A kérdés tehát ez: a társadalom vagy egyén maga felelős-e az egészségéért? Előnyben részesítsük-e azokat, akik vigyáztak az egészségükre, akik önhibájukon kívül lettek betegek? Lehet véleményt nyilvánítani, tovább olvasni és aztán hozzászólni.

Note: There is a poll embedded within this post, please visit the site to participate in this post's poll.

A kutatásokból kirajzolódó kép szerint a válaszadók jelentős része úgy véli, hogy az emberek felelősek saját egészségükért és nem méltánytalan, ha az egészségügyi ellátórendszer előnyben részesíti azokat, akik betegségüket nem egészségtelen életmódjuknak köszönhetik.

Egy brit kutatásban a válaszadók nagyjából egyenlő mértékben fogadták el, illetve utasították el azt az állítást, hogy azokat, akik dohányzásukkal, egészségtelen táplálkozásukkal, vagy mértéktelen alkohol-fogyasztásukkal hozzájárultak betegségükhöz, hátrányban részesítheti az egészségügyi ellátórendszer. Egy másik kutatásban a válaszadók körülbelül feleannyira tartották fontosnak, hogy azok, akik nem törődtek egészségükkel, ugyanúgy hozzájussanak a megfelelő egészségügyi ellátáshoz, mint mások. Egy amerikai felmérésből pedig az derül ki, hogy a válaszadók 53%-a szerint nem méltánytalan, hogy az egészségüket elhanyagolóknak többet kell fizetniük az egészség-biztosításukért és nagyobb önrészt kell vállalniuk a kezelésükért.

Ugyanakkor amikor a válaszadók lehetőséget kapnak arra, hogy közösen megbeszéljék a kérdésekre adott válaszokat, a dohányosok és alkoholisták elleni hátrányos megkülönböztetéssel egyetértő válaszok aránya jelentősen csökkent. Míg eredetileg a válaszadók több, mint fele tartotta elfogadhatónak a dohányosok és alkoholisták elleni diszkriminációt, ez az arány a harmadára csökkent a válaszok megbeszélése után.

Könnyen lehet tehát, hogy a válaszadókat nem az egészségért viselt egyéni felelősségbe vetett hit, hanem egyszerű társadalmi előítéletek motiválják. Hiszen mi sem könnyebb, mint mondjuk a kövéreket bűnbaknak kikiáltani. Eközben azonban egyre többet tudunk az elhízottság genetikai okairól. Azt is tudjuk, hogy a fejlett országokban minél magasabb társadalmi státuszú valaki, annál kevésbé valószínű, hogy elhízott (a fejlődő országokban ez fordítva volt eddig, de ez manapság változik). Ez a korreláció erősebb a nők esetében. Ami pedig a dohányzást illeti: az, hogy valaki felnőtt korában cigarettázik-e, leginkább attól függ, hogy a szülei dohányoztak-e.

Ha az egészségért viselt egyéni felelősség kerül szóba, nemcsak a dohányzás vagy az alkoholizmus számít. Például manapság sok nő a harmincas éveire halasztja a gyerekszülést. Sok nő előbb a karrierjét szeretné építeni, biztos anyagi hátteret szeretne teremteni a családalapítás előtt — és ki hibáztatná ezért őket? Ugyanakkor a mell- és méhnyakrák kockázata sokkal magasabb azoknál, akik később szülnek. Nem ismerek ugyan erre vonatkozó kutatást, de megkockáztatom, hogy kevesen gondolnák azt, hogy mivel ezek a nők maguk döntöttek úgy, hogy elhalasztják a gyermekvállalást, nem méltánytalan, ha az egészségügyi ellátórendszer előnyben részesíti azokat, akik korábban szültek.

A bűnbakkeresésre a mellrák különösen jó példa. Manapság divatos a mellrák ellen „küzdeni”, felvonulásokat, gyűjtéseket szervezni. Sokkal több pénzt fordít a fejlett világ a mellrák-kutatásokra, mint a tüdőrák gyógyításának kutatására. Ugyanakkor sokkal több nő hal meg tüdőrákban, mint mellrákban. Csak hát a tüdőrák nagyobb arányban érinti a szegény, mint középosztálybeli nőket, és a közfelfogás szerint a tüdőrákról az ember inkább tehet, mint a mellrákról.

Ha komolyan vesszük az egészségért viselt egyéni felelősséget, sokkal jobb, ha az embereket nem a döntéseik következményeiért, hanem magukért a döntéseikért tartjuk felelősnek. A dohányossal nem a tüdőrák kezelését kell kifizettetni, az alkoholistától nem a májátültetést kell megvonni, az elhízottat nem a csipőprotézis-műtét előtt kell hazaküldeni, hanem a cigarettára, alkoholra, hizlaló ételekre költött forintokat kell megadóztatni úgy, hogy abból a tüdőrákos és a mellrákos kezelésére egyaránt jusson.

Mikor beszélhetünk szervkereskedelemről? Vannak meghatározott kritériumok, amik mentén definiálható a fogalom?

Tág értelemben a szervkereskedelem szervátültetésre alkalmas szervek beszerzése és elosztása piaci mechanizmusok segítségével — azaz, egyszerűbben fogalmazva: az a lehetőség, hogy az ember egyes szerveit pénz vagy más anyagi ellenszolgáltatás fejében eladja, vagy másoktól beültetésre alkalmas szervet vásároljon. A szervkereskedelem nem volt mindig illegális és ma sem mindenhol az. Indiában 1994 előtt engedélyezett volt az emberi szervekkel való kereskedelem; Iránban ma is az.

A legtöbb ország azonban tiltja a szervkereskedelmet. Ugyanakkor az átültetésre alkalmas szervekből szinte mindenhol hiány van. Magyarországon, tudomásom szerint, mintegy ezren várnak új vesére, de évente csak mintegy háromszáz veseátültetést hajtanak végre, és az új betegek miatt a várólista egyre hosszabb lesz. Az Egyesült Államokban körülbelül kilencven ezren vannak várólistán, és évente tizenhétezren kapnak új vesét, de ugyanakkor körülbelül hatezren meghalnak, mielőtt sorra kerülnének. Nem meglepő tehát, hogy létrejött egy nemzetközi feketepiac, amelyen arra szakosodott orvosok és „szervüzérek” élő donorokat keresnek, akiknek a szerveit fizetőképes betegek vásárolják meg. A szervkereskedelem leggyakoribb formája a „szervturizmus” , azaz, amikor a szervátültetésre szoruló betegek külföldre — jellemzően fejlődő országokba — utaznak azért, hogy az ott beszerzett szervvel helyi orvosok végrehajtsák a szervtranszplantációt. A betegek gyakran egy harmadik fél, vagyis szervkereskedők segítségével találnak rá a donorokra. Vannak olyan internetes oldalak, amelyek segítségével a betegek tájékozódhatnak az árakról és jelentkezhetnek a műtétre.

Az is előfordul, hogy a donorokat abba az országba utaztatják, ahol a műtétet végrehajtják. Tudunk például olyan esetekről, amikor moldáviai donorokat kivittek az Egyesült Államokba, vagy nepáli donorokat átvittek Indiába a műtét végrehajtásához. De az sem ritka, hogy a donor és a vásárló egy harmadik országba utazik. Egy dél-afrikai kórházban például több mint száz illegális veseátültetést hajtottak végre néhány évvel ezelőtt.

Pontosan melyek azok az alapvető morális értékek, amik tiltják a szervkereskedelmet?

Vegyünk egy tipikus esetet: egy harmadik világbeli országban élő szegény, eladósodott ember áruba bocsátja a veséjét, amit egy gazdag nyugati beteg vásárol meg közvetítőkön keresztül. A szervéért kapott pénzből a donor elvileg megoldhatja anyagi gondjait, kifizetheti adósságait, esetleg a családja is kiemelkedhet a szegénysorból. A gazdag beteg pedig új vesét kap, nem kell hetente többször dialízis-kezelésre járnia, visszamehet dolgozni és még sok évig élhet. Hol itt a probléma?

Sokan azt mondják, hogy még, ha minden jól is alakul a donor és a beteg számára, a szervkereskedelem csupán a kizsákmányolás modern formája. A gazdag országok kihasználják a szegény országok lakosainak kiszolgáltatottságát, a fejlődő világ szegény embereit egyszerű alkatrész-raktárnak tekintik. A donorok egyszerűen nincsenek abban a helyzetben, hogy nemet mondjanak, hiszen nincs más választásuk. Még ha bele is egyeznek a tranzakcióba, a beleegyezésük nem tekinthető szabad beleegyezésnek, hiszen a körülményeik kényszerítik őket.

A szervkereskedelem legalizálásának védelmezői válaszul azt mondják, hogy mindez lehet, hogy így van most, amikor a szerveket feketepiacon adják-veszik, de egy szabályozott piacon eladók és vevők is jól járnának és senkit sem érne kár.

Vannak persze, akik azt gondolják, hogy függetlenül attól, hogy milyen következményei lennének egy jól szabályozott szervkereskedelmi rendszernek, az ember teste nem egyszerű tárgy, amit szabadon lehet adni-venni. Mondhatjuk, persze, erre, hogy a szervadományozás mégsem hasonlítható a prostitúcióhoz, hiszen életet mentünk vele. Nincs tehát egyetértés a szervkereskedelem legalizálásával kapcsolatos erkölcsi kérdésekben.

Mennyire tekinthető napjaink új jelenségének a szervkereskedelem? Milyen régre nyúlnak vissza a történelmi „hagyományai”?

Az emberi szervek adás-vétele transzplantációs célokból nyilvánvalóan modern jelenség, hiszen a szervátültetés technológiájának kifejlesztése előtt nem lett volna értelme. A szervekkel való illegális kereskedelem az 1970-es években kezdődött, amikor kifejlesztették azokat a gyógyszereket, melyek a beültetett szervek kilökődését megakadályozzák.

De egy történelmi előzményünk azért van: a XVIII. század végén, a XIX. század elején elterjedt volt a fogak kereskedelme. A pénztelen szegények eladták fogorvosoknak a fogaikat, amiket a fogorvosok gazdag kliensek szájába ültettek be. A beültetett fogak egy-két hónap alatt belenőttek az ínybe, és jó esetben három-öt évig is kitartottak. Az élő donorokból frissen kinyert fogak voltak a legkelendőbbek, a halottak ínyéből nyert fogak kevésbé — már csak a fertőzés veszélye miatt is. Ennek ellenére az 1815-ös waterloo-i csata után valóságos aratás zajlott le a csatatéren elesett katonák között. Aztán a XIX. század közepe táján, a porcelán fogászati alkalmazásának elterjedésével összeomlott a piac.

Mik a legkeresettebb szervek, miért éppen azok?

Ma már lehetséges vesét, májat, szívet, tüdőt és más szerveket is átültetni, de például a szívátültetés esetén nyilvánvaló okokból nem lehet élődonorokat használni. Ami az illegális szervkereskedelmet illeti, elsősorban veséről és májról van szó. Egyrészt ezekből a szervekből van a legnagyobb hiány, másrészt az élő donorok számára viszonylag kockázatmentes az adományozás. Az életfunkciók fenntartásához például elég egy vese, és a megfelelő orvosi felügyelet mellett elvégzett veseadományozásnak minimális a kockázata. A korábbi élő donorok körében végzett kutatások eredményei szerint a donorok életminősége és várható élettartama nem csökken az adományozás után. A májkereskedelem pedig azért lehetséges, mert az átültetéshez elég csak a májnak egy részét eltávolítani.

Mit lehet mondani a keresleti/kínálati oldalról földrajzi, szociológiai tekintetben?

A legtöbb illegális szerveladás valószínűleg Indiában történik, ahol becslések szerint évente körülbelül kétezren bocsátják áruba az egyik veséjüket; jelentős „szervexportáló” ország még Pakisztán, a Fülöp-szigetek és Brazília. Pakisztánban például kétezer körül van évente a vesebeültetések száma, de becslések szerint az új vesét kapó betegek kétharmada külföldi. A legfőbb szervexportáló országok listáján ott van még Bolívia, Irak, Izrael, Peru, Kolumbia és Törökország.

„Különleges” esetnek számít Kína, ahol tizenkétezer körül lehet évente a vese- és májátültetések száma, ugyanakkor rengeteg szerv börtönökben kivégzett foglyoktól származik. Gyanítható, hogy Kínában mindennapos a halálbüntetésre ítélt rabok szerveivel való kereskedelem.

