A kérdés tehát ez: a társadalom vagy egyén maga felelős-e az egészségéért? Előnyben részesítsük-e azokat, akik vigyáztak az egészségükre, akik önhibájukon kívül lettek betegek? Lehet véleményt nyilvánítani, tovább olvasni és aztán hozzászólni.

Note: There is a poll embedded within this post, please visit the site to participate in this post's poll.

A kutatásokból kirajzolódó kép szerint a válaszadók jelentős része úgy véli, hogy az emberek felelősek saját egészségükért és nem méltánytalan, ha az egészségügyi ellátórendszer előnyben részesíti azokat, akik betegségüket nem egészségtelen életmódjuknak köszönhetik.

Egy brit kutatásban a válaszadók nagyjából egyenlő mértékben fogadták el, illetve utasították el azt az állítást, hogy azokat, akik dohányzásukkal, egészségtelen táplálkozásukkal, vagy mértéktelen alkohol-fogyasztásukkal hozzájárultak betegségükhöz, hátrányban részesítheti az egészségügyi ellátórendszer. Egy másik kutatásban a válaszadók körülbelül feleannyira tartották fontosnak, hogy azok, akik nem törődtek egészségükkel, ugyanúgy hozzájussanak a megfelelő egészségügyi ellátáshoz, mint mások. Egy amerikai felmérésből pedig az derül ki, hogy a válaszadók 53%-a szerint nem méltánytalan, hogy az egészségüket elhanyagolóknak többet kell fizetniük az egészség-biztosításukért és nagyobb önrészt kell vállalniuk a kezelésükért.

Ugyanakkor amikor a válaszadók lehetőséget kapnak arra, hogy közösen megbeszéljék a kérdésekre adott válaszokat, a dohányosok és alkoholisták elleni hátrányos megkülönböztetéssel egyetértő válaszok aránya jelentősen csökkent. Míg eredetileg a válaszadók több, mint fele tartotta elfogadhatónak a dohányosok és alkoholisták elleni diszkriminációt, ez az arány a harmadára csökkent a válaszok megbeszélése után.

Könnyen lehet tehát, hogy a válaszadókat nem az egészségért viselt egyéni felelősségbe vetett hit, hanem egyszerű társadalmi előítéletek motiválják. Hiszen mi sem könnyebb, mint mondjuk a kövéreket bűnbaknak kikiáltani. Eközben azonban egyre többet tudunk az elhízottság genetikai okairól. Azt is tudjuk, hogy a fejlett országokban minél magasabb társadalmi státuszú valaki, annál kevésbé valószínű, hogy elhízott (a fejlődő országokban ez fordítva volt eddig, de ez manapság változik). Ez a korreláció erősebb a nők esetében. Ami pedig a dohányzást illeti: az, hogy valaki felnőtt korában cigarettázik-e, leginkább attól függ, hogy a szülei dohányoztak-e.

Ha az egészségért viselt egyéni felelősség kerül szóba, nemcsak a dohányzás vagy az alkoholizmus számít. Például manapság sok nő a harmincas éveire halasztja a gyerekszülést. Sok nő előbb a karrierjét szeretné építeni, biztos anyagi hátteret szeretne teremteni a családalapítás előtt — és ki hibáztatná ezért őket? Ugyanakkor a mell- és méhnyakrák kockázata sokkal magasabb azoknál, akik később szülnek. Nem ismerek ugyan erre vonatkozó kutatást, de megkockáztatom, hogy kevesen gondolnák azt, hogy mivel ezek a nők maguk döntöttek úgy, hogy elhalasztják a gyermekvállalást, nem méltánytalan, ha az egészségügyi ellátórendszer előnyben részesíti azokat, akik korábban szültek.

A bűnbakkeresésre a mellrák különösen jó példa. Manapság divatos a mellrák ellen „küzdeni”, felvonulásokat, gyűjtéseket szervezni. Sokkal több pénzt fordít a fejlett világ a mellrák-kutatásokra, mint a tüdőrák gyógyításának kutatására. Ugyanakkor sokkal több nő hal meg tüdőrákban, mint mellrákban. Csak hát a tüdőrák nagyobb arányban érinti a szegény, mint középosztálybeli nőket, és a közfelfogás szerint a tüdőrákról az ember inkább tehet, mint a mellrákról.

Ha komolyan vesszük az egészségért viselt egyéni felelősséget, sokkal jobb, ha az embereket nem a döntéseik következményeiért, hanem magukért a döntéseikért tartjuk felelősnek. A dohányossal nem a tüdőrák kezelését kell kifizettetni, az alkoholistától nem a májátültetést kell megvonni, az elhízottat nem a csipőprotézis-műtét előtt kell hazaküldeni, hanem a cigarettára, alkoholra, hizlaló ételekre költött forintokat kell megadóztatni úgy, hogy abból a tüdőrákos és a mellrákos kezelésére egyaránt jusson.

Magyarországon 1990 és 2006 között a születéskor várható élettartam mintegy négy évvel nőtt, a férfiaknál 65-ről 69 évre, a nőknél 74-ről 78 évre; a növekedés üteme azonban 1990 és 2000 között gyorsabb volt. Az ezredforduló óta összességében a magyarok várható élettartama csupán egy évet nőtt, 72-ről 73 évre.

Ezzel az eredménnyel a térségben jóval elmaradunk Csehországtól — ahol a várható élettartam 77 év —, illetve Lengyelországtól (75 év) és Szlovákiától (74 év). 73 évünkkel holtversenyben állunk Romániával és Szerbiával.

Van azonban olyan mutató, amiben kiugró az eredményünk: az alkoholfogyasztás. Az alkohol a világon az ötödik legnagyobb kárt okozó kockázati tényező; az alkoholhoz köthető halálozások és megbetegedések a dohányzáshoz hasonló mértékű kárt okoznak. Az alkoholfogyasztás közvetlenül évente 2,3 millió ember haláláért felelős a világon. Az Egészségügyi Világszervezet jelenleg folyó közgyűlésének kiemelt témája az alkoholfogyasztás ellen való fellépés.

Az alábbi térkép az alkoholfogyasztás eloszlását mutatja a világon. Minél sötétebbre van színezve egy ország, annál magasabb az egy főre eső fogyasztás. A volt szovjet térség sötét tömegéből délnyugaton kinyúló folt bizony Magyarország.

Hagyományosan az európaiak a legnagyobb alkoholfogyasztók. A világelső Luxemburg a maga egy főre eső 15,56 liter évi fogyasztásával (a számok tiszta alkoholmennyiséget jelölnek). A második Írország 13,69 literrel, amitől nem sokkal vagyunk lemaradva, harmadikként, 13,6 literrel. Ezzel az eredménnyel megelőzzük a söréről híres Csehországot és Németországot (12,99 ill. 11,99 liter), a Moldovai Köztársaságot (13,18 l), Oroszországot (10,32 l) és Ukrajnát (6,09 l), mint ahogy közvetlen szomszédainkat is. Nincs más hátra, mint gratulálni dobogós helyezésünkhöz. Egészségünkre!