Ha részleteiben (és a konkrét példát tekintve nyilvánvalóan) nem is, de a résztvevők beszámolója szerint nagyjából így zajlott le a beszélgetés. A Világbank képviselőjének — aki jelenleg Obama elnök gazdasági kabinetjének a vezetője — tetszett az ötlet, hogy felmérjék a világ népeinek egészségi állapotát. Megszületett a betegség globális terhei (global burden of disease) projekt. Az elmúlt két évtizedben a projekt széles körben elterjedt; átvette az Egészségügyi Világszervezet, mostanra pedig külön intézmény koordinálja. Jelenleg szervezik a projekt újabb fordulóját, és az új felmérésbe bárki bekapcsolódhat. Akit érdekel, hogyan, lapozzon

De hogyan mérhető az egészség? Hiszen az egészség nem mennyiség. Persze néha meg tudjuk mondani, hogy ki az egészségesebb — az, akinek hőemelkedése van, egészségesebb, mint az, akinek tüdőgyulladása. De a legtöbb esetben erre nem vagyunk képesek. Ki az egészségesebb: az, akinek asztmája van, vagy az, akinek cukorbetegsége? Az, aki siket, vagy az, aki vak?

De ha az egészség mértékét nem is tudjuk meghatározni, az egészség értékét megpróbálhatjuk kifejezni. És szerencsére pont ez az, amire kíváncsiak vagyunk: nem az az érdekes, hogy cukorbeteg vagy az asztmás egészségesebb-e, hanem hogy rosszabb-e asztmásnak lenni, mint cukorbetegnek. Betegnek lenni teherrel jár. A kérdés tehát az, hogy mekkorák egyes betegségek terhei.

Itt mindjárt el is érkeztünk az első problémához. A betegségek — beleértve a sérüléseket is — legnagyobb terhe (vagyis amitől leginkább rosszak) az, hogy adott esetben megölik az embert. Ha meg akarjuk határozni, hogy mekkorák a betegség terhei egy népességben, meg kell tudnunk mondani, hogy mekkora kárt okoz a korai halandóság.

A betegség globális terhei projekt szakemberei ezt a problémát úgy oldották meg, hogy megnézték, melyik országban a leghosszabb a várható élettartam. Ez pedig Japán, ahol a nők várható élettartama a módszer kidolgozásának idején 82,5 év volt, a férfiaké pedig 80 év. A szakemberek úgy okoskodtak, hogy az emberek jelenleg ennyi ideig élhetnének, ha teljesen egészségesek lennének. (A férfiak rövidebb várható élettartamának részben biológiai, részben társadalmi okai vannak: a férfiak többet dohányoznak, több alkoholt fogyasztanak, kockázatosabb munkákat vállalnak. Vitatott kérdés azonban, hogy a különbség mekkora része vezethető vissza biológiai, illetve társadalmi okokra.)

Magyarországon a férfiak várható élettartama 69 év, a nőké pedig 77 év. Az egyszerűség kedvéért számoljunk úgy, hogy 10 millióan vagyunk: 5 millió férfi és 5 millió nő. Vagyis a magyar társadalom 55.000.000 életévet veszít el a férfiak korai halálozása miatt és 27.500.000 életévet a nők korai halálozása miatt. Ez összesen 82.500.000 életév.

Ez a számítás persze borzasztóan le van egyszerűsítve, és nemcsak azért, mert átlagokból indul ki. Egyrészt a valóságban nem születéskor várható élettartammal számolnak, hanem a várható élettartamot lebontják egyes korokban várható élettartamokra — úgynevezett élettáblákat vesznek alapul. Hiszen egy hatvan éves magyar férfi többre számíthat, mint kilenc év, mivel már túlélte kevésbé szerencsés társait.

Másrészt a betegség terheinek számításakor a jövőbeli terhek jelenértékét veszik alapul, azaz egy tíz év múlva bekövetkező betegség vagy halál kevésbé rossz, mint egy idei. Ráadásul a betegségek terheit aszerint is súlyozzák, hogy azok melyik életkorban támadják meg az embert. Eszerint kevesebb teherrel jár hatvan évesen betegnek lenni, mint 25 évesen. Mellesleg a bioetikusok szerint mind a jelenérték-számítás, mind az életkorral való súlyozás etikai szempontból aggályos. (A leszámítolásról más kontextusban írtam és az életkorral való súlyozás is téma volt már a blogon; akit az ilyesmi érdekel, elolvashatja erről egy tudományos publikációmat.)

Mi a helyzet a nem halálos kimenetelű betegségekkel és sérülésekkel? Ezeknek a terheit egy 0 és 1 közötti skálán mérik, életévekre lebontva. Ez a skála a fogyatékossággal súlyozott életéveket fejezi ki. A skála mértékegysége, angol betűszóval, a DALY (disability adjusted life years) — ahol a „fogyatékosság” tág értelemben mind a betegségeknek, mind a sérüléseknek köszönhető egészségromlást kifejezi. Tehát ha valaki egy éven keresztül teljesen egészséges, semmilyen egészségügyi terhet sem visel — ennek az értéke nulla. A korai halál értéke 1 (ezt használtuk a fenti példában). Elvileg lehetséges, hogy vannak olyan betegségek, amelyek rosszabbak, mint a halál: egy végső stádiumában járó rák okozhat akkora szenvedést, hogy a beteg a halált kívánja (de ez már elvezet az eutanázia kérdéséhez).

Íme, néhány példa. A cukorbetegség kezeletlen formájának terhe 0,012; az asztma kezeletlen formájának terhe 0,099. Vagyis tíz éven keresztül asztmásnak lenni rosszabb, mint cukorbetegnek (0,12 DALY < 0,99 DALY). Ez még akkor is így van, ha a beteg kezelést kap (10×0,033 DALY < 10×0,059 DALY). A betegségek kezelt és kezeletlen formáit azért kell külön számolni, mert sok országban a betegek nem jutnak kezeléshez.

A lepra — mert még van — terhe 0,153; a kanyaróé 0,152; az alkoholizmusé 0,180; a siketségé (15-44 éves korban) 0,216; a kezeletlen súlyos depresszióé és a vakságé pedig egyaránt 0,6. A HIV-fertőzés terhe felnőtt korban 0,136, az AIDS-é pedig 0,505. Így meg tudjuk mondani, hogy a HIV-fertőzés terhe a fejlett országokban jelenleg kb. 2,3 millió DALY. A Szaharától délre fekvő afrikai régióban, hasonló népességgel, ugyanennek a betegségnek a terhe több, mint 20 millió DALY.

Ennek a projektnek köszönhetően tudjuk azt is, hogy a fejlett országokban a legfontosabb egészségügyi kockázatok sorrendben a dohányzás, a magas vérnyomás, az elhízottság, a magas koleszterin-szint, az alkoholfogyasztás és a mozgáshiány; a szegény országokban pedig a gyermekkori alultápláltság, a nemi betegségek, a magas vérnyomás, a dohányzás és a nem megfelelő közegészségügyi- és higiéniás viszonyok.

A fenti magyarázatból talán érezhető, hogy a módszertanilag a DALY fényévekkel kifinomultabb, mint mondjuk a GDP-számítás. A XXI. század elején sokkal jobban állunk a betegség terheinek, mint a gazdasági fejlődésnek a kiszámításában.

A DALY Akhilleusz-sarka azonban nyilvánvalóan az egyes betegségek súlyozásának meghatározása. Honnan tudjuk, hogy a lepra éppen csak rosszabb, mint a kanyaró, vagy hogy a depresszió mindkettőnél sokkal rosszabb? A betegség globális terhei projekt első éveiben a világ minden tájáról meghívott szakemberek — orvosok, nővérek, egészségügyi közgazdászok — rangsorolták a különböző betegségeket. A módszer kidolgozóit rengeteg kritika érte emiatt. Egyesek szerint azokat kellene inkább megkérdezni, akik az adott betegségekkel együtt élnek. Ennek azonban megvannak a saját hátulütői (erről is írtam már). Mások szerint a betegségek súlyait minél szélesebb felmérés alapján kellene meghatározni — hiszen mégiscsak arra vagyunk kíváncsiak, hogy mekkorák az egyes betegségek társadalmi terhei.

Ennek megfelelően a most készülő, legújabb fordulóban bárki részt vehet a súlyok meghatározásában. Ha az internet jó arra, hogy közösen kutassuk a földönkívüli élet nyomait vagy hogy galaxisokat osztályozzunk, akkor ebben is segítségünkre lehet. Nem kell mást tenni, mint kitölteni egy internetes kérdőívet. A cél az, hogy összejöjjön ötvenezer kitöltött kérdőív. Azt hiszem, hogy aki eddig elolvasta ezt a bejegyzést — és tud (vagy tanul) angolul —, azt érdekli a téma annyira, hogy ennek a kérdőívnek a kitöltésével segítsen a betegségek globális terheinek meghatározásában.

Szaúd-Arábia alkotmány nélküli monarchia, ahol az Oktatási Minisztérium által kiadott tankönyveket kell használni magán- és állami iskolákban egyaránt. Az oktatás alapja az iszlám vallás. A biológia vagy földrajz tankönyvekben gyakran találunk idézeteket a Koránból; a hatodikos tankönyv például a szaporodásról szóló leckét így vezeti be: „S Mi minden dologból párokat teremténk” (51. szúra 49.).

Az evolúció csak a 12. osztályban kerül elő, az ember teremtéséről szóló tananyag részeként. A hivatalos tankönyv idézi a Korán beszámolóját a teremtésről, majd hozzáfűzi:

Nyugaton megjelent az „evolúció elmélete”, amit az angol Charles Darwin dolgozott ki, aki tagadta, hogy az emberiséget Allah teremtette, azt állítva, hogy minden élőlény és az ember is közös őstől származik. Ezt az elméletet nem szükséges bemutatnunk, hiszen az élet eredetéről Allah könyve már kimondta a végső szót: minden élőlény Allah teremtménye. … Így aztán szívünk megnyugodhat és nem érheti kétség az élet eredetével kapcsolatban.

Milyen furcsának tűnik ez nyugati szemmel olvasva. Vajon mit szólna ehhez William A. Dembski, az értelmes tervezettség egyik zászlóvivője, aki egy óvatlan pillanatban elismerte, hogy „az értelmes tervezettség tervezője a keresztény Isten”? Most akkor kinek higgyen az egyszerű kreacionista?

Szaúd-Arábiával ellentétben Irán hivatalosan is iszlám teokratikus köztársaság. De az ötödikes tankönyv azt mondja, hogy „a geológusok a fosszíliák tanulmányozása alapján megállapították, hogy az élet a tengerben kezdődött”. És ez így is van. A 12. osztályos tankönyv szerint pedig „manapság szinte minden biológus elfogadja, hogy Darwin elmélete magyarázatot ad a földi élet változatosságára”.

Mivel magyarázható a különbség a két ország tananyaga között? Iránban a tudománynak sokkal nagyobb szerepe van az oktatásban és az ország egyik fontos célja a tudományos kutatás támogatása. Irán élen jár például az őssejtkutatásban. Nem véletlen tehát, hogy míg egyetlen szaúd-arábiai diákkal sem találkoztam, iránival többel is.

Mindeközben Szaúd-Arábia a Nyugat egyik legfőbb szövetségese, Iránnal szemben pedig lassan háború készül. Milyen szomorú.

Mindez persze jórészt hatalmas badarság.

Ha már a műsor nem tette meg, érdemes elmondani, hogy mi is történt. Az Amerikai Ökológiai Társaság múlt heti konferenciáján elhangzott egy előadás, amelyben a kutatók arról számoltak be, hogy Észak-Dakota útjai mentén vett repce-minták 86 százalékában találtak olyan proteineket, amelyek génmódosított repcéből származnak. Ez valóban azt jelenti, hogy a génmódosított repce kikerült a mezőgazdasági termelésből és vadon nő olyan helyeken, ahol a feltételek megfelelőek.

A hangsúly a megfelelő feltételeken van. A kérdéses repce ellenálló gyakran használt gyomirtószerekkel szemben. Szó sincs azonban arról, hogy most akkor elárasztaná a világot. Mint az kiderül a beszámolókból, az utak mentén talált génmódosított repce magjai minden bizonnyal teherautókról estek le. Mivel az utak mentén irtják a gazt, a GM-repce megfelelő feltételeket talált a túléléshez. Ennél messzebb azonban nemigen fog terjedni. Az ember által kedvelt haszonnövények ugyanis meglehetősen kényesek: nem bírják a versenyt más fajokkal szemben. Ha nem így lenne, nem lenne szükség gyom- és rovarirtásra. Valószínűtlen tehát, hogy az ember által agyonkényeztetett fajok — mint a repce, a kukorica vagy a szója — képesek lennének önállóan elterjedni. A repcénél sokkal nagyobb mértékben termelt génmódosított kukorica és szója sem képes vadon túlélni.