Meg kell említeni még Iránt is. Iránban ugyanis elvileg legális a vese áruba bocsátása. A kormányzattól független civil szervezetek végzik a szervek elosztását, ami nem a fizetőképesség, hanem a rászorultság alapján történik. A hírek szerint veseátültetések esetében Iránban már tíz éve megszűnt a várólista. De valójában keveset tudunk arról, hogy hogyan működik az iráni „szervpiac” — azaz, például nem tudjuk, hogy valóban egyenlő esélyeik vannak-e a szegény és gazdag betegeknek arra, hogy új veséhez jussanak.

Ami a keresleti oldalt illeti, a szervet vásárló betegek a leggyakrabban Ausztráliából, Kanadából, az Egyesült Államokból, Izraelből, Japánból vagy Szaúd-Arábiából érkeznek. Mivel azonban a fejlett nyugati országok egészségügyi rendszereiben gyakoribbak a szervátültetések, az arányokat tekintve a Közel-Keleten és Ázsiában a legkiterjedtebb a szervkereskedelem.

A szerveiket áruba bocsátó emberek jellemzően nagyon szegények, kilátástalan helyzetben élnek, és a legfőbb motivációjuk a felhalmozott adósságaiktól való megszabadulás. Sajnos azonban a rendelkezésünkre álló kutatásokból úgy tűnik, hogy az élő donoroknak sem az anyagi, sem az egészségi helyzete nem javul a szerveladás után. Ennek az a legfőbb oka, hogy a műtétek gyakran nem biztonságos körülmények között, a megfelelő orvosi felügyelet nélkül történnek, illetve az adományozás után a szervkereskedőknek semmilyen érdekük sem fűződik ahhoz, hogy az élő donoroknak hosszú távú egészségügyi ellátást biztosítsanak. Egy néhány évvel ezelőtti felmérés szerint az élődonorok nyolcvannyolc százalékának nem javult az anyagi helyzete, kilencvennyolc százalékuk pedig egészsége romlásáról számolt be. Gyakran stigmatizálják, kiközösítik őket, együtt kell élniük a közösség megvetésével.

Nagyságrendileg körülbelül mekkora üzletet jelent ez napjainkban?

Az Egészségügyi Világszervezet adatai szerint 2005-ben a világon hatvanhatezer veseátültetést, huszonegyezer májátültetést és hatezer szívátültetést hajtottak végre. Becslések szerint a szervátültetések öt százaléka történik üzleti alapon, azaz, ha azt vesszük, hogy egy vese ára tizenötezer dollártól akár nyolcvanötezer dollárig terjedhet, több millió dolláros üzletről beszélhetünk.

Valóban mindig etikátlan, illegális a szervkereskedelem?

Nagyon vitatott kérdés, hogy, mondjuk, a vese- vagy a májkereskedelem tiltásának van-e értelme. Az egyik oldalon tagadhatatlanul ott vannak azok a szegény emberek, akik kilátástalanságukban gátlástalan közvetítőkön keresztül a szerveik eladására kényszerülnek. A másik oldalon ott van viszont az a rengeteg ember világszerte, aki új szervre szorul. Hiszen, ne feledjük, hogy nemcsak az eladók, hanem a vevők is kilátástalan helyzetben vannak. Egyre többen mondják azt, hogy a tiltásnak morális szempontból nincs értelme. A szervhiányt nem csökkentette, viszont jelenleg jellemzően gátlástalan „szervüzérek” és bűnözők húznak hasznot a szervkereskedelemből.

Talán — mondják egyre többen — ideje lenne elgondolkozni azon, hogy létrehozzunk egy szabályozott, az államok vagy a nemzetközi szervezetek által felügyelt piacot. Ebben az esetben például biztosítani lehetne, hogy a szervfelajánlás korszerű és megfelelő orvosi felügyelet mellett történjen. Jelenleg rengeteg rémtörténet kering arról, hogy milyen körülmények között hajtják végre a szervek eltávolítását. Egy szabályozott piac méltányosabbá tehetné a szervek elosztását is — nemcsak azok juthatnánk hozzá, akik meg tudják fizetni őket, hanem szegényebb rászorulók is. A remények szerint egy ilyen piac csökkenthetné a szervhiányt.

Egy ilyen piac még csak nem is feltétlenül élő donoroktól szerezné be a szerveket. Talán már azzal is csökkenthető lenne a hiány, ha mindenki aláírhatna egy „határidős szerződést” , amiben felhatalmazza az államot, hogy halála esetén felhasználhassák a szerveit. A pénzt pedig az örökösök kapnák meg. Az elképzelés támogatói szerint ezzel elkerülhetők az egészségügyi kockázatok, és az ember a halála esetén a szeretteiről is gondoskodhat.

De nem is kell feltétlenül közvetlen anyagi ellenszolgáltatásban gondolkozni. Olyan országokban, ahol nincs univerzális egészségbiztosítás, a donorok, mondjuk, életük végéig ingyen orvosi ellátást kaphatnának, vagy valamilyen más szolgáltatás járna ingyen nekik.

A fejlett világban az élő donorok túlnyomó része családtag. Az ilyen esetekben feltehető, hogy az indíték nem anyagi természetű. Hébe-hóba hallani olyan esetekről, amikor fejlett országokban a betegek a várólistákat megkerülve szereznek új szervet, mondjuk, az interneten keresztül. Nehéz ellenőrizni, hogy ilyenkor kap-e a donor valamilyen ellenszolgáltatást. De még ha legális lenne a szervkereskedelem, a fejlett országokban a legtöbb ember valószínűleg nem bocsátaná áruba a szerveit. Vagyis még ha legalizálnánk a piacot, óhatatlanul a világ legszegényebb országainak lakói közül kerülne ki a legtöbb élődonor. Kérdés persze, hogy ez önmagában elegendő ok-e arra, hogy a szervkereskedelmet minden formájában betiltsuk.

A szövetkultúráról tenyésztett szervek esetében is illegális a kereskedelem?

A laboratóriumban „növesztett” szervek egyelőre a tudományos fantasztikum világába tartoznak. Vannak ígéretes kísérletek, de még sokat kell várni arra, hogy ilyen módon kaphassunk új májat, szívet, vagy tüdőt. Az elképzelések szerint a beteg saját sejtjeiből, a szó szoros értelmében „testreszabott” szerveket lehetne építeni.

Ezekkel nem érné meg kereskedni, és mivel az eljárás elterjedésével megszűnnének a várólisták, a tiltás feleslegessé válna, hiszen nem lenne szükség feketepiacra. Ha mindez megvalósul, akkor — ugyanúgy, mint százötven éve a fogkereskedelem esetében — össze fog omlani a piac.

Mit gondol az állati szervek emberben való felhasználásáról?

Egyelőre ez csak a jövő zenéje. Az Egyesült Államokban körülbelül háromezren várnak szívátültetésre, de évente csak mintegy kétezer szívátültetést hajtanak végre. Nagyobb esélye van annak, hogy a beteg meghal, mire sorra kerülne, mint annak, hogy a szívátültetés után egy-két éven belül a komplikációk miatt veszti életét. A beültetésre alkalmas szívek hiányán enyhíthetne a xenotranszplantáció, azaz állati eredetű szervek emberben való felhasználása.

Az első állati szívtranszplantáció 1964-ben történt, amikor egy hatvannégy éves betegbe egy csimpánz szívét ültették. A beteg két óráig életben maradt a műtét után. Más szervek esetében valamivel jobb eredményeket értek el — volt, például, olyan eset, amikor pávián-csontvelőt ültettek egy betegbe, aki több évet élt még a műtét után. A legtöbb kutatás sertésekkel történik, mivel könnyebben szaporíthatók és genetikai szempontból könnyebben manipulálhatók, mint a főemlősök.

Az állati szervek emberekben való felhasználásának a fő akadálya nem is etikai, hanem inkább orvosi: megoldatlanok az immunológiai problémák és komoly veszélye lehet annak, hogy a beültetett szervvel új vírusok, betegségek terjednek át az emberre. Ha ezek a problémák megoldhatók, elvileg megnyílhatna az út az állati szervek felhasználása előtt. Jelenleg azonban sok országban korlátozzák vagy tiltják az ilyen irányú kutatásokat.

Az is kérdés, hogy hogyan fogadná a közvélemény ezt a lehetőséget. Az állati szervek emberekben való felhasználását egyelőre, úgy tűnik, komoly kulturális tabuk veszik körül. A legtöbb ember adott esetben nem berzenkedik attól, hogy egy halott embertársa veséjét beleültessék, de eszébe sem jutna, hogy egyen a halott embertársa húsából. Ugyanakkor a legtöbb embernek semmiféle fenntartása sincs azzal szemben, hogy mondjuk disznóhúst egyen, de ugyanakkor ódzkodna attól, hogy egy disznó szívével éljen.

Megjelent a Humana magazin 2010. februári számában.

Spirit és testvér-robotja, az Opportunity 2004. januárjában érkezett a Marsra. Küldetésüket eredetileg 90 naposra tervezték, a két robot azonban immár hat éve gyűjti a tudományos adatokat. Az Opportunity jelenleg az Endeavour-kráter felé halad. A Spiritet az elmúlt hónapokban azonban hiába próbálták homokcsapdájából kiszabadítani.

Szegény Spirit!

Forrás: xkcd.com

Ha már a Spirit nem jöhet haza, mikor mehetünk utána? A NASA jelenlegi tervei szerint 2020-ban térhetünk vissza a Holdra, és valamikor az évszázad közepén érkezhetnek az első űrhajósok a Marsra. A jelenlegi gazdasági válság és az egekbe szökő amerikai költségvetési hiány miatt azonban könnyen lehet, hogy el kell halasztani ezeket a terveket. A Mars-expedíció költségei könnyen elérhetik a fél billiárd dollárt is.

A legnagyobb veszély az űrhajósokra nem a Marson, hanem az oda- és visszaúton leselkedik, mégpedig a Nap sugárzásának egészségkárosító hatása miatt. A költségek nagy részét a sugárzásbiztos űrhajó építése és elegendő üzemanyaggal való ellátása teszi ki. Rengeteget lehetne spórolni, ha a hazautazásról lemondanánk. Kézenfekvő tehát az ötlet, hogy a Marsra olyan űrhajósokat kellene küldeni, akik nem terveznek hazajönni. Vagyis a Marsra nincs retúrjegy.

Ebben az esetben nem fiatal asztronautákat kellene küldeni a Marsra, hanem olyanokat, akik a Földön már nagyjából elérték mindazt, amire számíthatnak. Az első Mars-kolónia lakosai tehát középkorú vagy nyugdíjazás előtt álló férfiak és nők lennének. Még akkor is olcsóbb lenne ebből a korosztályból verbuválni az űrhajósokat, ha sokkal több egészségügyi problémával kellene szembenézniük az utazás után, mint fiatalabb kollégáiknak. Mivel sohasem térhetnének haza, a Marson élnék le életük hátralevő éveit. Ott is temetnék el őket.

Sokaknak vannak fenntartásaik ezzel az elképzeléssel szemben. Az origo újságírója szerint például „bár egy ilyen küldetés valóban olcsóbb lehet, olyan súlyos etikai kérdéseket vet fel, amelyeket feltehetőleg egyik űrügynökség vagy állam sem mer felvállalni”.

Bár nálam foglalkozási ártalom az etikai problémák kiszúrása, ebben az esetben elképzelni sem tudom, hogy mire gondolhat a szerző. Nemhogy súlyos etikai problémát, az égvilágon semmilyen etikai problémát sem látok abban, ha arra vállalkozó emberek a kockázatok felmérése után úgy döntenek, hogy életük hátralevő éveit egy másik bolygón akarják leélni. Mire mindez megvalósulhat, történetesen éppen ez én korosztályom tagjai lesznek ideális Marsutazó-jelöltek.

Én mennék.

