomapiac” ellen.

De, kérdezhetnénk, miért kell ekkora nagy feneket keríteni a mások tollával való ékeskedésnek? Rendben van, nem szép dolog mások munkáját a sajátunkként feltüntetni, de miért ekkora szálka a plágium a tudományos közösség szemében?

Jó oka van ennek. Egy tudományos cikk megjelenéséért a szerző ugyanis nem kap honoráriumot. Az ugyan bevett dolog, hogy egy kutatáshoz az ember támogatásért folyamodik, de a publikációért egy fillért sem kap a szakfolyóirattól. Tudományos könyvek írásából sem lehet meggazdagodni. (Az más kérdés, hogy a kiadók jól megélnek abból, hogy a könyvtárak garantáltan megrendelik a folyóiratokat és a szakkönyveket — amelyek szerzői nekik tulajdonképpen ingyen dolgoztak.)

Ebben az értelemben a tudósnak nem jut semmi — kivéve persze a kollégák tisztelete és elismerése. A tudományos tekintély pedig a tudósok közösségében a legértékesebb váltópénz.

Ennek a rendszernek az alapja a bizalom. Ha nem bízhatnék abban, hogy munkám gyümölcsét senki sem fogja ellopni és a sajátjaként eladni, akkor semmi értelme sem lenne tudománnyal foglalkozni. Csak addig működhet ez a rendszer, amíg minden tudós számíthat arra, hogy ilyen esetekben a tudományos közösség a lehető legerélyesebben fog fellépni.

Nyilván a Köztársasági Elnöki Hivatalban is érezték, hogy mekkora súlya van ennek a gyanúsításnak. Ezért azonnal közleményt adtak ki, mely szerint egyrészt az államfő és a bolgár szerző jól ismerték egymást, sőt, baráti kapcsolatot ápoltak; másrészt értekezéseiket ugyanazoknak a forrásoknak a felhasználásával írták: „A két munka legfontosabb alapforrásai a NOB [Nemzetközi Olimpiai Bizottság] ülések jegyzőkönyvei, valamint a NOB Végrehajtó Bizottságának jegyzőkönyvei, illetve a vizsgált olimpiák záródokumentumai”.

De ez nonszensz. Tökmindegy, hogy a bolgár szerző és a magyar államfő haverok voltak-e. Sőt, a barátomat meglopni talán még nagyobb becstelenség, mint egy idegent. Azt akarja vajon mondani ezzel a hivatal, hogy de hát mindannyian tudjuk, hogy Schmitt Pál úriember, aki a barátjától sosem lopna? Vagy azt, hogy a bolgár szerző nagylelkű barátként saját tanulmányának úgy jó négyötödét Schmitt rendelkezésére bocsátotta?

A hasonló forrásokra való hivatkozás sem magyarázat a két értekezés feltűnő hasonlóságára. Az ilyesmi ugyanis elképzelhetetlen. Mi jutna eszünkbe, ha két történész mondjuk az 1848–49-es szabadságharc forrásait elemezve szinte szóról-szóra ugyanazt írná? Természetesen nem az, hogy csak véletlen egybeesésről van szó.

Marad még az a lehetőség, hogy jóhiszemű, ámde borzasztóan ostoba hibával állunk szemben. A magyar helyesírással amúgy is hadilábon álló államfő egyszerűen nem érti a másolás és idézés közötti különbséget. Ezért hivatkozik ugyan a bolgár szerző munkájára, miközben a disszertáció nagy részét kimásolta belőle.

Az ilyesmi egy elsőéves egyetemista esetében elképzelhető — találkoztam ilyen diákkal. Ilyenkor az ember azon gondolkodik, hogyan vehették fel a hallgatót az egyetemre. De egy doktori disszertációnál ilyen egyszerűen nincs. Erre a szintre egyszerűen nem juthat el úgy valaki, hogy ne értse a mások munkájának hivatkozott idézése és hivatkozás nélküli plagizálása közötti különbséget.

Az államfői hivatal közleménye tehát ahelyett, hogy eloszlatná, csak fokozza a gyanút, hogy Schmitt Pál a tudományban lehetséges legnagyobb becstelenséget követte el doktori disszertációjának leadásakor.

Abban pedig világnézettől és párthovatartozástól függetlenül egyetérthetünk, hogy becstelen ember nem lehet a magyar államfő.

Címkék: felsőoktatás, plágium

Kapcsolódó bejegyzések:
Plágiummal plágium ellen
Tervezzünk bioetika kurzust!
Mennyit ér egy rektor?
Bioetikai előadássorozat II.
Mindentudás-interjú