A legtöbb ember elfogadja az élet szentségének tételét. Ezért is kellemetlen, hogy ha komolyan belegondolunk, nem könnyű megvédeni.

Ha szó szerint vesszük, az élet szentségének tétele egyszerűen azt mondja ki, hogy az élet pótolhatatlan, végtelen értékű, ezért embert ölni tilos — függetlenül attól, hogy milyen az az élet, amiről szó van. A Katolikus egyház például így értelmezi az élet szentségét.

Ezt az értelmezést azonban, legalábbis ha saját magáról van szó, kevés ember fogadja el. Tegyük fel, hogy választanunk kell aközött, hogy a hónap végén meghalunk vagy visszafordíthatatlan kómába esünk az elkövetkező tíz évre. Gyanítom, hogy a legtöbben — hívők és nem hívők egyaránt — azt mondanánk, hogy itt nincs mit választani: a visszafordíthatatlan kóma semmivel sem jobb, mint a halál (és szeretteinknek, akik az eljövendő éveket hiábavaló reménykedéssel töltenék, még rosszabb).

Mondhatjuk akkor, hogy az élet szentsége a tudatos életet védi: az élet érték, de csak akkor, ha az ember nem öntudatlanul, tapasztalatok nélkül tölti azt.

Ha ezt az értelmezést fogadjuk el, a következő problémával kell szembenéznünk: tudata egészen bizonyosan nemcsak az embernek, hanem sok állatnak is van. A környezetüket ők is érzékelik, van akaratuk, van, amit szeretnek, és van, amit nem. (Családunk szárazföldi teknősei egészen egyértelműen kimutatják, hogy utálják a karámjukat, és inkább a kertben mászkálnának. Ha az ember gyümölcsöt ad nekik, nem lehet kétsége afelől, hogy a kedvükre tett. Vajon őket is védi az élet szentségének tétele?)

Hát akkor, mondhatjuk erre, legyen az élet szentségének kritériuma az öntudat. Elvégre senki sem vádolhatja a teknősöket öntudattal: öntudata csak az embernek van. De valójában ez sem olyan biztos. Bár ez a mai napig vitatott kérdés, egyre inkább úgy tűnik, hogy egyes főemlősök és a delfinek is rendelkeznek öntudattal. (Egyszer egy gimnáziumi osztályom késhegyre menő vitákat folytatott arról, hogy a kutyáknak van-e öntudata. A kutyatulajdonosok ragaszkodtak ahhoz, hogy az ő kedvenceik bizony rendelkeznek öntudattal.)

Bárhogy is legyen, az öntudat kritériuma nem stimmel, hiszen a magzatok, az újszülöttek, egyes súlyos szellemi fogyatékosok és az előrehaladott Alzheimer-kórban szenvedő betegek sem rendelkeznek öntudattal. Mi legyen velük?

A szokásos válasz szerint a magzatok és újszülöttek a jövőben öntudatosak lesznek, az Alzheimer-kórosak pedig valaha azok voltak. (Jó, de ez még mindig nem ad számot a súlyos szellemi fogyatékossággal születettekről.) Mindenesetre még ha el is fogadjuk ezt az érvet, a puszta öntudat akkor sem lehet a megfelelő kritérium. Arthur C. Clarke és Stanley Kubrick sci-fijében HAL öntudattal rendelkező számítógép. Senki sem gondolná azonban, hogy HAL a világot mindenféle érzelem nélkül, tárgyilagosan szemlélő öntudata különleges erkölcsi védettséget érdemelne: legalábbis mindaddig, amíg HAL kikapcsolásakor el nem kezd érzelmeket mutatni — amíg félni nem kezd. A puszta öntudat, érzelmek és élmények nélkül, mit sem ér. (Nem mellesleg: nincs olyan monoteisztikus vallás, ami Istent puszta öntudatként képzelné el. Isten törődik az emberrel, bűneiért szomorú és haragszik, de képes a megbocsátásra és a kegyelemre.)

Nem marad más, mint elismerni, hogy az élet szentsége az élet minőségétől függ: az az élet tarthat számot különleges erkölcsi védelemre, amit érdemes élni. Az élet addig szent, amíg megéri élni: amikor már csak fájdalmat és szenvedést tartogat — vagy amikor még nem fejlődött ki az, aki számára megéri élni — kevésbé illeti különleges védelem.

Ebből nem következik, hogy fel lennénk jogosítva arra, hogy eldöntsük, kinek az élete éri meg és kié nem. Az ilyen döntéseket a legjobban azok tudják meghozni, akiknek az életéről szó van. (De azért persze egy depresszióban szenvedő embertársunkat megpróbáljuk megakadályozni az öngyilkosságban, hiszen tudjuk, hogy nem olyan rossz az élete, mint ahogy ő gondolja.) Ami pedig a még el nem kezdődött életeket illeti: az ilyen döntések azok kezében vannak, akiknek a felelőssége, hogy ezek az életek jók legyenek.