Az az állítás, hogy az egészségi állapot a gazdasági fejlettségtől függ, csak részben igaz. Ha összehasonlítjuk a születéskor várható élettartamot az egy főre eső GDP-vel különböző országokban, akkor azt látjuk, hogy az egészségi állapot (várható élettartamban kifejezve) csak körülbelül évi 8-10 ezer dollárnyi GDP/fő eléréséig javul. E felett a GDP növekedése nincs egyértelmű hatással az egészségre. Ez látható az alábbi ábrán:

Az ábrán a függőleges tengely a várható élettartamot jelöli, a vízszintes pedig az egy főre eső éves GDP adatot, dollárban kifejezve. Banglades GDP-je például 1397 dollár, a várható élettartam pedig 64 év. Magyarország sokkal gazdagabb. Nálunk a GDP 17.985 dollár, a várható élettartam pedig 73 év. Az Egyesült Államok GDP-je 42.859 dollár, az amerikaiak várható élettartama pedig 78 év. De amíg mi 16.588 dollárnyi — azaz jelenlegi árfolyamon fejenként kb. 3 millió 246 ezer forintnyi — előnyünkért 9 évet „kapunk” Bangladessel szemben, az Egyesült Államok 41.462 dollár (kb. 8 millió 113 ezer forint) előnyéért csak 14 évet. (Aki nem hiszi, járjon utána: a fenti ábra a Gapminder oldalán manipulálható.)

Ugyanakkor Vietnam vagy Costa Rica szegényebb országok, mint Magyarország, mégis jobb egészségügyi mutatókkal büszkélkedhetnek. Vietnam GDP-je 2455 dollár — 15.530 dollárral kevesebb, mint nálunk — a várható élettartam azonban 74 év. Azaz évi kb. 3 millió forinttal nagyobb jövedelmünk ellenére egy évvel rövidebb az életünk, mint a vietnamiaknak! Costa Rica egy főre eső GDP-je pedig 8126 dollárral kevesebb, mint a mienk, a Costa Rica-iak mégis 6 évvel hosszabb életre számíthatnak — arról nem is szólva, hogy a náluk négyszer gazdagabb amerikaiakat is túlélik egy évvel.

Fejenként 8-10 ezer dollárnyi GDP felett a gazdasági fejlettségnek nincs különösebb hatása az egészségi állapotra. Mi magyarázza akkor az eltéréseket? Nos, elsősorban a jövedelmi különbségek. Minél nagyobbak a társadalmi egyenlőtlenségek egy országban, annál rosszabbak az adott ország egészségügyi mutatói.

Oroszország például tízszer olyan gazdag, mint Banglades, az oroszok átlagos várható élettartama ennek ellenére csak egy évvel több. Dél-Afrika majdnem négyszer olyan gazdag, mint Vietnam, a várható élettartam azonban huszonöt évvel kevesebb. Costa Rica hasonló fejlettségű, mint Dél-Afrika, a várható élettartam azonban kereken harminc évvel több. De amíg Oroszországot és Dél-Afrikát hatalmas társadalmi egyenlőtlenségek jellemzik, Costa Rica vagy Vietnam sokkal egyenlőbb.

Nézzünk körül a szomszédságunkban! Csehország és Szlovákia valamivel gazdagabbak, mint mi, talán ennek köszönhető három, illetve másfél éves előnyük. Na de hogy a nálunk 2500 dollárral szegényebb lengyelek és 6500 dollárral szegényebb montenegróiak nálunk egy-két évvel tovább élnek? Talán vigasztalhatjuk magunkat azzal, hogy a nálunk valamivel szegényebb litvánok és valamivel gazdagabb észtek még nálunk is rövidebb ideig élnek; a románokra viszont ne nagyon hivatkozzunk, mert ugyan 0,8 évvel kevesebb a várható élettartamuk, mégiscsak több, mint 7 ezer dollárral szegényebbek, mint mi vagyunk. (Az alábbi ábrát is lehet manipulálni.)

Milyen tanulságokat szűrhetünk le mindebből? Egyrészt azt, hogy botorság abban bízni, hogy a gazdasági fejlődés javít majd egészségi állapotunkon. Attól, hogy majd egyszer több pénz jut egészségügyre, hogy a gyógyszerkassza vagy a kórházak nem fognak folyamatos forráshiánnyal küszködni, nem lesz jobb a magyar lakosság egészségi állapota. Ehhez nemcsak az egészségügy átalakítására, hanem a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentésére lenne szükség. Bárki kerüljön hatalomra a tavaszi választásokon, az egészségügy és a szociális ellátórendszerek reformja elkerülhetetlen. A nálunk szegényebb Chile nem riadt vissza egészségügyi rendszere reformjától. A chileiek ma több, mint öt évvel hosszabb életre számíthatnak, mint a magyarok.

Másrészt az a tanulság, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek nemcsak a jövedelem-különbségekben mutatkoznak meg, hanem egy adott ország egészségi állapotát is meghatározzák. Bár nagyon keveset tudunk arról, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek pontosan milyen módon hatnak a népegészségre — ez egy izgalmas, új kutatási terület — az világosnak tűnik, hogy az egyenlőbb, igazságosabb társadalmi berendezkedés egészségünkre válik. Gondolhatnánk, hogy a társadalmi egyenlőtlenségekből következő egészségügyi problémák elsősorban a szegényeket érintik. De ez nem így van: a középosztály tagjai sem alhatnak nyugodtan.

Abban mindenki egyetért, hogy a jelenlegi rendszeren változtatni kell. Az Egyesült Államok GDP-jének kb. 16%-át fordítja egészségügyi kiadásokra, ami az OECD-átlag majdnem kétszerese. Összehasonlításul: Franciaország GDP-jének 11%-át, Németország 10,4%-át, Svédország 9,1%-át, Nagy-Britannia pedig 8,4%-át költi egészségügyre. (Magyarország 7,4%-ot.) Ezért a tömérdek pénzért az amerikaiak nem kapnak jobb ellátást, mint más gazdag országok polgárai. Amerikában a csecsemőhalandóság több, mint kétszerese Svédországénak és jelentősen meghaladja Franciaország, Németország, vagy Nagy-Britannia mutatóit. A születéskor várható élettartam majdnem két évvel kevesebb, mint Svédországban és más fejlett országokban.

Az amerikai rendszer tehát kiugróan drága, viszont cserébe rosszabb ellátást nyújt, mint más országok egészségügyi rendszerei. Az amerikaiak élen állnak az elhízottságban és ugyanakkora esélyük van tüdőrákban meghalni, mint más OECD-országok lakosainak. Ha azt nézzük, hogy a 75 év alatti népesség körében hány halálesetet lehetne elkerülni időbeni orvosi beavatkozással, akkor az Egyesült Államok 19 fejlett ország között az utolsó helyen áll. Ez évente 101 ezer halálesetet jelent.

Mint köztudott, az amerikai rendszer magánbiztosítókon alapul. Az átlagpolgár munkáltatóján keresztül kap egészségügyi biztosítást, ellentétben más országok társadalombiztosítási rendszereivel. Ennek megfelelően sok munkanélkülinek, kisvállalkozónak, szegénynek és illegális bevándorlónak — kb. 47 millió embernek — nincs egészségbiztosítása. Évente 600 ezer ember veszti el minden vagyonát egészségügyi kiadásai miatt. De azok sem alhatnak nyugodtan, akiknek a munkáltatója állja a biztosítást: az elmúlt években az egészségügyi kiadások évente 7 százalékkal drágultak. Ráadásul becslések szerint Amerikában az egészségügyi kiadásokra fordított 2,3 trillió dollár 30-35%-a kárba vész.

Valójában azonban az amerikaiak 40-50%-a már ma is az állami egészségügyi rendszerben van: a szövetségi alkalmazottak, a 65 év feletti nyugdíjasok (Medicare) és egyes szegények (Medicaid) az állam által finanszírozott ellátást kapnak. De a Medicare és Medicade programokra fordított kiadásokból más országok teljes lakosságuknak nyújtanak biztosítást. Ezek a programok azonban még így is fényévekkel jobb hatékonysággal működnek, mint a magánbiztosítók.

Ennek ellenére az egységes állami társadalombiztosítás bevezetése lekerült a napirendről. A reform mindenki számára kötelezővé tenné az egészségügyi biztosítást és „biztosítási piacokat” hozna létre, ahol a polgárok összehasonlíthatnák a különböző biztosítók által nyújtott szolgáltatásokat. Sor kerülne végre a biztosítási piac szabályozására — jelenleg ugyanis nincs rendes szabályozás, így például a biztosítók „levadászhatják” a legkevésbé kockázatos ügyfeleket és visszautasíthatják a nagyobb kockázatot jelentő, már beteg vagy arra hajlamos ügyfeleket. A törvénycsomag tartalmaz emellett rengeteg költségcsökkentő programot, bár egyáltalán nem biztos, hogy ezek elegendőek a rendszer hatékonyabbá tételére.

Mindezek ellenére hatalmas ellenállás fogadta a reformot. Az egyre inkább jobbra tolódó Republikánus párt mindenfajta kompromisszumot elutasított. A jobboldal pedig az elmúlt hónapokban elképesztően demagóg kampányt folytatott a reform ellen. Az Obama-kormányzat reformja szerintük a „szocializmus” bevezetését jelentené Amerikában.

Sokan féltik jelenlegi biztosításuk elvesztését. Tavaly nyáron a reformról szóló lakossági fórumokon több idős hozzászóló kifogásolta a Medicare program államosítását. Nyilván senki sem mondta meg nekik, hogy a Medicare mindig is állami program volt. Különben is, Amerikában élő külföldiként nehéz elhinni, hogy a jelenlegi ellátással bárki is elégedett lenne. Itt, Manhattan közepén — ahol aztán végképp nem lehet orvoshiányra panaszkodni — egy szakorvosi beutalóra négy-öt hónappal későbbre lehet csak időpontot kapni. Amikor az ember végre eljut az orvoshoz, az első fél órát egy 20-25 oldalas kérdőív kitöltésével tölti. Amerikában ugyanis még mindig nincsenek elektronikus betegnyilvántartó rendszerek. Minden dokumentációt kézírással vezetnek. Azért ezen már Magyarországon is rég túl vagyunk.

Az Obama által bevezetni kívánt szocializmusban a fogyatékossággal élőknek sem jutna ellátás — mondják a reform ellenzői. Így például Stephen Hawking, a súlyosan mozgáskorlátozott világhírű elméleti fizikus — Az idő rövid története, az Einstein álma és egyéb írások és más, magyarul is megjelent könyvek szerzője — sem kapna orvosi ellátást egy állami rendszerben. Sőt, az állam a fogyatékossággal élők életét értéktelennek nyilvánítaná és „halál-bizottságokra” bízná a sorsukat. Hawking persze történetesen az angliai Cambridge-ben professzor és egészségügyi ellátását az adóbevételekből finanszírozott brit állami rendszerben kapja.

De a legsúlyosabb ostobasággal Chuck Norris — egykori akciófilm-sztár és újabban konzervatív közíró — járult hozzá a közbeszédhez. Sokan attól félnek ugyanis, hogy az állam által támogatott biztosítási piacokon megvehető biztosítás-csomagokban az abortusz is elérhető lesz. Amerikában pedig az abortusz mindig is robbanékony téma. A texasi kopó így tehát karácsonyi publicisztikájában azon elmélkedik, hogy Szűz Máriának mint szegény, házasságon kívül teherbe esett tinédzsernek Obama egészségügyi rendszerében nem lett volna más lehetősége, mint az abortusz. És mi lett volna akkor az emberiséggel?

A mesterséges méh kétségkívül hasznos találmány lenne. Lehetővé tenné, hogy balesetet szenvedett terhes nők magzatait megmentsék a kórházak sürgősségi osztályán. Megoldást jelentene azoknak a nőknek, akik nem képesek kihordani magzatukat. Esélyt adna extrém koraszülött babáknak az életre. Mivel a mesterséges méh a fejlődő magzatnak biztonságos környezetet biztosít, el lehetne kerülni az alkoholfogyasztásnak vagy kábítószer-használatnak köszönhető magzati károsodást. Azok a nők, akik nem szeretnék karrierjüket megszakítani, a magzat kihordása helyett hozzáértő orvosokra bízhatnák leendő gyermekük sorsát.

Vannak, akik lelkesen várják a mesterséges méhek elterjedését. A Raeliánus mozgalom például elindította a „Babytron” programot klónozott gyermekek létrehozására. Egyes feministák szerint a mesterséges méhek hozzájárulnak a nők egyenjogúvá válásához azáltal, hogy elkerülhetővé teszik a terhesség kellemetlen velejáróit — felszabadítva a nőket a „fajfenntartás zsarnoksága” alól.