Sokkal komolyabb veszély, hogy a génmódosított repce esetleg maga is gyomnövénnyé válik, amelyhez más gyomirtókat kell használni. Ez megnövelné a mezőgazdasági termelés költségeit. De mint azt a kutatók hangsúlyozták, valószínűtlen, hogy a vadon növő génmódosított repce bármilyen ökológiai kockázatot jelentene — bár a most közölt eredmények arra mindenképpen jók, hogy felhívják a figyelmet az Egyesült Államok génmódosított haszonnövényekre vonatkozó szabályozásának hiányosságaira.

Ezekről a kérdésekről valóban érdemes beszélni. Ehelyett azonban a műsor a „repceterrorra” koncentrált, bár gyorsan kiderült, hogy génmódosított repcét nem is termelnek Európában. A műsor vendége, a Vidékfejlesztési Minisztérium államtitkára — megdöbbentő tájékozatlanságról tanúbizonyságot téve — tudatos tömegpusztító hadjáratot vizionált:

a történet arról szól alapvetően, hogy felhalmozódott vegyszerkészleteket kéne elhelyezni. A hadiipar már nem vesz fel ilyeneket, ezért el kéne helyezni olyan helyen, ahol ezt el lehet helyezni. Ehhez olyan totális mérgekhez olyan növényeket kell előállítani, és ez volt ezeknek a konszerneknek a stratégiája, amelyek elviselik ezt a totális gyomirtó szert, a mezőgazdaságban, ugyanakkor a környezetében mindent elpusztít ez a méreganyag.

Ez természetesen nemcsak hogy nem igaz, hanem meglehetősen érzéketlen is. Már írtam arról, hogy a fejlődő országok, melyek egyre több génmódosított növényfajtát termelnek, nem jókedvűkből teszik ezt, és nem is a gonosz nyugati nagyvállalatok kizsákmányolásának áldozatai: egyszerűen élelemmel kell ellátniuk lakosságukat, amit sokkal könnyebben meg tudnak tenni, ha a nagyobb terméshozamú, olcsóbb és környezetbarátabb génmódosított fajtákat használnak. Ami pedig az amerikaiakat illeti: legalábbis ebben az egy kérdésben racionálisabban mérik fel a kockázatokat, mint mi, európaiak.

Magyarországon persze konszenzus van abban, hogy mi nem kérünk a génmódosított növényekből. Önmagában ezzel nincsen semmi baj. Mint jó mezőgazdasági adottságokkal rendelkező ország, valószínűleg megvagyunk nélkülük. Mint az a riportban számtalanszor elhangzott, meg kell őrizni Magyarország „tiszta növénytermesztési, élelmiszer-technológiai imázsát” és az ország „ősi génbankjait” (a műsorvezető talán ősi kukorica- vagy burgonyafajtáinkra gondolt). Meg kell védenünk „tiszta, élő környezetből származó élelmiszereinket” hiszen a mi „minőségi mezőgazdaságunk” „igényes piacra termel”.

Mindez nagyszerű, bár kissé nehezen fér össze ezzel a remek stratégiával a magyar mezőgazdaság sok éve tartó agóniája. Az sem teljesen világos, hogy az európai — és benne a magyar — „minőségi mezőgazdaság” életben tartásához akkor miért van szükség az európai adófizetők masszív transzfereire, és miért kell az EU-nak védővámokkal körülbástyáznia mezőgazdaságát. De mondom, semmi baj nem lenne a GM-termények elleni nemzeti konszenzussal — feltéve, hogy annak nem hisztéria, pánikkeltés és tudatlanság az alapja.

Egy valamire azonban jó volt a műsor. Megmutatta, hogy a XXI. századi ember még mindig mennyire rabja bizonyos tévképzeteknek. Arra gondolok, amit a pszichológusok „a természet jóindulatába vetett hitnek” neveznek. Azt gondoljuk, hogy ami természetes, az tiszta és jó. Ami természetes, az nem árthat. A reklámszakemberek pontosan tudják ezt. Szinte nincs olyan termék, amit ne ezzel próbálnának eladni.

A génmódosítás pedig nem természetes, ergo rossz. Nem véletlenül kapkodta egymás szájából műsorvezető és vendége a „természetes” vagy a „tiszta” szavakat.

Jó lenne, ha átlátnánk ezen a szitán. A természet egyáltalán nem tiszta és jóindulatú. A fenti képről egészen biztosan a „tiszta” és „természetes” fogalmaira asszociálunk, pedig ugye ellenzői szerint mi sem kevésbé természetes, mint a génmódosított repce. És mi sem természetesebb, mint a Loa loa filariasis, vagyis az afrikai szemféreg. Tisztának biztosan nem tiszta, és egészen biztosan nem jóindulatú.

A megoldás pedig annyira egyszerű, hogy még a radikális jobboldali politikusoknak és a nagycsaládosok érdekeiért harcoló aktivistáknak is kézenfekvő kell hogy legyen: tágra kell nyitni Európa és benne Magyarország kapuit a szegény, harmadik világbeli országokból érkező bevándorlók előtt.

A demográfiai helyzet Európa más országaiban sem sokkal jobb. A probléma az, hogy a születésszám csökkenése mögött olyan demográfiai okok húzódnak meg, melyeket társadalompolitikai eszközökkel — családi adózással, nagycsaládosoknak nyújtott kedvezményekkel — nemigen lehet befolyásolni. Az OECD 2007-es jelentése például kiemeli, hogy Magyarországon egy két gyermekes család már ma is sokkal kevesebbet adózik, mint egy azonos jövedelmű gyermektelen pár — a születésszámra azonban ennek nincs különösebb hatása. Ráadásul nemzetközi összehasonlításban Magyarországon nincs nagy különbség a tervezett és a valóban megszületett gyerekek száma között:

Forrás: OECD

(Az ábrán a megszületett gyermekek számát az oszlop világosra színezett része mutatja, a sötétre színezett rész pedig a tervezett születésszámtól való eltérés. A magyar adatokat kiemeltem.)

Könnyen lehet tehát, hogy a gyermekvállalási kedv növelésére fordított állami forintok egyszerűen kárba vesznének. De még ha politikai varázsütésre hirtelen meg is ugrana a magyar nők szülési hajlandósága, ez is rengeteg pénzbe kerülne, hiszen a sok gyerek megnövelné az egészségügyi és oktatási kiadásokat. Sokkal költséghatékonyabb a bevándorlás, hiszen a tipikus bevándorló fiatal felnőtt, aki szülőföldjén járta ki az iskolát és ritkán szorul egészségügyi ellátásra.

Mindeközben az előrejelzések szerint a világ népessége a jelenlegi 6,83 milliárdról 2050-re 9,15 milliárdra fog nőni és majd ekörül stabilizálódik. A fejlett világ népessége azonban jelentősen vissza fog esni. A XVIII. század elején a világ népességének ötöde Európában élt. Az I. világháború előtt minden harmadik ember Európában vagy európai bevándorlók leszármazottjaként Észak-Amerikában élt. 2003-ban az európaiak, amerikaiak és kanadaiak aránya azonban már csak 17% volt; 2050-re már csak 12% lesz. Az alábbi videó szemlélteti ezeket a folyamatokat:

A 60 év felettiek aránya Európában és Észak-Amerikában jelenleg 15-22 százalék. 2050-re ez az arány át fogja lépni a 30 százalékos küszöböt. Európa az elkövetkező négy évtizedben el fogja veszíteni aktív korú lakosságának negyedét (kb. 120 millió dolgozót), míg 60 év feletti lakosainak száma 47%-al fog nőni.

Ugyanakkor jelenleg tízből kilenc (!) 15 év alatti gyermek fejlődő országban él. A fejlődő országok fiatal nemzedékeiből az elkövetkező évtizedekben egyre többen próbálnak majd a fejlett világban boldogulni — miközben ezekben az országokban, beleértve Magyarországot is, egyre nagyobb lesz a munkaerő-hiány. Az elöregedő társadalmakban nemcsak mezőgazdasági és építőipari munkásokra, hanem az idősekre felügyelő ápolókra vagy mondjuk ételkihordókra is nagy szükség lesz. Akár tetszik, akár nem, a munkaerő-kereslet és a munkaerő-kínálat egymásra fog találni. A XXI. század a tömeges népvándorlások kora lesz.

A népességmozgás azonban nemcsak a fejlődő világból a fejlett világba fog megnőni, hanem fordítva is. Ahogy egyre nagyobb teher lesz ugyanis a fejlett országoknak az idősebb generációk ellátása, egyre több nyugdíjas fog a fejlett világból fejlődő országba költözni, ahol alacsonyabbak a megélhetési és egészségügyi költségek. Könnyen lehet, hogy 2050-ben Magyarországon rengeteg tanzániai és tunéziai vendégmunkás lesz — cserébe viszont a nyugdíjba menő magyarok nagy része Tunéziába vagy Tanzániába költözik.

A valódi kérdés az, hogy az embrió, illetve a korai magzat személynek tekinthető-e, akit a személyekhez köthető alapvető erkölcsi jogok — így az élethez való jog is — megilletnek. Az abortusz ellenzőinek a válasza egyértelmű igen. Ahogy a katolikus egyházfő nemrégiben emlékeztetett rá: az emberi életet „mindannyiunknak óvnunk kell és tisztelnünk a fogantatás pillanatától kezdve egészen annak természetes végéig”.

Az abortusz ellenzői szeretnek rámutatni, hogy ez a nézet „tudományosan”, racionális érveléssel nem cáfolható (mintha ez érvnek számítana bármilyen állítás mellett). Néha még az abortuszt amúgy nem ellenzők is elismerik, hogy ez olyan alapvető nézet, ami berekeszti a vitát: maximum abban tudunk egyetérteni, hogy ebben a kérdésben nem értünk egyet. Ez azonban nem egészen igaz; az embriót a fogantatástól személynek tekintő nézet igenis támadható. A megtermékenyített petesejt — vagyis a zigóta — ugyanis furcsa metafizikai kalandokon eshet át.

Kezdjük talán ott, hogy ha az élet a fogantatással kezdődik, még mindig nyitva marad a kérdés, hogy mikor történik a fogantatás. Bár a pápa a fogantatás pillanatáról beszélt, ilyen valójában nincs: a fogantatás ugyanis nem esemény, hanem folyamat.

Azoknak közülünk, akiknek hézagosak a biológiai ismeretei, valami olyasmi dereng, hogy a fogantatás az, amikor az ondósejt behatol a petesejtbe. Az ondósejt először azonban úgynevezett ondómaggá alakul, és 18-24 óra is eltelhet, amíg a genetikai anyag cseréje, majd a sejtosztódás megkezdődik. A zigóta beágyazódására — amit szintén szoktak a terhesség kezdetének tekinteni — 6-12 nap elteltével kerül sor. A fogantatás pillanatát kitüntetettnek tekintőktől vitapartnereik jogosan kérdezik: ezek közül melyik a „fogantatás pillanata”? Pontosan mikor jön létre a személy?

Álljunk meg a beágyazódás után, ahol a zigóta már néhány tucat sejtté osztódott (ekkor hivatalosan már blasztociszta, de az egyszerűség kedvéért továbbra is zigótának fogom nevezni). Az abortusz ellenzői szerint ekkor már nyilvánvalóan egy több napja létező személlyel van dolgunk, aki ugyanolyan jogokkal rendelkezik, mint a kedves olvasó. Hívjuk Ádámnak.

Ádám metafizikai problémái ott kezdődnek, amikor kettéválik — magyarul ikrek lesznek belőle. Nevezzük őket Ádám₁-nek és Ádám₂-nek. Mi történt Ádámmal? Meghalt? Ha nem halt meg, Ádám₁-ként vagy Ádám₂-ként él tovább? Ha Ádám₁-ként él tovább, mikor kezdődött Ádám₂ élete? Vagy mind a kettő Ádám? De hogy lehet egy személyből kettő? Létezett-e Ádám₁ és Ádám₂ a kettéválás előtt? Ha igen, hol? A kérdések megsokszorozódnak, ha Ádámot az a szerencsétlenség éri, hogy hármas-, vagy négyes ikrek lesznek belőle.

Az is megtörténhet, hogy Ádám két másik zigóta — Bálint és Balázs — fúziójával jön létre. Ebben az esetben vajon azt kellene mondanunk, hogy Bálint és Balázs meghaltak? Vagy Ádámként élnek tovább? De melyikük? Hiszen furcsa lenne azt mondani, hogy két személyből egy lett… Vagy talán Ádám már létezett a fúzió előtt — talán mint Bálint és Balázs? De hogyan létezhet egy személy egyszerre két helyen?

Az ikerré válás és a fuzionálás megtörténhet — és gyakran meg is történik — teljesen természetes úton. Metafizikai paradoxonoktól vissza nem rettenő tudósok azonban a laboratóriumban még furcsább dolgokra képesek.