Más feministák azonban a férfiuralom kiterjesztésére figyelmeztetnek. Mi akadályozza meg a férfiakat a női nem teljes elnyomásában — kérdezik — ha már a gyermekek kihordásához sincs szükség nőkre?

Az ektogenezis az abortusz ellenzőit is lelkesedéssel tölti el. Az abortusz jelenleg ugyanis nemcsak a terhesség megszakításával, hanem a magzat megölésével is jár. Amennyiben azonban a terhességmegszakítást el lehet választani a magzat megölésétől, semmi indokunk nem marad arra, hogy a jelenlegi szabályozást fenntartsuk. Egy dolog megszakítani egy nem kívánt terhességet — egészen más dolog megölni egy, az ember testén kívül fejlődő magzatot. Ha a testen kívüli terhesség valósággá válik, abortusz helyett a terhes nők magzataikat mesterséges méhekbe helyezhetik, melyeket gyermektelen párok örökbe fogadhatnak.

Mit szólnak mindehhez az érintettek? Egy ausztrál kutatás az abortuszt támogató és ellenző nőket kérdezett a mesterséges méhek használatáról. Mint kiderült, mindkét tábor ellenezné a mesterséges méhek használatát. Mind az abortusz támogatói, mind az ellenzői amellett érveltek, hogy egy leendő anya nem mondhat le egyszerűen leendő gyermekéről. Az abortusz ellenzői szerint a mesterséges méh igénybe vétele semmivel sem lenne jobb, mint a gyermek elhagyása. Az abortuszt elfogadók szerint a terhesség megszakításához való jog nem egyszerűen a terhességgel járó kényelmetlenségektől való megszabadulásról szól — sokkal inkább arról, hogy az ember nem akar anyává válni.

Az, hogy a Föld éghajlata melegszik és hogy ez legalább részben az ember tevékenységének — az üvegházhatású gázok kibocsátásának, de nem csak annak — köszönhető, tudományos állítás. Mint minden tudományos állítás, ez is cáfolható. De a rendelkezésre álló egyre több mérési adat és az egyre részletesebb matematikai modellek alapján a legtöbb szakember szerint az évszázad végére 1,1–6,4°C közötti globális átlaghőmérséklet-emelkedésre számíthatunk.

Mivel a Föld éghajlatváltozása mindannyiunkat érint, különféle tudományos szervezetek — például a NASA, sok ország tudományos akadémiája vagy nemzetközi tudományos testületek — „konszenzus-nyilatkozatokat” adnak ki. Ilyesmire nyilván nem lenne szükség, ha teszem azt a Jupiter éghajlatváltozásáról lenne szó. Viszonylag kevés Jupiteres klímaváltozás-szkeptikus van.

Persze volt már olyan, hogy a tudományos konszenzusról kiderült, hogy tévedés. De ehhez ellentmondó mérési adatokra, meggyőző matematikai modellekre, versengő elméletekre lenne szükség. Ilyenek pedig nincsenek. A klímaváltozás-szkeptikusok ennek megfelelően nézeteiket nem tudományos publikációkban, hanem a médiában, a laikusoknak terjesztik. Ugyanúgy, mint az ufóhívők.

A módszereik sem különböznek. Vegyük például egy múltkor már idézett blogot. Azt mondja a szerző az előbb leírt tudományos konszenzusról, hogy „számos szakember van, aki négyszemközt még óvatosabban, még kritikusabban fogalmaz [a globális felmelegedésről], de ezzel a nyilvánosság előtt nem nagyon dicsekszik”. Megfontolandó, nem? Ha így van, okunk van kétkedni.

De vegyük már észre, mi folyik itt. Egy racionális vitában minden érvként felhozott tényhez kapcsolható egy ismeretelméleti küszöb. Ez alatt azt értem, hogy a feleknek minden vitában van valami elképzelésük arról, hogy milyen erősnek kell lennie egy tény mellett szóló bizonyítéknak. Ha a bizonyíték nem éri el a küszöböt, akkor jogosan mondhatom, hogy nem fogadom el az érvet; ha eléri, el kell ismerni, hogy az ellenérv jogos.

A klímaváltozás-szkeptikus — ugyanúgy, mint az ufóhívő — azonban más ismeretelméleti küszöböt alkalmaz magára, mint a vitapartnerére. Amikor az ember a tudományos konszenzusra hivatkozik, az a klímaváltozás-szkeptikusnak nem éri el a küszöböt; ő viszont simán azt gondolja, hogy amit állítólag négyszemközt mondanak a tudósok, azt nekem el kell fogadnom érvnek. Mindezt attól függetlenül, hogy az említett szerző nem klímakutató, erősen kétséges, hogy nemzetközi klímakonferenciákra jár, és még erősebben kétséges, hogy a konferenciák szüneteiben szendvicsmajszolgatás közben a tudósok reprezentatív mintája pont vele osztja meg állítólagos kétségeit.

Ha az ember elfogadja az ismeretelméleti küszöbnek ezt a szelektív alkalmazását, már félig el is vesztette a vitát. Hogy sporthasonlattal éljek: olyan ez, mintha egy olyan gátfutásban kellene részt vennünk, ahol az ellenfél a mi pályánkon a gátakat 2 méter magasra állította, az ő pályáján meg húsz centisre. Borítékolható, hogy egy ilyen versenyben nem fogunk nyerni.

Jól ismert, hogy az ufóhívők általában ugyanazokat az „érveket” szeretik felhozni a vitában. Ezek mára toposzokká váltak: ki ne hallott volna az 51-es körzetről vagy ne látta volna a híres ufó-boncolós videót. Kevésbé ismert, hogy a klímaváltozás-szkeptikusok is hasonló toposzokból építik fel érvelésüket. Az előző bejegyzésben idézett Gere Ádám-publicisztika ezeket a toposzokat gyűjti egybe, függetlenül attól, hogy ezek részletes cáfolata rengeteg helyen megtalálható (pl. itt és itt).

Nyilvánvaló, hogy mi szkeptikusunk stratégiája: mivel laikusokból álló hallgatósága valószínűtlen, hogy ismerné ezeket a cáfolatokat, jó esélye van rá, hogy a hozzá nem értőket elbizonytalanítja.

A klímaváltozás-szkeptikusoknak van még egy fegyvere: előszeretettel hivatkoznak különféle tudományos intézetek az ő érveiket alátámasztó eredményeire. Így például több kedves olvasó is belinkelte az Oregon Institute of Science and Medicine (kb. Oregoni Természettudományi és Orvostudományi Intézet) petícióját, amit több, mint 31 ezer amerikai tudós írt alá. Az aláírók szerint nincs tudományos bizonyíték a globális felmelegedésre.

Hm… 31 ezer aláíró. Megfontolandó, gondolnánk. Kár, hogy nincs olyan, hogy Oregon Institute of Science and Medicine. Ez egy fantomszervezet. Az „intézet” egy farmon található; tudományos vagy oktatói tevékenységet nem végez. Olyan, mintha mondjuk egy biatorbágyi családi ház pincéjében létrehoznánk a Magyar Éghajlatkutató Intézetet. A kérdéses petíció viszont valóban létezik: szerzői még egy tudományos cikket is mellékeltek hozzá, ami megtévesztő módon a Proceedings of the National Academy of Sciences nevű folyóirat cikkeinek formatálását utánozta.

Az aláíróknak viszont kevés közük van az éghajlatkutatáshoz. Releváns tudományos fokozattal rendelkező tudós nincs közöttük. Egy részük nem is létező személy, mások viszont olyan szaktekintélyek, mint az egyik Spice Girls. Nem árt tudni, hogy a klímaváltozás-szkeptikusok hasonló pszeudo-intézetek egész hálózatával rendelkeznek.

Mi tegyünk tehát, hogy ha a környezetünkben, családunkban, baráti körünkben klímaváltozás-szkeptikus van? Javaslom, mindenképpen próbáljuk elkerülni a vitát. Ne tegyünk olyan megjegyzéseket, amiket az illető vitakihívásként értelmezhet. Kerülendőek például az időjárásra vonatkozó megjegyzések. („Milyen hideg telünk van!”) Ha elkerülhetetlen a vita, ne mondjunk ellent, inkább próbáljuk elterelni a beszélgetést. Vessünk fel új témákat — beszéljünk inkább az ufókról. És ha a vita mégis elkerülhetetlen: emlékezzünk, hogy a klímaváltozás-szkepticizmus nem a mienktől eltérő vélemény, hanem áltudomány és népbutítás.

A konferencia apropóján viszont felerősödött a klímaváltozás-szkeptikusok hangja. Hirtelen rengeteg szakértő lett, akik szerint (1) globális klímaváltozás nincs is, az egész csak pánikkeltés, a tudósok és a zöldmozgalmak összeesküvése, vagy (2) globális klímaváltozás van ugyan, de az egy természetes folyamat, nem az emberi tevékenységnek köszönhető, illetve (3) globális klímaváltozás van és az ember okozza, de nem érdemes semmit sem tenni, mert majd alkalmazkodunk. Nagy bánatomra az ilyen vélemények még az itteni hozzászólásokban is megjelentek.

Ezek olyan téveszmék, amiket érdemes eloszlatni. Persze tisztában vagyok vele, hogy a klímaszkeptikusok nagy részét semmilyen érv sem győzheti meg. Az ilyenekkel semmi kedvem vitatkozni, mint ahogy arról sincs kedvem vitát nyitni, hogy van-e mikrochip az influenzaoltásban. Aki magára ismer, annak felesleges továbbklikkelnie.

Vegyük akkor végig az ellenérveket, hazai példákkal illusztrálva:

(1) Globális klímaváltozás nincs, az egész a tudósok és a zöldmozgalmak összeesküvése — legalábbis nincs széles körű szakmai egyetértés ebben a kérdésben. Különben is, mondja például Gere Ádám matematikus, 1998 óta nem is melegszik a világ átlaghőmérséklete. Ráadásul a ’70-es években a tudósok a világ lehűlésével rémisztgettek.

Nos, ezek az állítások egyszerűen hamisak. A klimatológusok egyetértenek abban, hogy globális felmelegedés — pontosabban klímaváltozás — igenis van. Ami a felmelegedés hiányát illeti, 2005 volt a legmelegebb év. Gere Ádám írása pedig egyszerűen a jól ismert klímaváltozás-ellenes érvek gyűjteménye — ezen a listán meg lehet találni mindegyiket, cáfolattal. (A Critical Biomass helyre is teszi Gerét; az „1998 óta nem is melegszik a világ” állítás részletes cáfolatát lásd itt.) Ha már valaki mindenképpen a globális felmelegedést akarja cáfolni, legalább lehetne eredetibb.

Ami a ’70-es éveket illeti: a tudósoknak volt jobb dolga, mint új jégkorszakkal rémisztgetni az embereket. Ez csupán legenda. Persze mindig lesznek olyan tudósok, akik kétségbe vonják az elfogadott nézeteket. De hát ez a tudomány lényege. Akinek ez nem tetszik, forduljon a valláshoz. Vita van például arról, hogy a trópusi gleccserek olvadása a globális felmelegedésnek köszönhető-e.

(2) Globális klímaváltozás van, de nem az emberi tevékenységnek köszönhető — mondja például Kordos László, a Magyar Állami Földtani Intézet igazgatója, aki szerényen csak azzal jelzi mondandója súlyát, hogy „szakmámnál fogva jó rálátással rendelkezem az elmúlt földtörténeti korokra, akár több százezer évre”. Vagyis mi, akiknek az elkövetkező 50-100 év fontos, egyszerűen rövidlátóak vagyunk. Ha a megfelelő léptékben gondolkodnánk, egyet kellene értenünk az őslénykutató professzorral abban, hogy az elmúlt százötven év kb. 0,7°C-os átlaghőmérséklet-emelkedése elhanyagolható.

Az ő több százezer éves szemszögéből nyilván. Egyébként is, a professzor úr mintha felette állna a mi kis aprócseprő ügyeinknek:

A napokban kinéztem az irodám ablakán, és egy óriásplakáton arra szólítottak fel, hogy állítsuk meg a klímaváltozást. Ilyenkor mindig elcsodálkozom: csak nem gondolja bárki is komolyan, hogy az ember fogja befolyásolni a Földet? És ez egyébként is antievolucionista nézet, ami tagadja a változást.

Ja, így már más. Hiszen az evolúció jó dolog, kik vagyunk mi, hogy az útjába akarunk állni? Valahogy úgy képzelem ezt, hogy a professzor úr kinéz a Földtani Intézet patinás épületének ablakán, és szomorkásan csóválja a fejét az alant rohangáló hangyaszerű emberkék szorgos nyüzsgésén. Hiszen, mit tudják ők:

Mindemellett, én az emberiségnek nem sokat adok. Egy-két ezer éven belül eltűnik az ember a Földről.

Kordos professzor mellesleg tagja volt a VAHAVA (változás, hatás, válaszadás) projektnek, ami a magyar nemzeti éghajlatváltozási stratégia tudományos előkészítését végezte el 2003 és 2006 között. És nagyon helyes, hogy a professzor ott ült a megbeszéléseken. Felejthetetlenek lehettek üdítő, „ugyan mit fontoskodtok itt, kollégák, úgyis mind megdöglünk”-jellegű felszólalásai.^*

És ezzel elérkeztünk a harmadik érveléshez.

(3) Globális klímaváltozás van és az ember okozza, de nem érdemes semmit sem tenni. Majd valahogy alkalmazkodunk.

Ez az érvelés igazi hungarikum — legalábbis eddig csak magyar kontextusban találkoztam vele. A külföldi klímaváltozás-szkeptikus szerint az emberiségnek azért nem kell semmit sem tennie, mert nincs globális felmelegedés (vagy van, de nem az ember okozza, és ezért nem tehetünk semmit). A magyar klímaváltozás-szkeptikus szerint globális felmelegedés van, az ember okozza, és az emberiség sok mindent tehetne ellene — de minek. Úgy tűnik, a magyar néplélek eljutott oda, hogy már nem az a fontos neki, hogy a szomszéd tehene megdögöljön, hanem az, hogy a sajátja.

Nem árt elégszer kimondani: a tudósok egyöntetű véleménye szerint a globális klímaváltozás valós. Amennyire lehet, érdemes biztosítani magunkat ellene — mint ahogy a racionális ember is biztosítást köt arra az esetre, ha leég a háza. A közgazdászok szerint évente a globális GDP 1%-ába kerülne, hogy biztosítsuk magunkat a klímaváltozás ellen. Komolyan azt gondoljuk, hogy nem éri meg ez a biztosítás csak azért, hogy 1%-kal jobban élhessünk?

^* Köszönet sedith fedőnevű olvasómnak, aki az előző bejegyzéshez írt hozzászólásában belinkelte a Kordos-interjút. Remekül szórakoztam rajta.

Pedig nem lenne ez olyan bonyolult. A tudósok ma már egyetértenek abban, hogy a globális felmelegedés létezik és az ember okozza. Ma már a politikusok is kevésbé ellenkeznek. Kivételek persze vannak, mint például Amerika egyik legrémisztőbb politikusa, Sarah Palin, aki a jobb sorsa érdemes Washington Post hasábjain fejtegette a napokban demagóg ostobaságait. A szükséges technológiák is egyre inkább a rendelkezésünkre állnak. Most már csak azt kellene eldönteni, hogy mennyit vagyunk hajlandók áldozni az éghajlatváltozás elkerülésére.

Ehhez persze tudnunk kell, hogy mekkora kárt okozhat a globális felmelegedés. De hogyan lehet ezt kiszámolni?

Az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) negyedik, 2007-es jelentése szerint komoly katasztrófával kell szembenéznünk, ha az évszázad végére a globális átlaghőmérséklet több, mint 2°C-kal nő. Ez akkor következik be, ha a légkörben a CO₂-koncentráció meghaladja a 450-500 ppm-et. Ez az arány jelenleg 385 ppm körül van — ami 40%-al magasabb, mint az ipari forradalom előtt volt. A koncentráció évente kb. 2,3 ppm-el nő, de mivel a növekedés gyorsul, az évszázad közepére könnyen elérhetjük az 500 ppm-et. 2050-re 80%-al kellene csökkenteni az üvegházhatású gázok kibocsátását ahhoz, hogy a felmelegedést kordában tartsuk. Ha semmit sem teszünk, 50% az esélye annak, hogy az évszázad végére 5°C-os melegedést érjünk el. Hogy érezhető legyen, ez mit jelent: jelenleg a Föld átlaghőmérséklete pont 5°C-kal magasabb, mint a jégkorszakban.

A 80%-os csökkentés 2050-ig azt jelentené, hogy a fejlett országoknak évente minden lakosra számítva 2 tonnával kellene csökkentenie a kibocsátását. Jelenleg az Egyesült Államokban fejenként 24, az Európai Unióban 10 tonna körüli a kibocsátás. (Ez az adat csak akkor tűnik meghökkentőnek, ha elfeledkezünk arról, hogy a kibocsátás nő, illetve a már légkörben levő üvegházhatású gázok egy jelentős része csak az elkövetkező ötven évben fogja kifejteni a hatását.) A 2°C-os felmelegedés betartásához évente 1 trillió dollár környezetvédelmi befektetésre lenne szükség, ami a fejlett világ GDP-jének 2,5%-a. A legtöbb közgazdász ennél valamivel kevesebbre, a globális GDP 1%-ára becsüli a költségeket (a globális GDP persze nagyobb, mint a fejlett világ GDP-je.)

A globális felmelegedés gazdasági hatásait a 2006-os brit Stern-jelentés elemzi. Az elemzés szerint a globális felmelegedés megállítására érdemes már ma áldozni ahelyett, hogy a feladatot a jövő generációkra hagynánk. A legtöbb közgazdász elfogadja a jelentés állításait. Vannak azonban, akik vitatják a jelentést — így például Hal Varian, akinek a tankönyvéből sok magyar diák tanulta a mikroökonómiát, vagy a Yale Egyetemen tanító William Nordhaus.

A kritikusok azt vetik a jelentés szemére, hogy túlságosan alacsony, 1.4%-os leszámítolási rátával dolgozik a megszokottabb 3-6% helyett. A leszámítolási- vagy diszkontrátát egy jövőben megtérülő befektetés jelenértékének kiszámításához használjuk. Ennek nyilvánvalóan van értelme, amikor mondjuk arról gondolkodunk, hogy megéri-e egy pénzügyi befektetés. A Stern-jelentés azonban nem gazdasági, hanem etikai okokból választott alacsony diszkontrátát. A globális felmelegedés esetében ugyanis nem pénzbeli megtérülésről, hanem a jövő generációk életéről és jólétéről van szó.

Így például tegyük fel, hogy a gyakori 5 százalékos leszámítolási rátával számolunk a jövő nemzedékek érdekeinek figyelembe vételénél. Ebből az következne, hogy ha jövőre, vagyis 2010-ben csak egy ember hal meg a globális felmelegedés miatt, az rosszabb, mint ha 2400-ban egy milliárd ember halna meg. Ez pedig abszurd. Amikor emberéletekről van szó, akkor egyáltalán nem számíthat, hogy ki mikor él. Ha valaki ma meghal fiatalon, az ugyanakkora tragédia, mint amikor egy fiatal száz évvel ezelőtt vagy száz év múlva hal meg. Erkölcsi szempontból egyáltalán nem szabadna leszámítolási rátát használnunk a globális felmelegedés költségeinek kiszámításához.

A közgazdászok két ellenvetést szoktak felhozni. Az egyik szerint egy demokratikus társadalomban azt kell figyelembe venni, hogy a polgárok mekkora áldozatot hajlandók vállalni. (Ez Varian ellenérve.) Eszerint azért igazolt a leszámítolás, mert azoknak a szava számít, akik ma élnek.

Ezzel az érvvel persze az a baj, hogy előfeltételezi, amit bizonyítania kellene. Csupán annyit mond, hogy aki ma él, az fontosabb, pusztán azért, mert ma él.

A másik gyakori érv szerint leszármazottaink jobban fognak élni, mint mi, fejlettebb technológiával rendelkeznek majd, és ezért kisebb áldozatok árán kordában tudják tartani majd a klímát.

Ez az érv pedig azért sántít, mert az, hogy leszármazottaink jobban fognak-e élni nagyrészt azon múlik, hogy milyen világot hagyunk rájuk. Ha semmit sem teszünk most és a legrosszabb forgatókönyv valósul meg, egyáltalán nem biztos, hogy jobb helyzetben lesznek, mint mi.

Egy biztos: a globális felmelegedés ölni fog. Extrém időjárással, a tengerszint emelkedésével, a trópusi betegségek mérsékelt övi elterjedésével, a mezőgazdaság összeomlásával és az abból következő éhínségekkel. A Stern-jelentés valójában alulbecsüli a globális felmelegedés költségeit.

Gyanítható persze, hogy a demonstrálók szívük szerint inkább pöcsöt rajzoltak volna.

Hiszen ki ismer olyan magyar szakorvosjelöltet vagy fiatal orvost, akinek ne jutott volna eszébe, hogy kivándoroljon Skandináviába, Nagy-Britanniába, Ausztráliába vagy az Egyesült Államokba? Lehet persze ostoba módon a fiatal orvosokat hibáztatni ezért, vagy azon panaszkodni, hogy a kivándorlásról siránkozni nem menő, esetleg agyelszívásról beszélni. Az utóbbinak India, a Fülöp-szigetek vagy Dél-Afrika esetében ennek talán még van is értelme. Ami azonban a magyar orvosutánpótlást illeti, nálunk nem agyelszívásról, hanem tömeges menekülésről van szó.

Hogy megértsük, miért van ez így, érdemes felvázolni, hogyan működik a magyar egészségügyi rendszer.

Hálánk jele

Magyarországon, a közhiedelemmel ellentétben, már régen nincsen mindenki által hozzáférhető, államilag finanszírozott egészségügyi ellátás. A verseny régóta jelen van (bár szolidaritás nélkül) — csak éppen nem a biztosítottak befizetéseiért, hanem a fehér köpenyek zsebébe csúsztatott borítékokért folyik. A rendelkezésre álló adatok szerint tavaly 73 milliárd forintot fizetett ki hálapénzként a magyar lakosság; tíz évvel ezelőtt a Tárki kutatói kb. 33 milliárd forintra taksálták a hálapénz mértékét. Öt évvel ezelőtti állásfoglalásában a legfőbb ügyész gyakorlatilag legalizálta a hálapénzért való gyógyítást:

Az orvos működésével, gyógyító-megelőző tevékenységével kapcsolatos, a szolgáltatás nyújtását követően adott előny elfogadása — mivel ilyen elkövetési magatartást e törvényhely nem tartalmaz — vesztegetést nem valósít meg. Ha tehát az … orvos gyógyító-megelőző tevékenységére tekintettel adott hálapénzt nem kéri, de azt elfogadja, nem büntethető.

Hihetetlen, de nem meglepő. A magyar állam áldását adta a korrupció egyik legundorítóbb formájának. Ezek után érthető, hogy miért olyan alacsony az egészségügyi dolgozók fizetése: az állam cinikus módon a hálapénzt előre beleszámítja a fizetésekbe. A már hivatkozott Tárki-tanulmány szerzői szerint:

a hálapénz — óvatos, inkább lefelé torzító becslés szerint — a hivatalos nettó jövedelemnek több mint másfélszerese. A hálapénz révén a nettó átlagjövedelem több, mint két és félszeresére nő. Ehhez azonban hozzá kell tenni, hogy … míg a hivatalos jövedelem aránylag kevéssé szóródik, a hálapénz eloszlása igen egyenlőtlen.

És itt van a kutya elásva. A hálapénz ugyanis borzasztó igazságtalan — egyrészt azért, mert a gazdagok és a középosztály jobb ellátását biztosítja, ami a társadalmi egyenlőtlenséget növeli (mert azt szinte vizsgálni sem érdemes, hogy a hálapénz mértéke befolyásolja-e az ellátás minőségét: nyilvánvaló, hogy befolyásolja). Másrészt a hálapénz borzasztó igazságtalan azért, mert az orvosok közötti egyenlőtlenséget növeli. Hiszen nem mindenki kapja egyformán: a főorvosok, osztályvezető professzorok többet és gyakrabban kapnak, mint a szakorvosjelöltek vagy a pályakezdő orvosok. Ahogy az Economist kelet-európai tudósítója írta: Magyarországon könnyű kiszúrni egy kórházi parkolóban a nőgyógyászok és szülészorvosok kocsiját — övék az új Audik, BMW-k és Mercedes-ek.