Kettéválaszthatják például Ádámot és sejtjeinek egyik felét fuzionálhatják egy másik zigótával, másik felét pedig egy harmadik zigótával. A végeredmény: Ádám eltűnik anélkül, hogy egyetlen sejtjét elpusztították volna. De hogyan halhat meg egy személy, akinek egyetlen sejtje sem pusztult el?

Vagy a kettéválasztott Ádám sejtjeinek egyik felét egy másik kettéválasztott zigóta, Éva sejtjeinek egyik felével fuzionálhatják, másik felét pedig Éva sejtjeinek maradék részével. Létrejön tehát Ádám₁Éva₂, illetve Éva₁Ádám₂.

A legjobb, ha az olvasóra bízom annak a kérdésnek az eldöntését, hogy mi történt az eredeti Ádámmal és Évával.

A Szent József kórház azonban katolikus intézmény, és a Katolikus egyház álláspontja szerint az élet szent: ilyen esetekben hagyni kell a várandós nőt (és a magzatot) meghalni. Az abortusz még akkor sem megengedett, ha a terhesség életveszélyt okoz. A kórház etikai bizottságában az egyházat képviselő Margaret McBride nővér — az Irgalmas nővérek rendjének tagja — azonban hozzájárult a terhességmegszakításhoz. Az abortuszt végrehajtották. A páciens nem sokkal később hazatérhetett négy gyermekéhez. A Katolikus egyház pedig példás gyorsasággal és szigorral eljárva kiátkozta McBride nővért.

A kiátkozás — hivatalosan kiközösítés — a legsúlyosabb büntetés, ami egy hívőt érhet. A kiközösített ugyan jelen lehet, de nem vehet részt szentmisén, nem viselhet egyházi hivatalt és nem veheti fel a szentségeket. Az utóbbi pedig a hívők számára az üdvözülés szükséges feltétele. Közérthetőbben: a kiközösített a pokolba kerül.

Az esetre reagálva akadt olyan bioetikus, aki azt javasolta terhes nőknek, hogy mindenáron kerüljék el a katolikus kórházakat. Ezek ugyanis adott esetben súlyos, életveszélyes kockázatot jelentenek.

McBride nővér esete nem egyedi. Ugyancsak tavaly egy kilenc éves brazil kislány ikrekkel teherbe esett, miután a nevelőapja megerőszakolta. A rendőrség szerint a kislányt a nevelőapa éveken keresztül molesztálta. A kilenc éves gyerek képtelen lett volna kihordani az ikreket; ha nem szakítják meg a terhességet, mind a gyerek, mind a magzatok meghaltak volna. A kislány anyja beleegyezett a terhességmegszakításba. A Vatikán megpróbálta megakadályozni az abortuszt. Amikor ez nem sikerült, mind a kislány anyját, mind a műtétet végrehajtó orvosokat kiátkozták. A négy hónapos terhes kislányt kiskorúságára való tekintettel az egyház nagyvonalúan megkímélte ettől a büntetéstől. A kislányt megerőszakoló nevelőapa semmiféle egyházi büntetésben sem részesült.

Mindeközben az egyház egyetlen pedofil papot sem közösített ki. Nem volt olyan eset, hogy pedofíliával vádolt papot átadtak volna a világi hatóságoknak. Húsvétkor a Vatikán a pápa után legmagasabb rangú tisztviselője „kicsinyes pletykának” minősítette a pedofilbotrányokat. 2003-ban nyilvánosságra került egy 1962-es keltezésű, titkos vatikáni dokumentum, ami a pedofil ügyek titokban tartására szólította fel a világ minden püspökét. Az utasítás szerint az áldozatokat rá kell venni, hogy hallgatási fogadalmat tegyenek, azokat pedig, akik nyilvánosságra hozzák az ilyen ügyeket, ki kell közösíteni. Hogy világos legyen: nem azokat, akik elkövetik ezeket a bűncselekményeket. Azokat kell kiközösíteni, akik nem titkolják és tussolják el ezeket az ügyeket.

A Katolikus egyház fél évszázada tud a pedofil bűncselekményekről. Ötven éven keresztül a legfontosabb célja az ilyen ügyek eltussolása volt.

Képzeljük el, hogyan születnek az ilyen döntések. Díszes terem egy vatikáni palotában. A mennyezeten freskók, a falakon szentek mártírhalálát ábrázoló festmények. A napfényt nehéz függönyök zárják ki a teremből. Az asztal körül komor arcú, zord méltóságok. Kizárólag férfiak. Nemzetközi összeesküvést szőnek a pedofil-ügyek eltitkolása érdekében. Hátra van még a négy gyermekes családanya és a megerőszakolt kislány ügye. Az ítélet egyértelmű: kiátkozás. Ellenvetés nincs.

Ezek az emberek valami középkori, sötét és embertelen, párhuzamos univerzumban élnek. Íme, a Magisztérium világa.

I. Kockázatelemzés

Először is, érdemes leszögezni egy amúgy nyilvánvaló dolgot. Önmagában egyetlen technológia sem jó vagy gonosz. A technológia nem erkölcsi kategória. A nukleáris technológiát lehet tömegpusztító fegyverek előállítására és világításra és fűtésre is használni. Ráadásul ami a génmódosított haszonnövényeket illeti: sokféle jelenleg létező genetikailag módosított növény van a kukoricától a gyapoton át a burgonyáig, és minden bizonnyal még több lesz a jövőben. Mindegyik fajta a géntechnológia egy alkalmazása. Mindegyiknek megvannak a saját előnyei, kockázatai és veszélyei. Géntechnológiával készül az inzulin is, mégsem tudok róla, hogy bárki be akarná tiltani.

Értelmetlenség tehát vitapartnerünket elfogultsággal vagy a technológia kritikátlan elfogadással vádolni. Nyilván senki sem azt mondja, hogy ültessük be a szántóföldjeinket mérgező, a környezetet tönkretevő növényekkel. De ugyanígy értelmetlenség az a hozzáállás is, ami eleve megkérdőjelezi, hogy a géntechnológia alkalmazásának a mezőgazdaságban és az élelmiszeriparban bármilyen létjogosultsága lenne.

Milyen kockázatai lehetnek a GMO technológiának?

Egészségügyi kockázatok. Az ellenzők gyakran hivatkoznak egészségi ártalmakra. Az Egészségügyi Világszervezet szerint miközben a kockázatok természetesen nem zárhatók ki, a jelenleg használt génmódosított növények átestek a megfelelő ellenőrzéseken. Az Európában forgalomba kerülő génmódosított összetevőket tartalmazó élelmiszereket az Európai Élelmiszerbiztonsági Hivatal szigorúan ellenőrzi. Mint a múltkor már említettem, még a Greenpeace sem állítja, hogy ezeknek az élelmiszereknek az egészségre káros hatása lenne.

Sokan attól tartanak, hogy az ilyen élelmiszerek sokkal inkább okoznak allergiát, mint a hagyományos élelmiszerek. De erre nincs bizonyíték. A génmódosított növényekből készült termékek nem veszélyesebbek ebből a szempontból. De ugyanúgy, mint sok más élelmiszer, ezek a termékek is okozhatnak allergiát. Fejlesztettek ki olyan szóját, amelynek allergén hatása volt, mivel paradió-gént „ültettek” bele. Az allergén hatás oka azonban nem a technológia volt — hanem egyszerűen az, hogy a paradióra sokan allergiásak. Ez a szója azonban nem került forgalomba.

Nemrégiben felröppent a hír, hogy háromféle génmódosított kukoricával etetett kísérleti patkányok vérében és szerveiben mérgező anyagokat találtak. Az erről szóló magyar nyelvű beszámolót be is linkelték a hozzászólók. De a történet egy kicsit zavaros. A kutatók ugyanis nem saját kutatást végeztek, hanem a kukoricafajtákat kifejlesztő cég, a Monsanto saját adatait elemezték újra, amihez a cég beperelésével jutottak hozzá. A kutatást részben a Greenpeace finanszírozta, egy kérdéses színvonalú tudományos folyóiratban jelent meg és az eredményeit nemcsak a Monsanto vonja kétségbe. Vagyis egyelőre nem tudjuk, hogy ezek a fajták jelentenek-e bármilyen veszélyt.

Környezeti veszélyek. A génmódosított haszonnövényekkel kapcsolatban sokan attól tartanak, hogy a mesterségesen beléjük ültetett gének „kiszabadulnak” és előreláthatatlan károkat okoznak a helyi ökológiai rendszerben. Ezt természetesen nem lehet kizárni. De a kritikusok által hivatkozott esetek — mint például a monarch-lepke hernyóinak pusztulása génkezelt kukorica miatt — megint csak nem annyira egyértelműek. Az erről szóló cikknek helyt adó Nature később „baklövésnek” nevezte az eredeti cikk közlését. Ebből megint csak nem következik az, hogy a génmódosított növények termelésének ne lennének ökológiai kockázatai. A vitákat kiváltó cikkek azonban általában laboratóriumi körülmények között vizsgálják ezeknek a fajtáknak a hatásait. A természetben végzett megfigyelések a negatív eredményeket eddig rendszerint nem igazolták vissza.

Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a GMO mezőgazdasági használatának rengeteg haszna van. Világszerte jelentősen csökkent a gyom-, és rovarirtószerek használata. Erre ellenérvként azt szokás felhozni, hogy „a sokkal kevesebb vegyszer jelentősen töményebb és erősebb mérget is tartalmaz”. De ez nem így van. A vegyszerhasználatot nemcsak literben, hanem úgynevezett környezeti hatás hányadosban (EIQ) is mérik. Ebben kifejezve például a gyomirtószer-tűrő szója bevezetése világszerte 16,6%-al kisebb káros környezeti hatással járt; a rovarrezisztens kukoricafajtáknak 29,4%-al, a rovarrezisztens gyapotnak pedig 24,8%-al kisebb káros környezeti hatása volt 1996 és 2008 között. Összességében a becslések szerint ezekben az években 16,3%-al csökkent a gyom-, és rovarirtószerek használatából eredő környezeti kár.

Az előző bejegyzésben arról is írtam, hogy a génmódosított haszonnövények termesztése a globális éghajlatváltozás megakadályozásában is segít. Ezeknek a növényfajtáknak a termelése kevesebb üzemanyagot igényel. Még fontosabb azonban, hogy mivel a GMO-fajtáknak gyakran nincs szüksége mélyszántásra, a talaj sokkal több szén-dioxidot képes elnyelni. Globálisan ez mintegy 100 000 millió tonna CO₂ kibocsátás csökkenéssel járt az elmúlt 15 évben.

Gazdasági megfontolások. A génmódosított növények ellenzőinek gyakori érve az is, hogy ezeket a növényfajtákat nagy multinacionális vállalatok fejlesztették ki és forgalmazzák. Ezek a multinacionális monopóliumok hatalmas tőkeerővel rendelkeznek és könnyen rákényszerítik akaratukat a náluk gyengébb, fejlődő világbeli országok kormányaira és a fejlett országok szabályozó hatóságaira.

Nos, ez valóban komoly probléma. A génmódosított növények piacának szerkezete valóban torz — és a szabályozás sok helyütt valóban hagy kívánnivalókat maga után. A leghírhedtebb példája ennek a Monsanto, ami piaci erejével visszaélve a monopóliumokra jellemző ökörségekből jelentősen kivette a részét: a piaci verseny ellehetetlenítésével, árazási politikájával, a szabadalmi védettséggel való visszaélésekkel.

De mielőtt rágyújtanánk a „már megint a multinacionális nagyvállalatok” kezdetű nótára, érdemes megállni egy pillanatra. Divatos dolog ugyanis a nagy nemzetközi cégeket szidni, de érdemes a tünetek helyett az okokat is megkeresni. A GMO termények mezőgazdasági felhasználását ugyanis mindenütt szigorúan szabályozzák. A szabályozásnak azonban mindig vannak költségei. Mivel rengeteg pénzbe és időbe kerül egy új génmódosított növényfajta piacra dobása — nem is szólva a kockázatról, hogy a termék nem válik be vagy a szabályozó hatóságok nem engedélyezik — csak a legnagyobb és leginkább tőkeerős cégek engedhetik meg maguknak, hogy versenyezzenek ezen a piacon. Vagyis az, hogy a GMO-piacot kevés nagy cég uralja, részben a szigorú szabályozás eredménye.

Ennek a dilemmának nincs jó megoldása. Egyrészről szeretnénk, hogy a GMO-termények szabályozása minél szigorúbb legyen. Másrészről viszont minél szigorúbb a szabályozás, annál inkább torzítjuk a piacot, hiszen a fejlesztéssel járó kockázatokat csak a legnagyobb és legerősebb cégek engedhetik meg maguknak. Minél szigorúbb a szabályozás, annál inkább kiszorulnak a kisebb cégek a piacról.

A GMO-termékek szabályozása ezért kényes egyensúlyozást igényel. De persze amint ezt felismerjük, világossá válik, hogy a szabályozás bonyolult jogi és közgazdaságtani kérdés. Az ilyen kérdések pedig kevésbé szexik; kevésbé hatásos hisztérikus állásfoglalásokat kiadni és levelet írni a köztársasági elnöknek és a miniszterelnöknek.