Feudális viszonyok

De nemcsak ennek köszönhető, hogy a magyar egészségügyi rendszer feudális alapokon működik: a csúcson levő, jól menő főorvosok, intézményvezetők a szakorvosjelöltek, ápolók, pályakezdő orvosok (és persze a betegek) kizsákmányolásából élnek. Ehhez ugyanis hozzá kell venni azt a sajátos, a 80-as és 90-es évekből ismert vállalkozási formát, amelyben a tőkét és a kockázatot a társadalom állja, a profitot viszont a „vállalkozó” zsebeli be. Ki ne találkozott volna a „kórházi magánrendeléssel” — vagyis amikor az állami infrastruktúrát, a rendelőt, a labort, esetleg a műtőt a doktor úr magánrendelésre használja?

(Mellesleg: ezt a vállalkozási formát emelte volna magasabb szintre a Gyurcsány-kormány egészségügyi reformja. Bármit is gondoljunk a vizitdíjas népszavazásról: jó, hogy ez a reform megbukott.)

Így hirtelen nem jut eszembe még egy olyan szakma, ami úgy működne, hogy a befutottak ennyire kizsákmányolnák a saját utánpótlásukat. A földesúr abból él jól, hogy ott a sok jobbágy, akit ki lehet zsákmányolni; és mivel a jobbágyok sokan vannak, de egyenként kevés befolyással és hatalommal rendelkeznek, nehezebb nekik érvényesíteni a saját érdekeiket, mint a hatalommal bíró, jó összeköttetésekkel rendelkező földesuraknak. A földesurak minden reformot megfúrnak, hiszen nekik jó a rendszer, legalábbis addig, amíg marad jobbágy, akit ki lehet zsákmányolni.

Piramisjáték

A baj csak az, hogy ez a rendszer fenntarthatatlan. Csak addig működik, ami elegendő kizsákmányolható jobbágy van. És egyre kevesebb a jobbágy: a magyar szakorvosjelöltek, fiatal orvosok és ápolók előtt az utóbbi években megnyílt a lehetőség, hogy elmeneküljenek földesuraik elől. Kivándorlásuk ezért nem agyelszívás, hanem menekülés: ugyanúgy, ahogy egykor a jobbágyok menekültek a földesurak elől. Miközben a fiatalok elhagyják az országot, 2400 betöltetlen orvosi állás van Magyarországon.

De nem kell aggódni! Az állam nem fogja hagyni, hogy kedvenc piramisjátéka összeomoljon. Csakúgy, mint annak idején a feudalizmusban, a megoldás a jobbágyok röghözkötése: a kormány tervei szerint a kezdő orvosoknak szerződésben kell vállalniuk, hogy szakorvosi kinevezésük után még négy évig Magyarországon maradnak. Míg egyes sajtójelentések szerint ez jó, hiszen itthon tartják a fiatal szakorvosokat (és úgymond „a fiatal orvosok szinte mindegyik javaslatát beépítették” a rendeletbe), mások kevésbé lelkesek.

A piramisjátékok előbb-utóbb összeomlanak. És akkor nem lesz majd, aki szívet rajzol a Bazilika elé.

Amikor én még fiatal voltam, minden szülő rémálma a füves cigi volt. Persze felnőttünk anélkül, hogy elvitt volna minket az ördög. És lám, időközben kiderült, hogy a marihuána valójában gyógyszer: egyre gyakrabban használják a rák, az anorexia, az AIDS, az ízületi gyulladás vagy a migrén kezelésére. Idén tavasszal a GW Pharmaceuticals nevű brit gyógyszercég kannabisz alapú gyógyszertermék európai törzskönyvezését kérvényezte. A Sativex nevű gyógyszert a sclerosis multiplex kezelésére ajánlják. A gyógyszercég saját gazdaságában termeli a Sativex előállítására termelt marihuánát. A marihuána-termelő telep helye azonban biztonsági okokból titkos.

A kannabisz azonban állítólag nemcsak tablettaként, hanem hagyományos füves cigiként is áldásos hatású. A marihuána-fogyasztást amúgy is egyre kevesebb országban üldözik, és orvosi okokból még a nem éppen liberális drogtörvényeiről híres USA 13 tagállamában is engedélyezik. Becslések szerint az Egyesült Államokban 300 ezer ember — azaz minden ezredik amerikai — rendszeres orvosi marihuána-használó. Az úttörő tagállam Kalifornia, ahol 1996 óta lehet marihuánát felíratni az orvossal — a rászorulók még ártámogatásra is jogosultak. Nem is kell különösebb indok a recepthez: elég, ha az ember stresszre, fáradékonyságra vagy levertségre hivatkozik. A füves cigi hatását már komoly, randomizált kontrollcsoportos klinikai kísérletekkel is vizsgálják. (Mellesleg: mekkora szívás lehet a placebo füves cigit kapó kontrollcsoportba tartozni!) Akik pedig orvosi célokra marihuánát akarnak termelni, oklevelet adó tanfolyamon szerezhetnek képesítést.

A mai fiatalokat mindez azonban — úgy tűnik — nem nagyon hozza lázba. Az új generáció a drogoktól nem kikapcsolódást, hanem versenyelőnyöket vár. Az új idők sláger-drogjai az Adderall és a Ritalin (az utóbbit nálunk is forgalmazzák). Ezeket a gyógyszereket eredetileg a figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar (ADHD) nevű fejlődési rendellenesség kezelésére kísérletezték ki. Szedésük segíti a koncentrációt, serkenti az emlékezést és a tanulást. Hasonló hatása van az Alzheimer-kór kezelésére használt Provigilnek is.

Egyes felmérések szerint az amerikai diákok körülbelül 4-7 százaléka rendszeresen szedi ezeket a gyógyszereket; vannak olyan egyetemek, ahol vizsgaidőszakban a diákok 35%-a használ valamilyen serkentőt. A rendelkezésre álló vizsgálatok szerint ezek a gyógyszerek valóban segítik a koncentrációt, a tanulást és az emlékezést. Könnyebb bemagolni az évszámokat, könnyebb fent maradni megírni az esszét, jobban lehet koncentrálni a vizsgán.

A kognitív serkentők használata rengeteg kérdést vet fel. Egyrészt sokan azt mondják, hogy a használatuk csalásnak számít — ugyanúgy, ahogy a doppingolás a sportban csalás. De a doppingolás a sportban persze csak azért csalás, mert a szabályok kizárják — az egyetemen vagy a munkahelyen azonban miért lenne „csalás” doppingolni? Ha a gazdagabbak megengedhetik maguknak, hogy magántanárokat fogadjanak vagy különórákra járjanak, akkor mások miért ne folyamodhatnának kognitív serkentőkhöz?

Másrészt: úgy tűnik, hogy a kognitív serkentők elsősorban azokon segítenek, akiknek eleve nehezebb a tanulás, akiknek eleve rosszabb az emlékezőtehetsége, akik eleve nehezebben koncentrálnak. Ha a gyógyszerhasználat növeli az esélyegyenlőséget, akkor semmi okunk sincs arra, hogy korlátozzuk — legalábbis a kognitív serkentők híveinek érvei szerint.

Hiszen mi kifogásolnivalónk lenne, ha a kognitív serkentők ugyanúgy a mindennapi élet részévé válnának, mint a koffein? Ki tiltakozna, ha a rajtunk operáló orvos, vagy a repülőnket vezető pilóta és a légiirányító könnyebben tudna koncentrálni? Ha a gyerekünk gyorsabban tanulna és könnyebben emlékezne a tanultakra? Ha felelősen használjuk, a kognitív serkentők mindenkinek hasznára válnak.

Miről is van szó? Természetesen az új influenza elleni védőoltásról.

Egy friss felmérés szerint ugyanis a kormánypárti szavazók inkább oltáspártiak, mint az ellenzékiek. Ahogy Závecz Tibor, a Szonda Ipsos kutatási igazgatója fogalmazott a Szólás szabadságában:

Megdöbbentett, amit most tapasztaltunk, tehát az, hogy az életkor mellett a párthovatartozás számít leginkább annak eldöntésében, hogy valaki beoltatja magát vagy sem … A 60 év felettieknek az egyharmada mondta azt, hogy ő valószínűleg be fogja oltatni magát, jó páran már meg is tették közülük ezt. És ha ugyanezt a csoportot nézzük aszerint, hogy MSZP vagy FIDESZ szimpatizánsok, akkor … kétharmados a valószínűsége annak, hogy egy MSZP-s idős ember beoltatja magát, és mindössze 18%, hogy egy FIDESZ szimpatizáns idős ember kéri majd ezt az ellenszert.

A politikusok sokat segítettek a lakosságnak eligazodni a kérdésben: míg a kormányfő és az egészségügyi miniszter nyilvánosan beoltatta magát, Szijjártó Péter, a FIDESZ frakcióvezető-helyettese „figyelembe véve minden körülményt” nem is fogja beoltatni magát; a kereszténydemokrata Lanczendorfer Erzsébet pedig azért nem fogja, mert eddig sem tette: „Soha nem oltattam be magam. Orvos vagyok, háziorvosként dolgoztam. Munkám során rengeteg influenzással találkoztam, de szerencsére soha nem kaptam el”. (Valami ilyesmire gondolhatnak a marhák is a mészárszék előtt.)

Miért szerencsés a dolgoknak ez az együttállása? Nos, az a helyzet, hogy az influenza elleni oltásokkal kapcsolatban valóban van egy nagy kérdőjel. Nem az a kérdés, hogy ártanak-e — abban a szakemberek egyetértenek, hogy nem ártanak — hanem az, hogy használnak-e, és ha igen, mennyire. Valóban megér-e a társadalomnak hat milliárd forintot az új influenza elleni védekezés? Mennyire költséghatékonyak az influenza elleni vakcinák?

Erre a kérdésre nagyon nehéz válaszolni, mert lehetetlen megmondani például, hogy azok közül, akik egy influenzaszezonban meghalnak, hány embert menthetett volna meg a védőoltás. Hiszen az influenza nem közvetlenül, hanem szövődményeken keresztül öl: egy adott halálesetről nem könnyű eldönteni, hogy az influenzának vagy valami másnak köszönhető-e. Az is lehet, hogy az oltás valójában nem oszt, nem szoroz, mert inkább az eleve egészségesebbek, az erősebb immunrendszerrel rendelkezők oltatják be magukat. Vagy a gazdagabbak. Vagy a magasabb iskolai végzettséggel rendelkezők. Rengeteg tényező jöhet számításba.

A megoldás az lenne, ha úgynevezett randomizált kontrollcsoportos klinikai kísérleteket lehetne végezni: a kísérletben részt vevők egyik felét valódi vakcinával, a másik felét placeboval oltanák be. A baj csak az, hogy egy ilyen kísérlet etikai szempontból megengedhetetlennek tűnik — hiszen azok, akik placeboval lettek beoltva, adott esetben komoly veszélynek lehetnek kitéve.

Próbálkozhatunk esetleg azzal, hogy nem klinikai vizsgálatot végzünk, hanem mondjuk a népesség egyik felét beoltjuk, a másikat nem, és aztán figyelemmel kísérjük, hogy mennyien betegednek, illetve halnak meg ebből a két csoportból.

De az ilyen felmérések sem mentesek az etikai problémáktól. 1932-ben az Alabama állambeli Tuskegee környékén az amerikai népegészségügyi szolgálat kiválasztott négyszáz szifiliszes és kétszáz egészséges embert. A kísérleti alanyok szegény sorban élő feketék voltak, sokan közülük írni-olvasni sem tudtak. Az orvosok azt hazudták nekik, hogy kezelni fogják őket, a valódi cél azonban az volt, hogy megfigyeljék a szifilisz természetes lefolyását. A kutatás negyven éven keresztül tartott; ez idő alatt a résztvevők semmilyen kezelésben sem részesültek. 1972-ben, amikor a sajtó megszagolta a dolgot, országos botrány kerekedett az ügyből. 1997-ben Clinton elnök hivatalosan bocsánatot kért az áldozatoktól.

Gondolom világos már, hová akarok kilyukadni. A magyar társadalom önként, hatalmas önfeláldozással, a politikusok bölcs buzdítására a Tuskegee-i kutatáshoz hasonló kísérletbe kezdett. A lakosság politikai szimpátiái alapján két csoportba osztja magát: az egyik csoport megkapja az oltást, a többiek önkéntes kontrollcsoportként nem.

A kísérleti terv ígéretes, hiszen tízmillió kutatási alany már elég sok ahhoz, hogy mindenféle zavaró tényezőt kiszűrjünk, és a párthovatartozás szerinti eloszlás többé-kevésbé véletlenszerű. Minden adott tehát ahhoz, hogy komoly tudományos eredmények szülessenek a Nagy Magyar Kísérletből!

Nem véletlen tehát, hogy nagy érdeklődéssel tekint ránk a világ. Megfigyelőket fog küldeni az Egészségügyi Világszervezet és az Amerikai Járványügyi Központ; tekintélyes tudományos folyóiratok, mint a New England Journal of Medicine vagy a Nature fog beszámolni a legújabb eredményekről.

Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!

Az albatrosz-fiókákat szüleik a tenger felszínén lebegő műanyag-hulladékkal etetik, amit tévedésből tápláléknak néznek. Évente több tízezer fióka pusztul el emiatt.

A teljes fotósorozat itt tekinthető meg.

Marion Ploch egy délnémet városkában fogorvosi asszisztensként dolgozott. 1992. október 5-én munkahelyéről hazafelé menet autójával egy útszéli fának rohant. A mentők helikopterrel szállítottak az eszméletlen, fejsérüléseket szenvedett Mariont a közeli Erlangen kórházába. Mikor a 18 éves lány szülei megérkeztek a kórházba, az orvosok elmondták, hogy Marion az intenzív osztályon fekszik, de olyan súlyos koponyasérülés érte, hogy felépülésére semmi esély.

A szülők meglepetésére kiderült azonban, hogy Marion körülbelül 13 hetes terhes és a magzat nem szenvedett sérülést. Arra a kérdésre, hogy ki lehet az apa, a Ploch szülők nem tudtak válaszolni. Ők úgy tudták, hogy Marion nem járt senkivel.

Az orvosok ekkor megkérdezték a szülőket, hogy hozzájárulnak-e ahhoz, hogy Marion életfunkcióit még legalább öt hónapig fenntartsák a magzat érdekében. Elmagyarázták, hogy ha Mariont lélegeztetőgépen tartják és mesterségesen táplálják, akkor a magzatnak esélye van fejlődni és megszületni. A szülők — állítólag az orvosok nyomására — beleegyeztek.

Néhány nappal később egy vizsgálat megállapította, hogy beállt az agyhalál. Marion testének működését már csak a gépek tartották fent. A szülők ekkor már szerették volna, ha lekapcsolják a gépeket. Az orvosok azonban azt mondták, hogy immár a magzat életéről van szó, és ezért erről szó sem lehet.

A szülők elkeseredettségükben a sajtóhoz fordultak. Hatalmas botrány lett az ügyből. Egy parlamenti képviselő szerint Marion testéből használat után eldobható emberi inkubátort csináltak. Egy nőmagazin szerkesztője a Katolikus egyházra kente az ügyet: „a pápának ez biztos tetszene: a nők mint inkubátorok” — írta. Mikor kiderült, hogy Marion testét rendszeresen tornáztatják (amire kómás betegeknél a végtagok merevedésének elkerülése érdekében van szükség), ismeretlen elkövetők a kórház falára a „fitness-szalon hulláknak” feliratot festették.

Mindeközben az orvosok továbbra is fenntartották Marion testének működését. „Semmilyen erkölcsi indok sem szól amellett, hogy az embriót ne tartsuk életben” — nyilatkozta az orvoscsoport vezetője. A kórház igazgatója szerint a magzat élethez való joga indokolja, hogy Marion testének működését fenntartsák a születésig. A kórház jogásza pedig azzal érvelt, hogy a holttestnek kijáró tiszteletnél erősebb a magzat élethez való joga.

A jogászok eközben arról vitatkoztak, hogy hozhat-e döntést az ügyben Marion érdekeinek törvényes képviselője. Milyen érdekei lehetnek egy halottnak? Mi lenne Marion akarata ebben a helyzetben? Azt akarná-e, hogy lekapcsolják a gépeket vagy inkább esélyt adna gyermekének az életre? Hogyan lehet ezt eldönteni? Marion nyilvánvalóan nem rendelkezett előre egy ilyen helyzetről: ki az, akinek eszébe jutna ilyesmi?

A vita a Katolikus egyházban is folyt, de talán meglepő módon a megszólalók nem a magzat érdekeinek védelmét hangsúlyozták. A kórház papja a „kezelés” ellen szólalt fel, a Müncheni Egyetem egyik teológia-professzora pedig azt mondta, hogy a gépek lekapcsolása nem számítana abortusznak.

November 16-án azonban Marion teste elvetélt. Mivel a szülők megtiltották Marion vagy a magzat boncolását, nem derült ki, hogy mi volt a vetélés oka.

Az agyhalál utáni terhesség által felvetett etikai kérdések azonban megoldatlanok maradtak, miközben újabb esetek is előfordultak — még ha nem is túl gyakran. Némi túlzással mondhatni, hogy a halál utáni terhesség fenntartása ma már rutineljárás: az elmúlt években mintegy tucatnyi esetben a magzat életben maradt és megszületett.

*

És akkor most kipróbálok valami újat. Alább lehet szavazni arról, hogy vajon helyesen jártak-e el az orvosok, amikor a magzat érdekében fenntartották Marion testének működőképességét. A felmérés nyilván nem lesz reprezentatív, de érdekes lehet, hiszen elárul valamit erkölcsi intuícióinkról.

Note: There is a poll embedded within this post, please visit the site to participate in this post's poll.

Íme a dráma néhány szereplője:

Az orvos, aki a Jog az Egészséghez Egyesület nevében leleplező közleményben reagál az Országos Járványügyi Központ körlevelére, amelyben többek között elmagyarázza, hogy a vakcina tesztelésére nem állhatott rendelkezésre elég idő, a vakcinát nem tesztelték elég emberen, illetve az oltóanyag nem is a megfelelő vírus ellen készült. Erről a hírről a Szólás szabadsága is fontosnak tartja, hogy beszámoljon.

Csak hogy képben legyünk: a Jog az Egészséghez Egyesület célja, hogy „a vitaminfogyasztás szabadságáért és az emberi jogokért” küzdjön. Az egyesület honlapján orvosunk, Dr. Lenkei Gábor, a szcientológus egyház tagja, szúrós szemekkel magyarázza el egy videóban, hogy az Európai Unió már készül arra, hogy korlátozza „azt a jogunkat, hogy annyi vitamint fogyasszunk, amennyit szeretnénk”. És ez nem lenne jó, mert Lenkei a vitamin- és étrend-kiegészítő bizniszben utazik. Mert ugye ezek a készítmények arról híresek, hogy kurvára tesztelik őket. Nyilván csak szívatásból tiltotta be tavaly a Legfelsőbb Bíróság Lenkei vagy két tucatnyi termékének forgalmazását Magyarország területén.

Egy influenza elleni vakcina tesztelésekor azt nézik, hogy termel-e a szervezet ellenanyagokat. Ennek az immunreakciónak nincsenek mellékhatásai, és a teszteléshez nem szükséges sok ezer kísérleti alany részvétele. Szövődményeket az oltóanyaghoz használt adalékanyagok és tartósítószer okozhatnak — de mint ahogy az az autizmus és a kombinált oltás kapcsolatának esetében kiderült, erre semmi bizonyíték sincsen. Ami engem illet, inkább az influenzaoltás, mint Dr. Lenkei étrend-kiegészítői.

A szülész-nőgyógyász. A Szólás Szabadsága fontosnak tartotta, hogy egy jól öltözött szülész-nőgyógyászt is megszólítson, aki elmondta, hogy ő bizony a védőoltással kapcsolatban, idézem, „picit tartózkodóbb”. És miért? Mert az a jó, ha a terhes nők „minél kevesebb külső mesterséges anyagot” visznek be a szervezetükbe.

Ennyire alaposan megindokolt orvosi véleményt régen hallottam. A doktor úr nyilván az étkezést is ellenjavallja, hiszen azzal is sok „külső és mesterséges” anyag kerül a terhes nő szervezetébe — feltéve persze, hogy az áldott állapotban levő nőszemély nem megy ki az erdőbe szedrezni. Vagy a nagyüzemi állattenyésztéssel előállított disznóhús, aminek ezt az egész galibát köszönhetjük, rendben van? A laboratóriumi joghurt vagy a cukros üdítőital vajon mitől természetes?

Egy influenza-járványban a terhes nők különösen veszélyeztetettnek számítanak. Ami a hagyományos, szezonális influenzát illeti: kevés bizonyíték van arra, hogy az influenza a magzatot károsítaná. Ehelyett sokkal komolyabb az esélye annak, hogy a leendő anya szenved maradandó károsodást. Egy frissen megjelent tanulmány szerint semmi bizonyíték sincs arra, hogy terhes nőknek ártana az influenza elleni oltás, ezért ugyanazok az ajánlások érvényesek rájuk, mint a népesség többi részére.

A sztárszociológus, aki frappáns elemzésében megmagyarázza, miről is szól az „oltani vagy nem oltani” dilemma. Számára az egész „tüneményesen ékesszóló és pontos példázata” annak, hogy jelenlegi felfogásunk úgymond „huszadik századi fogalmakon alapszik, mely értelmezési keret látványosan nem tud fogást találni ezen a huszonegyedik századi betegségen”. Erről aztán eszébe jut a dokis pornó (izgi, mi?), meg egy olyan világ, ahol „az élővilág (benne ember, állat és még növény is) egy mikrobiológiai rendszert alkot” (mi van?) és „a beteg teste immár nem egy elrontott, buta tárgy, amit megjavít a doktor, hanem részvény”. A lényeg, hogy a „a döntést végül nem hozhatja meg helyettünk senki”.

A sztárszociológus, aki szerint „a rendelőintézeti kalandjátékban a usernek csak egy avatarja lehet” talán sosem halott nyájvédettségről — mivel szerinte az oltás beadatása olyan jó kis egzisztenciális kérdés, talán eszébe sem jut, hogy amikor (tegyük fel) besétál tüsszögve harminc diák elé előadást tartani, nemcsak az ő avatarja kerül veszélybe. Nem is szólva a környezetében élő öregekről és gyerekekről, akiknek az immunrendszere könnyen megsínylelheti az ő avatarjának ostobaságát.

És nem szabad megfeledkezni a dráma egyik főszereplőjéről sem:

A kormány és kedvenc offshore cége. Még mindig nem tudni, hogy kik a tulajdonosai annak a cégnek, ami az új influenza elleni vakcinát szállítja. A hírek szerint kb. 4 milliárd forintba kerül az új influenza elleni oltóanyag. Nincs sok minden, amit hozzá lehet tenni ehhez: miért lennénk meglepődve azon, hogy a legvadabb összeesküvés-elméleteket is elhiszik az emberek, amikor a kormányzatnak eszében sincs az orrunkra kötni, hogy kik gazdagodnak meg a mi adóforintjainkból? Miért nem érti az egészségügyi miniszter, hogy a rémhíreket a kormány legalább részben magának köszönheti?

Hát — nem is dráma ez, hanem tragikomédia.

(Megjegyzés. Eredetileg szerettem volna közszolgálati jellegű, informatív bejegyzést írni arról, hogy mi az, amit tudni lehet az új influenza elleni védőoltásról. Ahogy egyre jobban belemélyedtem a téma magyarországi vitájába, ez egyre inkább lehetetlenné vált. Talán legközelebb.)

Az elhízottság egyik fő oka az egészségtelen táplálkozás, amiben a gyorséttermek könnyen elérhető, olcsó, magas kalóriatartalmú, de alacsony tápértékű, zöldségben és gyümölcsben szegényes kínálatának fontos szerepe van. Kézenfekvőnek tűnik tehát a megoldás, hogy a gyorséttermek terjedésének visszafogásával javítható lenne a népesség egészségügyi állapota. Itt az ideje tehát a kóla, hamburger, sültkrumpli betiltásának!