II. Az elővigyázatossági elv

A géntechnológia ellenzőit azonban nem hatja meg az az érv, hogy nagyon kevés bizonyíték van a génkezelt haszonnövények és élelmiszerek egészségi és ökológiai veszélyeire. Mint arra rámutatnak, nagyon keveset tudunk ezekről a kockázatokról, rengeteg a bizonytalanság és az előre nem látható hatás.

Ebben igazuk van. És ha eddig eljutottunk, akkor belátható, hogy a vita legmélyén nem ténykérdések, hanem etikai problémák húzódnak. Hogyan kezeljük az új technológiákkal járó bizonytalanságot? Mit tegyünk, ha pontosan nem ismert, fel nem mért kockázatokkal állunk szemben?

A környezetpolitikából jól ismert válasz az elővigyázatossági elv. Ez nagyjából azt mondja ki, hogy amikor nem ismert kockázatokkal állunk szemben, akkor a szabályozásnak arra kell törekednie, hogy a legrosszabb következményeket elkerülhessük — még akkor is, ha nem tudjuk, mennyire lennének súlyosak ezek a következmények, nem ismerjük a bekövetkezésük valószínűségét, és a veszélyekről nem állnak rendelkezésre megbízható tudományos adatok.

A gyakran idézett Wingspread állásfoglalás például így fogalmazza meg az elővigyázatossági elvet:

Amikor egy tevékenység veszélyt jelent az emberi egészségre vagy a környezetre, akkor elővigyázatosan kell eljárnunk még akkor is, ha az ok-okozati hatások tudományosan nem bizonyítottak.

Az elvet rengeteg nemzetközi szervezet és sok ország jogrendszere elismeri. Hagyományosan fontos szerepe van az Európai Unió szabályozás-politikájában is. Benne van például a maastrichti szerződés környezetről szóló fejezetében.

Hol van akkor a probléma? Nos, mint mindig, az ördög most is a részletekben rejlik. Senki sem tagadná, hogy amikor nem ismert veszélyekkel nézünk szembe, nem árt az óvatosság. De mekkora óvatosság indokolt? Tiltsuk be a tevékenységet a veszély legkisebb jelére? Vezessünk be szigorú szabályozást? Várjunk addig, amíg minden kétséget kizáróan megállapítottuk, hogy egy adott technológiának vagy tevékenységnek semmiféle kockázata sincsen?

Az elv kritikusai gyakran hangsúlyozzák, hogy az elővigyázatossági elv annyira általános, hogy szinte bármi következhet belőle. Éppen ezért még a hívei sem mindig veszik komolyan.

Itt van például az a kérdés, hogy okozhat-e a mobiltelefon-használat agydaganatot. Egyes kutatások szerint nem, más kutatások szerint igen. Bárhogy is legyen, senki sem kampányol a mobiltelefonok betiltása mellett. A magyarázat egyszerű: a mobiltelefonnak annyi előnye van, hogy megéri vállalni a valószínűleg minimális kockázatot.

Vagyis meglehetősen szelektívek vagyunk abból a szempontból, hogy milyen kockázatokat veszünk komolyan. Amikor az előnyök egyértelműek, hajlamosak vagyunk nem törődni a kockázatokkal; amikor az előnyök nincsenek annyira a szemünk előtt, hajlamosabbak vagyunk az elővigyázatosságra. (Erre jó példa az otthonszülés körüli cirkusz.)

És itt érünk vissza a génmódosított növényekhez. Nekünk Európában sokkal inkább szem előtt vannak a kockázatok, mint a hasznok. Egy bizonyos szempontból ez azt jelenti, hogy megengedhetjük magunknak, hogy rendkívül elővigyázatosak legyünk a GMO-kal kapcsolatban. Nem véletlen azonban, hogy a kezdeti ellenkezés után a génmódosított növények termelése Brazíliában, Indiában, Kínában és más fejlődő országokban növekszik a leginkább. Ezekben az országokban sokkal nyilvánvalóbb a hasznuk, mint nálunk.

A vita tehát végső soron elvi kérdésekről folyik az elővigyázatossági elv kockázatokat hangsúlyozó hívei, illetve a költségeket és hasznokat egyaránt mérlegelni törekvő ellenfelei között.

A múlt héten bejelentették, hogy létrehozták az első mesterséges élőlényt. Megszületett ezzel a szintetikus biológia. Érdekes lesz nézni majd, hogy kialakul-e hasonló vita a két tábor között.

Nos, szóviccnek ez elég rossz, viszont hűen kifejezi az európaiak — és, úgy tűnik, különösen a magyarok — félelmét a géntechnológia mezőgazdasági és élelmiszeripari felhasználásától. Van-e bármilyen alapja ennek a félelemnek?

Az Európai Unió szigorú szabályokhoz köti a génmódosított növények termesztését és a génmódosított összetevőket tartalmazó élelmiszerek forgalmazását. (Az engedélyezett termékek listája itt érhető el.) Szigorú szabályok vonatkoznak a GMO-összetevőket tartalmazó termékek feliratozására is.

Magyarországon a géntechnológiai tevékenységről szóló törvény 1999. évi hatályba lépése óta csak kutatási célra kerültek engedélyezésre génmódosított növényfajták. 2005 és 2008 között 28 növényfajtát vizsgáltak, de a kiadott engedélyek száma az elmúlt években folyamatosan csökkent. A magyar GMO-moratórium különösen nagy visszhangot váltott ki amikor betiltottuk a MON810, kukoricamolynak ellenálló kukoricát. Ezekben a hetekben a génmódosított burgonya betiltásáért pereskedünk Brüsszelben.

De még így is vannak, akiket az EU szigorú szabályozása és a magyar GMO-moratórium nem elégít ki. A Magyar Természetvédők Szövetsége például mozgalmat indított a génmódosítás-mentes Magyarországért, nem is sikertelenül:

A mozgalomhoz bárki csatlakozhat, ha kertjét, házát, földjét génmódosítás-mentes övezetté nyilvánítja. Bár nekem nem egészen világos, hogy ez mit jelent, ezennel génmódosítás-mentes övezetté nyilvánítom a kiskertünket: biztosan nem fogunk MON810 kukoricát termelni ott.

Mindeközben viszont világszerte egyre több helyen termelnek genetikailag módosított növényeket. Az Egyesült Államok jár az élen:

Az ábra egyes génmódosított növényfajták termőterületének részesedését mutatja az adott növény teljes termőterületének százalékában. A legelterjedtebb a gyomirtószer-tűrő szója és gyapot (sötétkék, illetve világoskék vonal), a rovarrezisztens gyapot és kukorica (sötétbarna, ill. világosbarna vonal) és a gyomirtószer-tűrő kukorica (szaggatott vonal).

A fejlődő országok egyre jobban felzárkóznak. Az alábbi ábra a génmódosított növények globális termőterületét ábrázolja 1996 és 2009 között millió hektárban. A kék vonal a teljes termelést, a barna vonal a fejlett országok részesedését, a zöld vonal pedig a fejlődő országok részesedését mutatja. A legelterjedtebb a kukorica (158 millió hektár, a teljes kukoricatermelés 26%-a), ezt követi a szója (90 millió ha, 77%) és a gyapot (33 millió ha, 49%). A legnagyobb termelők az USA után Brazília, Argentína, India, Kanada és Kína.

Vannak-e káros hatásai a génmódosított növények termesztésének és fogyasztásának? Mit mutatnak az elmúlt tizenöt év tapasztalatai? Ami a génmódosított növényekből készült élelmiszereket illeti: még senkinek sem sikerült bizonyítania, hogy ezek az élelmiszerek bármilyen módon károsak lennének az egészségre. Ez az ellenzőknek kissé kínos: a Greenpeace tájékoztató anyaga például nem azt mondja, hogy az ilyen élelmiszerek fogyasztása károsítaná az egészséget, hanem hogy „eddig még nem sikerült bebizonyítani, hogy a GM növények biztonságosak”. Azért ez fontos különbség.

Ugyanakkor a génmódosított növények magasabb terméshozama sok fejlődő ország élelmiszer-ellátási gondjait enyhíti. Ennek következtében növekedtek a gazdálkodók bevételei: 1996 óta a GM növények bevezetése világszerte kb. 27 milliárd dollárnyi extra hasznot termelt, ami különösen a fejlődő országok mezőgazdasági ágazatában fontos.

A génmódosított növényfajták termelése a gyom-, és rovarirtószerek használatát is csökkenti. A gyomirtószer-tűrő szója bevezetése világszerte 4,1%-al kevesebb gyomirtószer használatát eredményezte; a rovarrezisztens gyapot a rovarirtószerek használatát 19%-al csökkentette. Ez megint csak a fejlődő országok mezőgazdasági ágazatának fontos. Világszerte összesen 352 millió kg-mal kevesebb növényvédőszer használatára volt szükség 1996 és 2008 között a génmódosított növényfajták elterjedésének köszönhetően. Ez 8,4%-os csökkenést jelent.

A génmódosított haszonnövények termesztése a globális éghajlatváltozás megakadályozásában is segít. A GM növények termesztési technológiája kevesebb üzemanyag-felhasználással jár és jelentősen csökkenti az üvegházhatású gázok kibocsátását — becslések szerint 2008-ban 6,9 millió személygépkocsi használatának megfelelő kibocsátást spórolt meg a világ a génmódosított növényfajták termelésének köszönhetően. Nem véletlen tehát, hogy egyre több fejlődő ország kötelezi el magát a génmódosított haszonnövények termesztése mellett.

Ami pedig minket illet: Magyarország fejlett, jó mezőgazdasági adottságokkal rendelkező, csökkenő népességű ország — azaz kevesebb éhes szájat kell betömnie. Megengedhetjük magunknak a GMO-moratórium luxusát, hiszen a gazdag, „környezettudatos” nyugati polgár szívesen fizet felárat GMO-mentes exportunkért.

Van, aki lakóhelyünk problémáinak megoldásához vár földönkívüli segítséget:

Eladnám vagy elcserélném: több milliárd tonna szén-dioxid. Minden komoly ajánlatot fontolóra veszek! Házhozszállítás nem megoldható, a szállítást a vevőnek kell megszerveznie.

Mások a közvetlenebb megoldások hívei:

BOLYGÓ eladó. Van víz és más nyersanyag; Nap még működik és van hold is. Alkatrésznek is felhasználható.

Bocs, hogy ezt csak most mondjuk, de kissé tönkrevágtuk a bolygónkat. Odaköltözhetnénk magukhoz? Hozunk sört!

Van, aki nagyvonalúan megfeledkezik arról, hogy az emberiség kétharmada más nézeteket vall:

Két ezer évvel ezelőtt tanulságos látogatást tett nálunk a Teremtő fia. Önöknél járt már?

De talán a földönkívüliek segíthetnek tisztázni ezeket a nézetkülönbségeket:

Kérem értesítsenek, ha meg tudják erősíteni, hogy a világegyetemet nem isten teremtette. Sok vitát megspórolhatnának ezzel nekünk.

Másokat hétköznapibb dolgok érdekelnek:

Kérem küldjenek fényképeket a hírességeikről!

Olyan is akad, aki abban reménykedik, hogy a földönkívüliek még nem hallottak a nigériai csalásról:

AZÉRT KERESEM, HOGY A KÖZREMŰKÖDÉSÉT KÉRJEM ÖTMILLIÓ AMERIKAI DOLLÁR (USD 5,000,000) ÁTUTALÁSÁHOZ EGY MEGBÍZHATÓ BANKBA AZ ÖN BOLYGÓJÁN.

Végül az én kedvencem:

01111001011011110111010100100000 01100001011100100110010100100000 01101110011011110111010000100000 0110000101101100011011110110111001100101

Persze nem mindenki tartja jó ötletnek a földönkívüliekkel való barátkozást. Stephen Hawking szerint könnyen lehet, hogy a földönkívüliek egyáltalán nem jóindulatúak. Jobb lenne, ha befognánk a szánkat.

Talán kevésbé köztudott, hogy a jelenlegi gazdasági válság legnagyobb kárvallottjai nem a szegény, hanem a közepesen fejlett országok Közép- és Kelet-Európában. Lettország gazdasága például tavaly 18 százalékkal esett vissza, a munkanélküliség 20 százalék körüli, folyamatos a kormányválság. Magyarországon a gazdaság tavaly 7 százalékkal esett vissza, a munkanélküliség 10 százalék felett van, viszont a választók új, hatalmas többséggel rendelkező kormánynak adtak felhatalmazást.

A Világbank szakértője elmondta, hogy a válság miatt mindenütt jelentősen visszaestek az egészségügyi kiadások — az egészségügy mindig a válságok első áldozata. Különösen igaz ez Közép- és Kelet-Európában, ahol érdekes módon a háztartások sokkal inkább az egészségügyi, mint mondjuk az oktatási költségeken spórolnak.

A térség egészségügyi rendszerei ennek ellenére továbbra is rendkívül pazarlók. A rendszer átalakítása elmaradt: szomszédaihoz hasonlóan Magyarországon is túlsúlyos a drága és gyakran felesleges fekvőbeteg-ellátás az olcsóbb járóbeteg-ellátáshoz képest. Szükség lenne további kórházak és kórházi osztályok bezárására és a kapacitások átcsoportosítására a járóbeteg-ellátásba. Ehhez persze az is kellene, hogy a társadalom megértse, hogy a felesleges kórházi ágyak megszüntetése nem az ördögtől való dolog — akinek csak lehet, jobb lenne otthon lábadoznia és minél kevesebb időt kórházban töltenie.

Nem bírtam megállni, hogy ne kérdezzem meg az előadót a hálapénzről és a magyar egészségügyi rendszer korrupt működéséről. Kiderült, hogy előadónk a téma egyik szakértője. Mint elmondta, a hálapénz jelen van sok fejlődő és a közepesen fejlett országban, de különösen nagy probléma a volt kommunista országokban, ahol a merev és rugalmatlan, megbízhatatlan minőséget nyújtó szovjet típusú egészségügyi rendszer öröksége. A megoldást firtató kérdésemre Kambodzsát és Lengyelországot hozta fel példának, ahol az egészségügyi dolgozók bérének rendezésével jelentősen csökkent az egészségügyi korrupció. Ha már Kambodzsának is sikerült, nálunk vajon miért nem megy?

Az utánam felszólaló brit szakember némi értetlenséggel a hangjában sokkal olcsóbb és hatékonyabb megoldást javasolt. Nem lenne-e vajon egyszerűbb a tévékamerák nyilvánossága előtt bilincsbe verve elvinni néhány rajtakapott, jól menő orvost és példát statuálva börtönbe zárni őket?

A közösségi oldalak kutatása egyelőre még gyerekcipőben jár, hiszen a felhasználók adatainak használatával kapcsolatban rengeteg technikai, jogi és etikai kérdés merül fel. Egyelőre leginkább modelleket lehet tesztelni a Facebook és a hasonló oldalak adatain. Egy friss kutatás például a Facebook adatait felhasználva azt vizsgálta, hogy egy járvány terjedését hogyan lehet lassítani emberek és embercsoportok közötti kapcsolati térkép segítségével.

A hálózatkutatás úttörői azonban nem internetes adatokat használtak. Az első eredmények a híres framinghami kutatás adataiból indultak ki, ami 1948 óta követi figyelemmel a Massachusetts állambeli Framingham városka lakóinak életútját. Bár ez a kutatás eredetileg orvosi kérdésekre fókuszált, a kutatók elkészítették 5124 kutatási alany majdnem húsz évet felölelő kapcsolati hálóját, ami több, mint 50 ezer személyes kapcsolatot tartalmaz.

Így derült ki, hogy a társadalmi elszigeteltség — vagyis a magány — ragályos. Ugyanúgy terjed, mint az influenza.

Pontosabban: a magány három kapcsolati lépcsőn keresztül terjed. Ha van egy magányos ismerősöd, akkor 40-65 százalékkal nő az esélye annak, hogy te is magányos vagy; ha van egy olyan ismerősöd, akinek van egy magányos ismerőse, akkor 14-36 százalékkal nagyobb az esélye annak, hogy magányos leszel; végül pedig ha van egy olyan ismerősöd, akinek van egy olyan ismerőse, aki magányos, akkor 6-26 százalékkal nagyobb az esélye a te társadalmi elszigeteltségednek. Még szerencse, hogy az ismerős ismerősének magányos ismerőse nincs befolyással arra, hogy mekkora eséllyel vagy magányos.

De nem csak a társadalmi elszigeteltség fejt ki hatást a kapcsolati hálókon keresztül. Hasonló hatása van az elhízottságnak, a dohányzásnak és a boldogságnak is. Vagyis lehet, hogy a haverod húgának a fiúja miatt vagy kövér vagy boldogtalan, még akkor is, ha soha sem találkoztatok. Pedig oda kell erre figyelni, mert a társas kapcsolatokon keresztül terjedő boldogság hatással van az egészségre is.

Vannak persze olyan szakemberek, akik kétkedve fogadják ezeket az eredményeket. Még olyan is akad, aki az elhízottság ragályos voltát bizonyító kutatás adatait felhasználva mutatta ki, hogy a testmagasság, a fejfájás vagy a pattanások is ragályosak.

Visszatérve a közösségi oldalakhoz: nemrégiben egy népegészségügyi szakember hívta fel rá a figyelmet, hogy mivel a Facebookon keresztül könnyű szexuális partnereket találni, újra terjed a szifilisz. Nem árt tehát az óvatosság az ismerősök bejelölésénél!

A pedofília ugyanis nem csupán bűn, hanem bűncselekmény. Úgy tűnik azonban, hogy a Vatikánnak ezt a mai napig nem sikerült megértenie. A sorban kirobbanó pedofil-botrányokból ugyanaz a forgatókönyv rajzolódik ki: az áldozatokat az egyház megpróbálja hallgatásra bírni; a gyerekeket megrontó papok ellen nem indul eljárás; a pedofil papokat máshova helyezik, ahol azok újabb áldozatokat rontanak meg. Amikor napvilágra kerülnek az ügyek, a Vatikán megpróbálja elszigetelt eseteknek feltüntetni azokat, miközben dühösen az egyház elleni lejárató-kampányról és összeesküvésről beszél. Eddig egyetlen esetben sem fordult elő, hogy az egyházi vezetők a világi hatóságokhoz fordultak volna a tudomásukra jutott pedofil bűncselekmények kivizsgálása érdekében.

A botrány mostanra elérte az egyházi hierarchia legfelső szintjét. A New York Times a héten olyan dokumentumokat hozott nyilvánosságra, melyek Joseph Ratzinger érsek, a mostani XVI. Benedek pápa szerepét feszegetik a pedofil-ügyek eltussolásában.

1979-ben egy német pap egy kiránduláson alkoholt adott egy 11 éves fiúnak, a szobájába vitte, levetkőztette, majd orális szexre kényszerítette. Az illető pap a korábbi években többször is megrontott gyerekeket; ennek ellenére felettesei csupán „terápiára” küldték, majd máshová helyezték, ahol a pap további pedofil ügyekbe keveredett, míg nem 1986-ban letartoztatták és felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték. Az ügyben illetékes érsek Joseph Ratzinger volt, bár akkori helyettese magára vállalta a döntésért a felelősséget. Azt azonban még egyházi körökben is valószínűtlennek tartották, hogy Ratzingernek ne lett volna tudomása az ügyről. A héten kiderült, hogy a későbbi pápa igenis tudott az ügyről, miután a pedofil pap áthelyezéséről szóló feljegyzést ő is megkapta.

Ratzinger később, immár bíborosként, a vatikáni Hittani kongregáció vezetője lett. Ez a szervezet jár el a pedofíliával gyanúsított papok ügyében. A héten közzétett dokumentumok szerint a kongregáció nem járt el annak az amerikai papnak az ügyében, aki több, mint kétszáz siket fiút rontott meg — annak ellenére, hogy amerikai püspökök többször is kérték a kongregáció közbenjárását. A pap ügyében azután függesztették fel az eljárást, hogy személyes levelet írt Ratzingernek, amiben rossz egészségi állapotára hivatkozott. Korábban egy kísértetiesen hasonló mexikói ügyben nem volt hajlandó Ratzinger eljárni.

A Hittani kongregáció Ratzinger vezetése alatt módszeresen tussolta el katolikus papok pedofil ügyeit. A Kongregáció elé került ügyeknek csak mintegy ötödében indított az egyház belső eljárást — a legtöbb ügy áthelyezéssel, egyéb, nem részletezett „adminisztratív intézkedéssel” végződött. Amikor az első amerikai pedofil-botrányok napvilágra kerültek, Ratzinger a Hittani kongregáció vezetőjeként levelet küldött minden püspöknek, amiben a tudomásukra jutott ügyek titokban tartására szólította fel őket. A levél szerint a kiskorúak ellen papok által elkövetett szexuális zaklatási ügyek nem a világi hatóságok, hanem az egyház fennhatósága alá tartoznak. Magyarul: Ratzinger levele az igazságszolgáltatás akadályoztatására szólított fel. Az azt firtató kérdésekre, hogy ezt hogy gondolja a Vatikán, a válasz annyi volt, hogy „mivel ez nem nyilvános dokumentum, nem nyilatkozunk róla”.

És mindez csak a jéghegy csúcsa. Amikor az első pedofil-ügyek napvilágra kerültek Amerikában, a Vatikán megpróbált úgy tenni, mintha elszigetelt, egyedi esetekről lenne szó — olyan ügyekről, amelyek csak a „laza erkölcsű, szexmániás, szenzációra éhes” tengerentúlon történhetnek meg. Aztán sorra kerültek elő az ügyek az évek során Brazíliától Ausztráliáig — a legutóbb pedig Írországban, Németországban (Németország 27 egyházmegyéjéből 18-ban folynak vizsgálatok), Hollandiában, és immár Olaszországban is. A lista korántsem teljes. Vajon hány feltáratlan eset lehet olyan országokban, ahol a sajtó és az igazságszolgáltatás nem szabad és független?

XVI. Benedek egyháza nevében most már bocsánatot kér. (De vajon hányszor kell majd még ezt tennie?) Ugyanakkor a Vatikán „a pápa lejáratására irányuló sajtókampányról” és „összeesküvésről” beszél.

Pedig immár a pápa saját egyházán belül is egyre nagyobb a múlttal való szembenézés igénye. A katolikus, de a Vatikántól független National Catholic Reporter minden világi sajtóterméknél keményebben fogalmaz vezércikkében:

egyházunk az elmúlt évszázadok — vagy talán teljes történetének — legnagyobb válságával néz szembe. Jövőjét évtizedekre vagy talán évszázadokra meg fogja határozni, hogy XVI. Benedek hogyan kezeli ezt a válságot — hogy mit mond és mit tesz, milyen kiutat keres, milyen megoldást ajánl.

Eljött az ideje, ha ugyan nem késő már, hogy szembenézzünk a nehéz kérdésekkel. Itt az ideje az igazság kimondásának.

Így van. Csak nem biztos, hogy az igazság kimondására a gyermekmegrontási ügyek eltussolásában személyesen és a rábízott intézmények vezetőjeként szerepet játszó pápa alkalmas. XVI. Benedeknek mennie kell.

Pedig vannak ötletes, jól kitalált, környezetbarát szabályozási mechanizmusok, amik senkinek a szabadságát sem korlátozzák. Talán meglepő, de az egyik klasszikus példa az amerikai gépkocsik üzemanyag-fogyasztási normáinak szabályozása. A történet azért is tanulságos, mert az is kiderül belőle, mi történik, ha hiányzik a politikai akarat a szabályozás betartatására.

Amerikában az első üzemanyag-fogyasztási normákat az 1973-as olajembargó után vezették be. A cél az volt, hogy 1985-re a személygépkocsik fogyasztását 27,5 mérföld/gallonra csökkentsék. (1 mérföld kb. 1,6 km, 1 gallon kb. 3,79 liter.)

Némiképp leegyszerűsítve a dolgot, a szabályozás nem azt írta elő, hogy mennyit fogyaszthat egy adott gépkocsi-típus, hanem ehelyett azt határozta meg, hogy mennyi lehet egy adott autógyártó által eladott személygépkocsik átlagos üzemanyag-fogyasztása. Ha mondjuk egy autógyártó teljes termékskálája öt különböző típusból állt, a gyártónak csak arra kellett ügyelnie, hogy minden évben az ötféle típusból az összes eladott autó üzemanyag-fogyasztásának átlaga megfeleljen a normának. Ez az átlag volt eredetileg 27,5 mérföld/gallon.

Miért ötletes ez a szabályozás? Azért, mert senkinek sem írja elő, hogy mekkora fogyasztású autót vehet. Senkinek sem kell például 27,5 mérföld/gallon fogyasztású autót vennie; a gyártó akkor is betartja az üzemanyag-fogyasztási előírásokat, ha a vásárlók egyik fele 25, a másik fele 30 mérföld/gallon fogyasztású autót vásárol. A fogyasztási szabadságot senki sem korlátozza.

Ha egy vásárló ragaszkodik ahhoz, hogy benzinfaló, 10 mérföld/gallon fogyasztású autója legyen, nyugodtan vehet ilyet; a gyártónak csak arra kell ügyelnie, hogy találjon hét másik vevőt, aki 30 mérföld/gallon fogyasztású autót akar. A vásárlókra semmilyen üzemanyag-fogyasztási előírás sem vonatkozik.

De mi van akkor, ha nincs hét olyan vásárló, aki kisfogyasztású autót akar? Ebben az esetben vevők és eladók segítségére siet a piac: a benzinfaló autók ára növekedni fog, a kisfogyasztású autóké pedig csökkenni, és így egyre több vásárló inkább inkább kisfogyasztású autót vesz. A piac segít abban, hogy az üzemanyag-fogyasztási normákat a gyártók betarthassák.