Az első precedens már meg is született: tavaly nyáron Los Angeles déli kerületének önkormányzata egy évre megtiltotta új gyorséttermek nyitását. A 700 ezer lakost érintő rendelet célja, hogy a városrészben gyorséttermek helyett egészségesebb ételeket kínáló, „leülős” éttermek nyíljanak, illetve hogy minél több bolt kínáljon zöldséget, gyümölcsöt és egészséges élelmiszereket. Az önkormányzat abban reménykedik, hogy a helyi élelmiszer-kínálat befolyásolásával a helyiek táplálkozási szokásai megváltoztathatók.

Úgy tűnik, a gyorséttermek terjedését gátló tiltás bevált, hiszen az önkormányzat a próbaév leteltével jövő márciusig meghosszabbította a rendeletet. Mivel az elhízottság Magyarországon is komoly probléma, talán nálunk is be lehetne valami hasonlót vezetni. Hasznosabb lenne, gondolhatnánk, mint csendrendeleteken vitatkozni.

Mielőtt azonban teli torokból követelni kezdenénk a tiltást, érdemes megállni egy pillanatra. Egy, a napokban megjelent tanulmány szerint ugyanis a Los Angeles-i rendeletnek van egy-két szépséghibája.

Egyrészt az érintett kerület történetesen Los Angeles egyik legszegényebb része. Az itteni háztartások éves medián jövedelme 24 ezer dollár, szemben Los Angeles gazdagabb nyugati kerületeivel, ahol a háztartások éves medián jövedelme 64 ezer dollár. Dél Los Angeles lakosainak több, mint fele spanyol ajkú és több, mint harmada fekete.

Dél Los Angelesben valóban 8-10 százalékkal több a kórosan elhízott lakos, mint a város más részeiben. Ugyanakkor az egy főre eső gyorséttermek száma nem nagyobb a város déli részén, mint a gazdagabb polgárok lakta nyugatin. A jószándékú tiltást mégis a szegényebb kerületében vezették be: Los Angeles jómódú, középosztálybeli lakosai továbbra is hozzájutnak mindennapi betevő hamburgerükhöz.

Ez nagyjából olyan, mintha Budapesten Józsefváros önkormányzata betiltaná új gyorséttermek nyitását, miközben Újlipótvárosban továbbra is bárki árulhatna hamburgert és sültkrumplit.

Másrészt kétséges, hogy a tiltás elérné a kívánt hatást. Mint a felmérésből kiderült, dél Los Angeles szegényebb lakosai nem esznek kevesebb zöldséget és gyümölcsöt, mint gazdagabb polgártársaik. A jómódúak által közkedveltebb „leülős” éttermek kínálata pedig egyáltalán nem egészségesebb, mint a gyorséttermeké. A különbség inkább annak köszönhető, hogy a szegényebbek gyakrabban vásárolnak cukros üdítőitalokat és több édességet és cukrászárut esznek, mint a gazdagabbak. Ezeket azonban nem az éttermekben, hanem élelmiszerüzletekben, illetve a mindenütt megtalálható automatákból szerzik be.

Az elhízás ellen fontos küzdeni, de hol van az a határ, amit nem tanácsos átlépni? Egyre több helyen fontolgatják, hogy a vendéglátóhelyeknek az étlap mellé kalóriatáblázatot kelljen csatolniuk. Máshol száműzik az iskolai büfékből a cukros üdítőitalokat, a csipszet és társaikat. New York városa tavaly betiltotta az éttermekben a transz-zsírsav használatát. A legújabb javaslatok szerint jövedéki adót kellene kivetni az üdítőitalokra és a hizlaló élelmiszerekre. Előírhatja-e a politika, hogy mi kerüljön a tányérunkba és poharunkba?

(A film teljes terjedelmében megnézhető itt.)

A film után eszembe jutott, hogy milyen jó lenne újra megnézni Attenborough legismertebb sorozatát, az Élet a Földönt. Még gyerek voltam, amikor ment a Magyar Televízióban. Ha jól emlékszem, vasárnap délutánonként adták. Ilyenkor enyém volt a TV, a családnak csendben kellett lennie. A tévéújságból kivágtam és eltettem az epizódok ismertetőit, ezek talán még ma is megvannak valahol. Akkoriban ugyanis még ornitológus vagy zoológus akartam lenni, nem bioetikus.

Mi sem egyszerűbb manapság, mint régi filmeket újranézni. Az ember bejelöli őket a NetFlix-en és hamarosan érkezik a kívánt DVD. Amikor az ember megnézte a DVD-t, bedobja a postaládába és postafordultával kapja a következőt. A NetFlix különösen jó máshol hozzá nem férhető dokumentumfilmek megszerzésére.

Az Élet a Földön azonban nem volt meg, ami azért is furcsa, mert David Attenborough az Egyesült Államokban is népszerű. Ugyanígy nem találtam a Látlelet a Földről (2000) című sorozatot, ami a környezeti válságról szól, illetve a 2006-ban készült, Az igazság az éghajlatváltozásról című filmet, amiben Attenborough visszatér korábbi forgatási helyszíneire, hogy megvizsgálja az éghajlatváltozás hatását ezekre az élőhelyekre.

Végül a Wikipédián találtam meg a választ a rejtélyre. Ezeket a sorozatokat nem adták ki az Egyesült Államokban DVD-n: az Élet a Földön ugyanis evolúciós szempontból vizsgálja az élővilágot, a másik két említett sorozat pedig az éghajlatváltozás valós volta mellett érvel. (Attenborough egy nemrég készült interjúban nem rejti véka alá a véleményét az evolúciót kétségbe vonó tanokról és a Teremtés könyve vonatkozó részéről.) Ahogy az enciklopédia fogalmaz: ezek a filmek itt azért nem jelentek meg DVD-n, mert ellentétben állnak egyes konzervatív vallási és politikai nézetekkel. Elképesztő.

Komolyra fordítva a szót: hogyan lehet ezt kiszámítani? Az egyszerű válasz az, hogy rengeteg statisztikai adat alapján. A Global Footprint Network minden évben összegyűjti azokat az adatokat, amelyekből összeáll minden ország „ökológiai lábnyoma”. Az ökológiai lábnyom egy adott ország hasznos mezőgazdasági, erdészeti és vízgazdálkodási területének arányát veti össze az ország fogyasztásával. Így ki lehet számolni, hogy az országnak mennyi ökológiai erőforrásra van szüksége ahhoz, hogy megtermelje az általa felhasznált javakat és elhelyezze a hulladékát. (Egy ország ökológiai lábnyoma mintegy ötezer statisztikai adatot foglal össze.)

A különböző országok ökológiai lábnyomát összeadva megkapjuk, hogy mennyivel lépi túl az emberiség azt a határt, amin túl a fejlődés már nem fenntartható. Az alábbi térkép az emberiség ökológiai lábnyomát mutatja 1961-ben:

A térképen minél sötétebb zöld egy ország, annál kisebb az ökológiai lábnyoma. A legsötétebb országok — mint például Kanada, Ausztrália, vagy Finnország — ökológiai kapacitása ekkor még másfélszerese volt annak, amit ezek az országok felhasználtak. (Az Egyesült Államok ekkor még kevesebb, mint 50 százalékkal lépte túl ezt a határt.) Azok az országok, amelyeknek nem zöld a színe, már fél évszázada is túllépték biológiai eltartóképességüket — minél sötétebb színű egy ország, annál inkább fenntarthatatlan. India például ekkor még kevesebb, mint 50 százalékkal lépte túl ökológiai korlátait. A legtöbb európai ország azonban már ekkor is ennél sokkal nagyobb mértékben túl volt a fenntarthatóságon.

2005-re a térképen sokkal kevesebb lett a zöld szín:

Ökológiai fenntarthatóságát 50-100 százalékkal túllépi például az Egyesült Államok; 100-150%-al Mexikó, Kína, vagy India; több, mint 150%-al Egyiptom, Spanyolország, Nagy-Britannia vagy Japán. Ausztrália és Kanada még mindig fenntartható — bár ezt inkább alacsony népességszámuknak, mint az előrelátó gazdálkodásnak köszönhetik.

Ha az összes országot nézzük, kiderül, hogy az emberiség valamikor az 1980-as évek közepén kezdett tovább nyújtózni, mint ameddig a takarója ér:

Mit jelent az, hogy egy ország túllépi ökológiai lehetőségeit? A „deficit” olyan környezeti ártalmakban jelentkezik, mint vízhiány, talajerózió, elsivatagosodás, a mezőgazdasági termelékenység stagnálása vagy visszaesése, a fajpusztulás, a halászat összeomlása, a talajvízszint csökkenése, a legelők kimerülése és a klímaváltozás. Ezek az adatok mind-mind szerepelnek a számításokban.

Hogyan néz ki Magyarország ökológiai lábnyoma? Az alábbi ábrán a zöld vonal Magyarország ökológiai kapacitását mutatja. Az ökokapacitás ingadozása a mezőgazdasági technológiáknak (mint például a műtrágya-használat vagy az öntözés), a helyi ökológiai rendszerek megóvásának és az időjárásnak tulajdoníthatók.

A piros vonal az egy személyre eső átlagos erőforrás-felhasználást mutatja. Az y-tengely a világ egy hektárra eső átlagos termelékenységét jelzi. Magyarország ezek szerint már 1961-ben is sokkal többet fogyasztott, mint amit az ország ökológiai rendszere lehetővé tett volna.

Nem mellesleg: álljunk meg egy pillanatra ennél az ábránál! Szembetűnő, hogy a fenntarthatóság és a fogyasztás közötti szakadék az 1980-as években, illetve az utóbbi néhány évben volt a legnagyobb. Ezeket az időszakokat egyben fenntarthatatlan társadalmi és gazdasági folyamatok is jellemezték. Ökológia és politika ugyanis nem válik el egymástól: az ökológiai válság előbb-utóbb politikai, társadalmi és gazdasági válsággá válik. Az összefüggés talán megdöbbentő: ha összevetjük azoknak az országoknak az ökológiai helyzetét, ahol az elmúlt évtizedekben társadalmi válságok, háborúk voltak, azt látjuk, hogy az ökológiai és a politikai válságok együtt jelennek meg. (Ma már például kevesen vitatják, hogy a ruandai népirtásnak legalább részben ökológiai okai voltak.)

Ha más nem, legalább ez el kellene, hogy gondolkoztassa a szkeptikusokat. Persze az olyan kezdeményezések, mint a „túllövés napja” vagy a személyes ökológiai lábnyom-számláló elsősorban a médiának és a nagyközönségnek szólnak. Céljuk a figyelemfelkeltés. Elárulok azonban egy titkot: az ökológiai lábnyom elsősorban politikusoknak lett kidolgozva. Mint ahogy azt Mathis Wackernagel, a Global Footprint Network igazgatója a héten nálunk tartott előadásában elmondta, a fő cél nem a nagyközönség, hanem a döntéshozók megnyerése. Az a fontos, hogy ők megtanuljanak GDP-növekedés helyett ökológiai lábnyomban gondolkozni: hogy olyan politikákat részesítsenek előnyben, ami országukat nem az ökológiai lehetőségek ellenében, hanem azokkal összhangban állítja növekedési pályára.

Ebből a szempontból az ökológiai lábnyom fogadtatása vegyes. Vannak olyan országok, ahol a gazdasági programok ökológiai hatásait már figyelembe veszik. Ezek közé tartozik Svájc, Japán, az Egyesült Arab Emírségek, Belgium, Ecuador és Franciaország. Máshol a kezdeményezés süket fülekre talál. Peru elnöke például egy előadás után azon méltatlankodott, hogy ezek szerint nekik nincs joguk fejlődni — úgy tűnik, nem értette, hogy fejlődni csak egy ország lehetőségeinek keretein belül lehet. (És mielőtt megmosolyognánk: a fenti ábra illusztrálja, hogy ezt mi sem értjük még).

Az előadásból az is kiderült, hogy az ökológiai lábnyomot hasonló elutasítással fogadja az Egyesült Államok kormányzata — kivéve a hadsereget, ahol nagyon komolyan veszik. Nem nehéz kitalálni, hogy miért.

És megint nem mellesleg: ökológiai lábnyomot nemcsak egy országra, hanem egy régióra vagy városra lebontva is lehet számolni. Képzeljük például el, hogy Budapest vezetése egy metróépítés, útfelújítás vagy szennyvíztisztító telepítése során nemcsak azt veszi figyelembe, hogy mi mennyibe kerül, hanem hogy egy-egy beruházás mennyire terheli meg a főváros és régiója ökológiai rendszerét. De ezen morfondírozni már messzire vezetne…