Persze mondhatja valaki, hogy a szabadságát korlátozták azáltal, hogy a környezetvédelmi előírások miatt drágábbá vált kedvenc benzinfaló autóját nem tudja megvenni. De erre az érvre szinte válaszolni sem érdemes. Azt ugyanis még a legdoktrinerebb libertáriusok sem állítják, hogy bárkinek joga lenne arra, hogy egy termékhez a neki tetsző áron juthasson hozzá. Az ember szabadsága nem sérül, ha drága a Karib-tengeri luxusutazás. Legfeljebb a Balatonra megy nyaralni.

De mi van az autógyártókkal? Az ő szabadságukat nem korlátozzuk azzal, hogy előírjuk, milyen termékskálát kell nyújtaniuk?

A rövid válasz az, hogy ez a kérdés értelmetlen. Az autógyártó vállalat ugyanis nem személy, akinek a cselekvési szabadságát korlátozhatnánk vagy akinek a szabadságához értéket tulajdoníthatnánk. Az autógyártó intézmény, és az, hogy egy intézmény milyen keretek között működhet, társadalmi megegyezés kérdése. Az autógyártók termékeinek rengeteg szabálynak kell megfelelniük, mégsem mondaná senki azt, hogy mondjuk a légzsák kötelezővé tétele az autógyártó szabadságát korlátozza. Továbbá pedig az autógyártó vállalatnak elvben az az érdeke, hogy minél szélesebb termékskálával jelenjen meg a piacon, hiszen így a kisfogyasztású és nagyfogyasztású autókat előnyben részesítő vevők igényeit is ki tudja szolgálni.

Elvben. A gyakorlatban ugyanis ez az ötletes szabályozás teljesen befuccsolt. Az 1985-ös üzemanyag-fogyasztási normát 2003-ig nem emelte az amerikai kormányzat. Miközben az ázsiai és európai autógyártók hatékonyabb üzemanyag-felhasználású gépkocsik kifejlesztésén dolgoztak, az amerikai autógyártók idejüket lobbizással töltötték. Mivel a haszongépjárművekre más üzemanyag-fogyasztási normák vonatkoztak, a nagy amerikai autógyártók „utcai terepjárókkal” árasztották el a piacot. Elérték azt is, hogy a Kongresszus sok éven keresztül megtiltsa a haszongépjárművekre vonatkozó szabályok szigorítását.

A történet vége jól ismert. Az üzemanyagárak emelkedése és a gazdasági válság miatt az új gépkocsik és szabadidőautók iránti kereslet visszaesett. A technológiai fejlesztéseket elhanyagoló, szűk termékskálával rendelkező amerikai autógyártók saját rövidlátó stratégiájuk áldozatává váltak. Tavaly a GM és a Chrysler csődbe ment, adósságaikat az amerikai adófizetőknek kell kifizetniük. Mindenki jobban járt volna, ha a szabályok szerint játszanak.

A kérdés tehát ez: a társadalom vagy egyén maga felelős-e az egészségéért? Előnyben részesítsük-e azokat, akik vigyáztak az egészségükre, akik önhibájukon kívül lettek betegek? Lehet véleményt nyilvánítani, tovább olvasni és aztán hozzászólni.

Note: There is a poll embedded within this post, please visit the site to participate in this post's poll.

A kutatásokból kirajzolódó kép szerint a válaszadók jelentős része úgy véli, hogy az emberek felelősek saját egészségükért és nem méltánytalan, ha az egészségügyi ellátórendszer előnyben részesíti azokat, akik betegségüket nem egészségtelen életmódjuknak köszönhetik.

Egy brit kutatásban a válaszadók nagyjából egyenlő mértékben fogadták el, illetve utasították el azt az állítást, hogy azokat, akik dohányzásukkal, egészségtelen táplálkozásukkal, vagy mértéktelen alkohol-fogyasztásukkal hozzájárultak betegségükhöz, hátrányban részesítheti az egészségügyi ellátórendszer. Egy másik kutatásban a válaszadók körülbelül feleannyira tartották fontosnak, hogy azok, akik nem törődtek egészségükkel, ugyanúgy hozzájussanak a megfelelő egészségügyi ellátáshoz, mint mások. Egy amerikai felmérésből pedig az derül ki, hogy a válaszadók 53%-a szerint nem méltánytalan, hogy az egészségüket elhanyagolóknak többet kell fizetniük az egészség-biztosításukért és nagyobb önrészt kell vállalniuk a kezelésükért.

Ugyanakkor amikor a válaszadók lehetőséget kapnak arra, hogy közösen megbeszéljék a kérdésekre adott válaszokat, a dohányosok és alkoholisták elleni hátrányos megkülönböztetéssel egyetértő válaszok aránya jelentősen csökkent. Míg eredetileg a válaszadók több, mint fele tartotta elfogadhatónak a dohányosok és alkoholisták elleni diszkriminációt, ez az arány a harmadára csökkent a válaszok megbeszélése után.

Könnyen lehet tehát, hogy a válaszadókat nem az egészségért viselt egyéni felelősségbe vetett hit, hanem egyszerű társadalmi előítéletek motiválják. Hiszen mi sem könnyebb, mint mondjuk a kövéreket bűnbaknak kikiáltani. Eközben azonban egyre többet tudunk az elhízottság genetikai okairól. Azt is tudjuk, hogy a fejlett országokban minél magasabb társadalmi státuszú valaki, annál kevésbé valószínű, hogy elhízott (a fejlődő országokban ez fordítva volt eddig, de ez manapság változik). Ez a korreláció erősebb a nők esetében. Ami pedig a dohányzást illeti: az, hogy valaki felnőtt korában cigarettázik-e, leginkább attól függ, hogy a szülei dohányoztak-e.

Ha az egészségért viselt egyéni felelősség kerül szóba, nemcsak a dohányzás vagy az alkoholizmus számít. Például manapság sok nő a harmincas éveire halasztja a gyerekszülést. Sok nő előbb a karrierjét szeretné építeni, biztos anyagi hátteret szeretne teremteni a családalapítás előtt — és ki hibáztatná ezért őket? Ugyanakkor a mell- és méhnyakrák kockázata sokkal magasabb azoknál, akik később szülnek. Nem ismerek ugyan erre vonatkozó kutatást, de megkockáztatom, hogy kevesen gondolnák azt, hogy mivel ezek a nők maguk döntöttek úgy, hogy elhalasztják a gyermekvállalást, nem méltánytalan, ha az egészségügyi ellátórendszer előnyben részesíti azokat, akik korábban szültek.

A bűnbakkeresésre a mellrák különösen jó példa. Manapság divatos a mellrák ellen „küzdeni”, felvonulásokat, gyűjtéseket szervezni. Sokkal több pénzt fordít a fejlett világ a mellrák-kutatásokra, mint a tüdőrák gyógyításának kutatására. Ugyanakkor sokkal több nő hal meg tüdőrákban, mint mellrákban. Csak hát a tüdőrák nagyobb arányban érinti a szegény, mint középosztálybeli nőket, és a közfelfogás szerint a tüdőrákról az ember inkább tehet, mint a mellrákról.

Ha komolyan vesszük az egészségért viselt egyéni felelősséget, sokkal jobb, ha az embereket nem a döntéseik következményeiért, hanem magukért a döntéseikért tartjuk felelősnek. A dohányossal nem a tüdőrák kezelését kell kifizettetni, az alkoholistától nem a májátültetést kell megvonni, az elhízottat nem a csipőprotézis-műtét előtt kell hazaküldeni, hanem a cigarettára, alkoholra, hizlaló ételekre költött forintokat kell megadóztatni úgy, hogy abból a tüdőrákos és a mellrákos kezelésére egyaránt jusson.

Mikor beszélhetünk szervkereskedelemről? Vannak meghatározott kritériumok, amik mentén definiálható a fogalom?

Tág értelemben a szervkereskedelem szervátültetésre alkalmas szervek beszerzése és elosztása piaci mechanizmusok segítségével — azaz, egyszerűbben fogalmazva: az a lehetőség, hogy az ember egyes szerveit pénz vagy más anyagi ellenszolgáltatás fejében eladja, vagy másoktól beültetésre alkalmas szervet vásároljon. A szervkereskedelem nem volt mindig illegális és ma sem mindenhol az. Indiában 1994 előtt engedélyezett volt az emberi szervekkel való kereskedelem; Iránban ma is az.

A legtöbb ország azonban tiltja a szervkereskedelmet. Ugyanakkor az átültetésre alkalmas szervekből szinte mindenhol hiány van. Magyarországon, tudomásom szerint, mintegy ezren várnak új vesére, de évente csak mintegy háromszáz veseátültetést hajtanak végre, és az új betegek miatt a várólista egyre hosszabb lesz. Az Egyesült Államokban körülbelül kilencven ezren vannak várólistán, és évente tizenhétezren kapnak új vesét, de ugyanakkor körülbelül hatezren meghalnak, mielőtt sorra kerülnének. Nem meglepő tehát, hogy létrejött egy nemzetközi feketepiac, amelyen arra szakosodott orvosok és „szervüzérek” élő donorokat keresnek, akiknek a szerveit fizetőképes betegek vásárolják meg. A szervkereskedelem leggyakoribb formája a „szervturizmus” , azaz, amikor a szervátültetésre szoruló betegek külföldre — jellemzően fejlődő országokba — utaznak azért, hogy az ott beszerzett szervvel helyi orvosok végrehajtsák a szervtranszplantációt. A betegek gyakran egy harmadik fél, vagyis szervkereskedők segítségével találnak rá a donorokra. Vannak olyan internetes oldalak, amelyek segítségével a betegek tájékozódhatnak az árakról és jelentkezhetnek a műtétre.

Az is előfordul, hogy a donorokat abba az országba utaztatják, ahol a műtétet végrehajtják. Tudunk például olyan esetekről, amikor moldáviai donorokat kivittek az Egyesült Államokba, vagy nepáli donorokat átvittek Indiába a műtét végrehajtásához. De az sem ritka, hogy a donor és a vásárló egy harmadik országba utazik. Egy dél-afrikai kórházban például több mint száz illegális veseátültetést hajtottak végre néhány évvel ezelőtt.

Pontosan melyek azok az alapvető morális értékek, amik tiltják a szervkereskedelmet?

Vegyünk egy tipikus esetet: egy harmadik világbeli országban élő szegény, eladósodott ember áruba bocsátja a veséjét, amit egy gazdag nyugati beteg vásárol meg közvetítőkön keresztül. A szervéért kapott pénzből a donor elvileg megoldhatja anyagi gondjait, kifizetheti adósságait, esetleg a családja is kiemelkedhet a szegénysorból. A gazdag beteg pedig új vesét kap, nem kell hetente többször dialízis-kezelésre járnia, visszamehet dolgozni és még sok évig élhet. Hol itt a probléma?

Sokan azt mondják, hogy még, ha minden jól is alakul a donor és a beteg számára, a szervkereskedelem csupán a kizsákmányolás modern formája. A gazdag országok kihasználják a szegény országok lakosainak kiszolgáltatottságát, a fejlődő világ szegény embereit egyszerű alkatrész-raktárnak tekintik. A donorok egyszerűen nincsenek abban a helyzetben, hogy nemet mondjanak, hiszen nincs más választásuk. Még ha bele is egyeznek a tranzakcióba, a beleegyezésük nem tekinthető szabad beleegyezésnek, hiszen a körülményeik kényszerítik őket.

A szervkereskedelem legalizálásának védelmezői válaszul azt mondják, hogy mindez lehet, hogy így van most, amikor a szerveket feketepiacon adják-veszik, de egy szabályozott piacon eladók és vevők is jól járnának és senkit sem érne kár.

Vannak persze, akik azt gondolják, hogy függetlenül attól, hogy milyen következményei lennének egy jól szabályozott szervkereskedelmi rendszernek, az ember teste nem egyszerű tárgy, amit szabadon lehet adni-venni. Mondhatjuk, persze, erre, hogy a szervadományozás mégsem hasonlítható a prostitúcióhoz, hiszen életet mentünk vele. Nincs tehát egyetértés a szervkereskedelem legalizálásával kapcsolatos erkölcsi kérdésekben.

Mennyire tekinthető napjaink új jelenségének a szervkereskedelem? Milyen régre nyúlnak vissza a történelmi „hagyományai”?

Az emberi szervek adás-vétele transzplantációs célokból nyilvánvalóan modern jelenség, hiszen a szervátültetés technológiájának kifejlesztése előtt nem lett volna értelme. A szervekkel való illegális kereskedelem az 1970-es években kezdődött, amikor kifejlesztették azokat a gyógyszereket, melyek a beültetett szervek kilökődését megakadályozzák.

De egy történelmi előzményünk azért van: a XVIII. század végén, a XIX. század elején elterjedt volt a fogak kereskedelme. A pénztelen szegények eladták fogorvosoknak a fogaikat, amiket a fogorvosok gazdag kliensek szájába ültettek be. A beültetett fogak egy-két hónap alatt belenőttek az ínybe, és jó esetben három-öt évig is kitartottak. Az élő donorokból frissen kinyert fogak voltak a legkelendőbbek, a halottak ínyéből nyert fogak kevésbé — már csak a fertőzés veszélye miatt is. Ennek ellenére az 1815-ös waterloo-i csata után valóságos aratás zajlott le a csatatéren elesett katonák között. Aztán a XIX. század közepe táján, a porcelán fogászati alkalmazásának elterjedésével összeomlott a piac.

Mik a legkeresettebb szervek, miért éppen azok?

Ma már lehetséges vesét, májat, szívet, tüdőt és más szerveket is átültetni, de például a szívátültetés esetén nyilvánvaló okokból nem lehet élődonorokat használni. Ami az illegális szervkereskedelmet illeti, elsősorban veséről és májról van szó. Egyrészt ezekből a szervekből van a legnagyobb hiány, másrészt az élő donorok számára viszonylag kockázatmentes az adományozás. Az életfunkciók fenntartásához például elég egy vese, és a megfelelő orvosi felügyelet mellett elvégzett veseadományozásnak minimális a kockázata. A korábbi élő donorok körében végzett kutatások eredményei szerint a donorok életminősége és várható élettartama nem csökken az adományozás után. A májkereskedelem pedig azért lehetséges, mert az átültetéshez elég csak a májnak egy részét eltávolítani.

Mit lehet mondani a keresleti/kínálati oldalról földrajzi, szociológiai tekintetben?

A legtöbb illegális szerveladás valószínűleg Indiában történik, ahol becslések szerint évente körülbelül kétezren bocsátják áruba az egyik veséjüket; jelentős „szervexportáló” ország még Pakisztán, a Fülöp-szigetek és Brazília. Pakisztánban például kétezer körül van évente a vesebeültetések száma, de becslések szerint az új vesét kapó betegek kétharmada külföldi. A legfőbb szervexportáló országok listáján ott van még Bolívia, Irak, Izrael, Peru, Kolumbia és Törökország.

„Különleges” esetnek számít Kína, ahol tizenkétezer körül lehet évente a vese- és májátültetések száma, ugyanakkor rengeteg szerv börtönökben kivégzett foglyoktól származik. Gyanítható, hogy Kínában mindennapos a halálbüntetésre ítélt rabok szerveivel való kereskedelem.

Meg kell említeni még Iránt is. Iránban ugyanis elvileg legális a vese áruba bocsátása. A kormányzattól független civil szervezetek végzik a szervek elosztását, ami nem a fizetőképesség, hanem a rászorultság alapján történik. A hírek szerint veseátültetések esetében Iránban már tíz éve megszűnt a várólista. De valójában keveset tudunk arról, hogy hogyan működik az iráni „szervpiac” — azaz, például nem tudjuk, hogy valóban egyenlő esélyeik vannak-e a szegény és gazdag betegeknek arra, hogy új veséhez jussanak.

Ami a keresleti oldalt illeti, a szervet vásárló betegek a leggyakrabban Ausztráliából, Kanadából, az Egyesült Államokból, Izraelből, Japánból vagy Szaúd-Arábiából érkeznek. Mivel azonban a fejlett nyugati országok egészségügyi rendszereiben gyakoribbak a szervátültetések, az arányokat tekintve a Közel-Keleten és Ázsiában a legkiterjedtebb a szervkereskedelem.

A szerveiket áruba bocsátó emberek jellemzően nagyon szegények, kilátástalan helyzetben élnek, és a legfőbb motivációjuk a felhalmozott adósságaiktól való megszabadulás. Sajnos azonban a rendelkezésünkre álló kutatásokból úgy tűnik, hogy az élő donoroknak sem az anyagi, sem az egészségi helyzete nem javul a szerveladás után. Ennek az a legfőbb oka, hogy a műtétek gyakran nem biztonságos körülmények között, a megfelelő orvosi felügyelet nélkül történnek, illetve az adományozás után a szervkereskedőknek semmilyen érdekük sem fűződik ahhoz, hogy az élő donoroknak hosszú távú egészségügyi ellátást biztosítsanak. Egy néhány évvel ezelőtti felmérés szerint az élődonorok nyolcvannyolc százalékának nem javult az anyagi helyzete, kilencvennyolc százalékuk pedig egészsége romlásáról számolt be. Gyakran stigmatizálják, kiközösítik őket, együtt kell élniük a közösség megvetésével.

Nagyságrendileg körülbelül mekkora üzletet jelent ez napjainkban?

Az Egészségügyi Világszervezet adatai szerint 2005-ben a világon hatvanhatezer veseátültetést, huszonegyezer májátültetést és hatezer szívátültetést hajtottak végre. Becslések szerint a szervátültetések öt százaléka történik üzleti alapon, azaz, ha azt vesszük, hogy egy vese ára tizenötezer dollártól akár nyolcvanötezer dollárig terjedhet, több millió dolláros üzletről beszélhetünk.

Valóban mindig etikátlan, illegális a szervkereskedelem?

Nagyon vitatott kérdés, hogy, mondjuk, a vese- vagy a májkereskedelem tiltásának van-e értelme. Az egyik oldalon tagadhatatlanul ott vannak azok a szegény emberek, akik kilátástalanságukban gátlástalan közvetítőkön keresztül a szerveik eladására kényszerülnek. A másik oldalon ott van viszont az a rengeteg ember világszerte, aki új szervre szorul. Hiszen, ne feledjük, hogy nemcsak az eladók, hanem a vevők is kilátástalan helyzetben vannak. Egyre többen mondják azt, hogy a tiltásnak morális szempontból nincs értelme. A szervhiányt nem csökkentette, viszont jelenleg jellemzően gátlástalan „szervüzérek” és bűnözők húznak hasznot a szervkereskedelemből.

Talán — mondják egyre többen — ideje lenne elgondolkozni azon, hogy létrehozzunk egy szabályozott, az államok vagy a nemzetközi szervezetek által felügyelt piacot. Ebben az esetben például biztosítani lehetne, hogy a szervfelajánlás korszerű és megfelelő orvosi felügyelet mellett történjen. Jelenleg rengeteg rémtörténet kering arról, hogy milyen körülmények között hajtják végre a szervek eltávolítását. Egy szabályozott piac méltányosabbá tehetné a szervek elosztását is — nemcsak azok juthatnánk hozzá, akik meg tudják fizetni őket, hanem szegényebb rászorulók is. A remények szerint egy ilyen piac csökkenthetné a szervhiányt.

Egy ilyen piac még csak nem is feltétlenül élő donoroktól szerezné be a szerveket. Talán már azzal is csökkenthető lenne a hiány, ha mindenki aláírhatna egy „határidős szerződést” , amiben felhatalmazza az államot, hogy halála esetén felhasználhassák a szerveit. A pénzt pedig az örökösök kapnák meg. Az elképzelés támogatói szerint ezzel elkerülhetők az egészségügyi kockázatok, és az ember a halála esetén a szeretteiről is gondoskodhat.

De nem is kell feltétlenül közvetlen anyagi ellenszolgáltatásban gondolkozni. Olyan országokban, ahol nincs univerzális egészségbiztosítás, a donorok, mondjuk, életük végéig ingyen orvosi ellátást kaphatnának, vagy valamilyen más szolgáltatás járna ingyen nekik.

A fejlett világban az élő donorok túlnyomó része családtag. Az ilyen esetekben feltehető, hogy az indíték nem anyagi természetű. Hébe-hóba hallani olyan esetekről, amikor fejlett országokban a betegek a várólistákat megkerülve szereznek új szervet, mondjuk, az interneten keresztül. Nehéz ellenőrizni, hogy ilyenkor kap-e a donor valamilyen ellenszolgáltatást. De még ha legális lenne a szervkereskedelem, a fejlett országokban a legtöbb ember valószínűleg nem bocsátaná áruba a szerveit. Vagyis még ha legalizálnánk a piacot, óhatatlanul a világ legszegényebb országainak lakói közül kerülne ki a legtöbb élődonor. Kérdés persze, hogy ez önmagában elegendő ok-e arra, hogy a szervkereskedelmet minden formájában betiltsuk.

A szövetkultúráról tenyésztett szervek esetében is illegális a kereskedelem?

A laboratóriumban „növesztett” szervek egyelőre a tudományos fantasztikum világába tartoznak. Vannak ígéretes kísérletek, de még sokat kell várni arra, hogy ilyen módon kaphassunk új májat, szívet, vagy tüdőt. Az elképzelések szerint a beteg saját sejtjeiből, a szó szoros értelmében „testreszabott” szerveket lehetne építeni.

Ezekkel nem érné meg kereskedni, és mivel az eljárás elterjedésével megszűnnének a várólisták, a tiltás feleslegessé válna, hiszen nem lenne szükség feketepiacra. Ha mindez megvalósul, akkor — ugyanúgy, mint százötven éve a fogkereskedelem esetében — össze fog omlani a piac.

Mit gondol az állati szervek emberben való felhasználásáról?

Egyelőre ez csak a jövő zenéje. Az Egyesült Államokban körülbelül háromezren várnak szívátültetésre, de évente csak mintegy kétezer szívátültetést hajtanak végre. Nagyobb esélye van annak, hogy a beteg meghal, mire sorra kerülne, mint annak, hogy a szívátültetés után egy-két éven belül a komplikációk miatt veszti életét. A beültetésre alkalmas szívek hiányán enyhíthetne a xenotranszplantáció, azaz állati eredetű szervek emberben való felhasználása.

Az első állati szívtranszplantáció 1964-ben történt, amikor egy hatvannégy éves betegbe egy csimpánz szívét ültették. A beteg két óráig életben maradt a műtét után. Más szervek esetében valamivel jobb eredményeket értek el — volt, például, olyan eset, amikor pávián-csontvelőt ültettek egy betegbe, aki több évet élt még a műtét után. A legtöbb kutatás sertésekkel történik, mivel könnyebben szaporíthatók és genetikai szempontból könnyebben manipulálhatók, mint a főemlősök.

Az állati szervek emberekben való felhasználásának a fő akadálya nem is etikai, hanem inkább orvosi: megoldatlanok az immunológiai problémák és komoly veszélye lehet annak, hogy a beültetett szervvel új vírusok, betegségek terjednek át az emberre. Ha ezek a problémák megoldhatók, elvileg megnyílhatna az út az állati szervek felhasználása előtt. Jelenleg azonban sok országban korlátozzák vagy tiltják az ilyen irányú kutatásokat.

Az is kérdés, hogy hogyan fogadná a közvélemény ezt a lehetőséget. Az állati szervek emberekben való felhasználását egyelőre, úgy tűnik, komoly kulturális tabuk veszik körül. A legtöbb ember adott esetben nem berzenkedik attól, hogy egy halott embertársa veséjét beleültessék, de eszébe sem jutna, hogy egyen a halott embertársa húsából. Ugyanakkor a legtöbb embernek semmiféle fenntartása sincs azzal szemben, hogy mondjuk disznóhúst egyen, de ugyanakkor ódzkodna attól, hogy egy disznó szívével éljen.

Megjelent a Humana magazin 2010. februári számában.

Spirit és testvér-robotja, az Opportunity 2004. januárjában érkezett a Marsra. Küldetésüket eredetileg 90 naposra tervezték, a két robot azonban immár hat éve gyűjti a tudományos adatokat. Az Opportunity jelenleg az Endeavour-kráter felé halad. A Spiritet az elmúlt hónapokban azonban hiába próbálták homokcsapdájából kiszabadítani.

Szegény Spirit!

Forrás: xkcd.com

Ha már a Spirit nem jöhet haza, mikor mehetünk utána? A NASA jelenlegi tervei szerint 2020-ban térhetünk vissza a Holdra, és valamikor az évszázad közepén érkezhetnek az első űrhajósok a Marsra. A jelenlegi gazdasági válság és az egekbe szökő amerikai költségvetési hiány miatt azonban könnyen lehet, hogy el kell halasztani ezeket a terveket. A Mars-expedíció költségei könnyen elérhetik a fél billiárd dollárt is.

A legnagyobb veszély az űrhajósokra nem a Marson, hanem az oda- és visszaúton leselkedik, mégpedig a Nap sugárzásának egészségkárosító hatása miatt. A költségek nagy részét a sugárzásbiztos űrhajó építése és elegendő üzemanyaggal való ellátása teszi ki. Rengeteget lehetne spórolni, ha a hazautazásról lemondanánk. Kézenfekvő tehát az ötlet, hogy a Marsra olyan űrhajósokat kellene küldeni, akik nem terveznek hazajönni. Vagyis a Marsra nincs retúrjegy.

Ebben az esetben nem fiatal asztronautákat kellene küldeni a Marsra, hanem olyanokat, akik a Földön már nagyjából elérték mindazt, amire számíthatnak. Az első Mars-kolónia lakosai tehát középkorú vagy nyugdíjazás előtt álló férfiak és nők lennének. Még akkor is olcsóbb lenne ebből a korosztályból verbuválni az űrhajósokat, ha sokkal több egészségügyi problémával kellene szembenézniük az utazás után, mint fiatalabb kollégáiknak. Mivel sohasem térhetnének haza, a Marson élnék le életük hátralevő éveit. Ott is temetnék el őket.

Sokaknak vannak fenntartásaik ezzel az elképzeléssel szemben. Az origo újságírója szerint például „bár egy ilyen küldetés valóban olcsóbb lehet, olyan súlyos etikai kérdéseket vet fel, amelyeket feltehetőleg egyik űrügynökség vagy állam sem mer felvállalni”.

Bár nálam foglalkozási ártalom az etikai problémák kiszúrása, ebben az esetben elképzelni sem tudom, hogy mire gondolhat a szerző. Nemhogy súlyos etikai problémát, az égvilágon semmilyen etikai problémát sem látok abban, ha arra vállalkozó emberek a kockázatok felmérése után úgy döntenek, hogy életük hátralevő éveit egy másik bolygón akarják leélni. Mire mindez megvalósulhat, történetesen éppen ez én korosztályom tagjai lesznek ideális Marsutazó-jelöltek.

Én mennék.

Az az állítás, hogy az egészségi állapot a gazdasági fejlettségtől függ, csak részben igaz. Ha összehasonlítjuk a születéskor várható élettartamot az egy főre eső GDP-vel különböző országokban, akkor azt látjuk, hogy az egészségi állapot (várható élettartamban kifejezve) csak körülbelül évi 8-10 ezer dollárnyi GDP/fő eléréséig javul. E felett a GDP növekedése nincs egyértelmű hatással az egészségre. Ez látható az alábbi ábrán:

Az ábrán a függőleges tengely a várható élettartamot jelöli, a vízszintes pedig az egy főre eső éves GDP adatot, dollárban kifejezve. Banglades GDP-je például 1397 dollár, a várható élettartam pedig 64 év. Magyarország sokkal gazdagabb. Nálunk a GDP 17.985 dollár, a várható élettartam pedig 73 év. Az Egyesült Államok GDP-je 42.859 dollár, az amerikaiak várható élettartama pedig 78 év. De amíg mi 16.588 dollárnyi — azaz jelenlegi árfolyamon fejenként kb. 3 millió 246 ezer forintnyi — előnyünkért 9 évet „kapunk” Bangladessel szemben, az Egyesült Államok 41.462 dollár (kb. 8 millió 113 ezer forint) előnyéért csak 14 évet. (Aki nem hiszi, járjon utána: a fenti ábra a Gapminder oldalán manipulálható.)

Ugyanakkor Vietnam vagy Costa Rica szegényebb országok, mint Magyarország, mégis jobb egészségügyi mutatókkal büszkélkedhetnek. Vietnam GDP-je 2455 dollár — 15.530 dollárral kevesebb, mint nálunk — a várható élettartam azonban 74 év. Azaz évi kb. 3 millió forinttal nagyobb jövedelmünk ellenére egy évvel rövidebb az életünk, mint a vietnamiaknak! Costa Rica egy főre eső GDP-je pedig 8126 dollárral kevesebb, mint a mienk, a Costa Rica-iak mégis 6 évvel hosszabb életre számíthatnak — arról nem is szólva, hogy a náluk négyszer gazdagabb amerikaiakat is túlélik egy évvel.

Fejenként 8-10 ezer dollárnyi GDP felett a gazdasági fejlettségnek nincs különösebb hatása az egészségi állapotra. Mi magyarázza akkor az eltéréseket? Nos, elsősorban a jövedelmi különbségek. Minél nagyobbak a társadalmi egyenlőtlenségek egy országban, annál rosszabbak az adott ország egészségügyi mutatói.

Oroszország például tízszer olyan gazdag, mint Banglades, az oroszok átlagos várható élettartama ennek ellenére csak egy évvel több. Dél-Afrika majdnem négyszer olyan gazdag, mint Vietnam, a várható élettartam azonban huszonöt évvel kevesebb. Costa Rica hasonló fejlettségű, mint Dél-Afrika, a várható élettartam azonban kereken harminc évvel több. De amíg Oroszországot és Dél-Afrikát hatalmas társadalmi egyenlőtlenségek jellemzik, Costa Rica vagy Vietnam sokkal egyenlőbb.

Nézzünk körül a szomszédságunkban! Csehország és Szlovákia valamivel gazdagabbak, mint mi, talán ennek köszönhető három, illetve másfél éves előnyük. Na de hogy a nálunk 2500 dollárral szegényebb lengyelek és 6500 dollárral szegényebb montenegróiak nálunk egy-két évvel tovább élnek? Talán vigasztalhatjuk magunkat azzal, hogy a nálunk valamivel szegényebb litvánok és valamivel gazdagabb észtek még nálunk is rövidebb ideig élnek; a románokra viszont ne nagyon hivatkozzunk, mert ugyan 0,8 évvel kevesebb a várható élettartamuk, mégiscsak több, mint 7 ezer dollárral szegényebbek, mint mi vagyunk. (Az alábbi ábrát is lehet manipulálni.)

Milyen tanulságokat szűrhetünk le mindebből? Egyrészt azt, hogy botorság abban bízni, hogy a gazdasági fejlődés javít majd egészségi állapotunkon. Attól, hogy majd egyszer több pénz jut egészségügyre, hogy a gyógyszerkassza vagy a kórházak nem fognak folyamatos forráshiánnyal küszködni, nem lesz jobb a magyar lakosság egészségi állapota. Ehhez nemcsak az egészségügy átalakítására, hanem a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentésére lenne szükség. Bárki kerüljön hatalomra a tavaszi választásokon, az egészségügy és a szociális ellátórendszerek reformja elkerülhetetlen. A nálunk szegényebb Chile nem riadt vissza egészségügyi rendszere reformjától. A chileiek ma több, mint öt évvel hosszabb életre számíthatnak, mint a magyarok.

Másrészt az a tanulság, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek nemcsak a jövedelem-különbségekben mutatkoznak meg, hanem egy adott ország egészségi állapotát is meghatározzák. Bár nagyon keveset tudunk arról, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek pontosan milyen módon hatnak a népegészségre — ez egy izgalmas, új kutatási terület — az világosnak tűnik, hogy az egyenlőbb, igazságosabb társadalmi berendezkedés egészségünkre válik. Gondolhatnánk, hogy a társadalmi egyenlőtlenségekből következő egészségügyi problémák elsősorban a szegényeket érintik. De ez nem így van: a középosztály tagjai sem alhatnak nyugodtan.

Abban mindenki egyetért, hogy a jelenlegi rendszeren változtatni kell. Az Egyesült Államok GDP-jének kb. 16%-át fordítja egészségügyi kiadásokra, ami az OECD-átlag majdnem kétszerese. Összehasonlításul: Franciaország GDP-jének 11%-át, Németország 10,4%-át, Svédország 9,1%-át, Nagy-Britannia pedig 8,4%-át költi egészségügyre. (Magyarország 7,4%-ot.) Ezért a tömérdek pénzért az amerikaiak nem kapnak jobb ellátást, mint más gazdag országok polgárai. Amerikában a csecsemőhalandóság több, mint kétszerese Svédországénak és jelentősen meghaladja Franciaország, Németország, vagy Nagy-Britannia mutatóit. A születéskor várható élettartam majdnem két évvel kevesebb, mint Svédországban és más fejlett országokban.

Az amerikai rendszer tehát kiugróan drága, viszont cserébe rosszabb ellátást nyújt, mint más országok egészségügyi rendszerei. Az amerikaiak élen állnak az elhízottságban és ugyanakkora esélyük van tüdőrákban meghalni, mint más OECD-országok lakosainak. Ha azt nézzük, hogy a 75 év alatti népesség körében hány halálesetet lehetne elkerülni időbeni orvosi beavatkozással, akkor az Egyesült Államok 19 fejlett ország között az utolsó helyen áll. Ez évente 101 ezer halálesetet jelent.

Mint köztudott, az amerikai rendszer magánbiztosítókon alapul. Az átlagpolgár munkáltatóján keresztül kap egészségügyi biztosítást, ellentétben más országok társadalombiztosítási rendszereivel. Ennek megfelelően sok munkanélkülinek, kisvállalkozónak, szegénynek és illegális bevándorlónak — kb. 47 millió embernek — nincs egészségbiztosítása. Évente 600 ezer ember veszti el minden vagyonát egészségügyi kiadásai miatt. De azok sem alhatnak nyugodtan, akiknek a munkáltatója állja a biztosítást: az elmúlt években az egészségügyi kiadások évente 7 százalékkal drágultak. Ráadásul becslések szerint Amerikában az egészségügyi kiadásokra fordított 2,3 trillió dollár 30-35%-a kárba vész.

Valójában azonban az amerikaiak 40-50%-a már ma is az állami egészségügyi rendszerben van: a szövetségi alkalmazottak, a 65 év feletti nyugdíjasok (Medicare) és egyes szegények (Medicaid) az állam által finanszírozott ellátást kapnak. De a Medicare és Medicade programokra fordított kiadásokból más országok teljes lakosságuknak nyújtanak biztosítást. Ezek a programok azonban még így is fényévekkel jobb hatékonysággal működnek, mint a magánbiztosítók.

Ennek ellenére az egységes állami társadalombiztosítás bevezetése lekerült a napirendről. A reform mindenki számára kötelezővé tenné az egészségügyi biztosítást és „biztosítási piacokat” hozna létre, ahol a polgárok összehasonlíthatnák a különböző biztosítók által nyújtott szolgáltatásokat. Sor kerülne végre a biztosítási piac szabályozására — jelenleg ugyanis nincs rendes szabályozás, így például a biztosítók „levadászhatják” a legkevésbé kockázatos ügyfeleket és visszautasíthatják a nagyobb kockázatot jelentő, már beteg vagy arra hajlamos ügyfeleket. A törvénycsomag tartalmaz emellett rengeteg költségcsökkentő programot, bár egyáltalán nem biztos, hogy ezek elegendőek a rendszer hatékonyabbá tételére.

Mindezek ellenére hatalmas ellenállás fogadta a reformot. Az egyre inkább jobbra tolódó Republikánus párt mindenfajta kompromisszumot elutasított. A jobboldal pedig az elmúlt hónapokban elképesztően demagóg kampányt folytatott a reform ellen. Az Obama-kormányzat reformja szerintük a „szocializmus” bevezetését jelentené Amerikában.

Sokan féltik jelenlegi biztosításuk elvesztését. Tavaly nyáron a reformról szóló lakossági fórumokon több idős hozzászóló kifogásolta a Medicare program államosítását. Nyilván senki sem mondta meg nekik, hogy a Medicare mindig is állami program volt. Különben is, Amerikában élő külföldiként nehéz elhinni, hogy a jelenlegi ellátással bárki is elégedett lenne. Itt, Manhattan közepén — ahol aztán végképp nem lehet orvoshiányra panaszkodni — egy szakorvosi beutalóra négy-öt hónappal későbbre lehet csak időpontot kapni. Amikor az ember végre eljut az orvoshoz, az első fél órát egy 20-25 oldalas kérdőív kitöltésével tölti. Amerikában ugyanis még mindig nincsenek elektronikus betegnyilvántartó rendszerek. Minden dokumentációt kézírással vezetnek. Azért ezen már Magyarországon is rég túl vagyunk.

Az Obama által bevezetni kívánt szocializmusban a fogyatékossággal élőknek sem jutna ellátás — mondják a reform ellenzői. Így például Stephen Hawking, a súlyosan mozgáskorlátozott világhírű elméleti fizikus — Az idő rövid története, az Einstein álma és egyéb írások és más, magyarul is megjelent könyvek szerzője — sem kapna orvosi ellátást egy állami rendszerben. Sőt, az állam a fogyatékossággal élők életét értéktelennek nyilvánítaná és „halál-bizottságokra” bízná a sorsukat. Hawking persze történetesen az angliai Cambridge-ben professzor és egészségügyi ellátását az adóbevételekből finanszírozott brit állami rendszerben kapja.

De a legsúlyosabb ostobasággal Chuck Norris — egykori akciófilm-sztár és újabban konzervatív közíró — járult hozzá a közbeszédhez. Sokan attól félnek ugyanis, hogy az állam által támogatott biztosítási piacokon megvehető biztosítás-csomagokban az abortusz is elérhető lesz. Amerikában pedig az abortusz mindig is robbanékony téma. A texasi kopó így tehát karácsonyi publicisztikájában azon elmélkedik, hogy Szűz Máriának mint szegény, házasságon kívül teherbe esett tinédzsernek Obama egészségügyi rendszerében nem lett volna más lehetősége, mint az abortusz. És mi lett volna akkor az emberiséggel?