Azt hiszem, világos már, hogy hová akarok kilyukadni. Ami a főbb vallásokat illeti, az életről és annak szentségéről alkotott elképzelésük zavaros és tarthatatlan. De az önmagukat szekuláris, haladó embereknek tartók nézetei is őszinte tisztázásra szorulnak.

A vese feladata az anyagcsere során keletkezett bomlástermékek kiszűrése és eltávolítása. A krónikus vese-elégtelenség rövid úton halálhoz vezet, hacsak a vese működését nem váltják ki vesepótló-, azaz hemodialízis-kezeléssel. A kezelés során a beteg vérét mesterséges szűrőrendszeren áramoltatják át. A betegnek rendszeresen járnia kell kezelésre mindaddig, amíg nem kap új vesét.

A dialízisgépet az 1960-as évek elején találták fel Seattle-ben. Ott nyílt meg az első dialízis-állomás, ami 17 beteget tudott ellátni. Egy beteg kezelése évente 20 ezer dollárba került, ami akkoriban jóval több pénz volt, mint ma. Sokkal több beteg volt, mint amennyit el tudtak látni; akiknek nem jutott hely a programban, azok halálra voltak ítélve. Szembe kellett tehát nézni a kérdéssel: hogyan válasszák ki azokat a betegeket, akik megkapják az életmentő kezelést?

A műveseközpontot vezető orvosok úgy gondolták, hogy a betegek kiválasztása nem pusztán szakmai vagy orvosi kérdés, hanem etikai probléma. Létrehoztak tehát egy bizottságot — hivatalos nevén a Seattle-i Műveseközpont Felvételi és Tanácsadó Bizottságát — aminek a programba bekerülő betegek kiválasztása volt a feladata a jelentkezők közül. Mivel a felvétel a betegek számára élet-halál kérdése volt, a testület az „Isten-bizottság” néven híresült el.

A bizottság összetétele a szélesebb társadalmat volt hivatott leképezni: tagjai között volt egy lelkész, egy ügyvéd, egy háziasszony, egy szakszervezeti vezető, egy köztisztviselő, egy bankár, illetve egy sebész. A dialízisállomás két orvosa tanácsadóként segítette a bizottság munkáját.

A betegek kiválasztása során először kiszűrték azokat, akik 45 évnél idősebbek voltak vagy állandó lakóhelyük nem Washington államban volt. Az orvosi szempontból megfelelő betegek közül ezek után a bizottság névtelenségbe burkolódzó tagjai választották ki a szerencséseket. A választás során a következő szempontokat vették figyelembe:

• – munkahely;
• – családi állapot;
• – eltartottak száma;
• – jövedelem és anyagi háttér;
• – érzelmi stabilitás, kiegyensúlyozottság;
• – iskolai végzettség;
• – a társadalomnak tett korábbi szolgálatok;
• – jövőbeli kilátások.

Annak volt tehát nagyobb esélye, aki kisgyerekes szülő volt, társadalmilag jobban megbecsült vagy „hasznosabb” munkát végzett, rendezett anyagi háttérrel rendelkezett. Előnynek számított, ha valaki nagyobb „akaraterővel” vagy „erkölcsi tartással” rendelkezett (magyarul rendszeresen járt templomba). A bizottság létrehozásakor felmerült, hogy az orvosi szempontból megfelelő betegek közül sorshúzással válasszanak, de a tagok úgy ítélték meg, hogy a fenti szempontok figyelembe vétele igazságosabb.

A közvélemény a Life magazin cikkéből értesült először az Isten-bizottság létezéséről. A közbeszédben éles vita bontakozott ki. A bizottság tevékenységének kritikusai szerint a felvételi kritériumok a kertvárosi középosztály értékeit tükrözték: szorgos munka és előmenetel, rendezett családi élet, vasárnapi iskola, cserkésztábor, önkéntesmunka — büntetett előéletűek, házasságtörők, vándor poéták kíméljenek. Mint az egyik bíráló megjegyezte: Washington államban egy vesebeteg, nonkonformista Henry David Thoreau nem számíthat irgalomra.

A közfelzúdulás nyomán a Kongresszusnak lépnie kellett, az érintettek pedig kihasználták a rivaldafényt. Egy kongresszusi meghallgatáson a vesebetegek érdekvédő szervezetének elnöke demonstrálta a művese-kezelést, majd kitépte a testéből a vért kivezető csövet. A padlóra csorgó vérre mutatva megjegyezte: ez a vér a képviselők lelkén fog száradni, ha nem szavazzák meg további művese-állomások finanszírozását.

1972-ben megszületett az a törvény, ami előírta, hogy a szövetségi kormányzat minden rászoruló beteg ellátását ki kell hogy fizesse. Ezzel az Isten-bizottság munkája okafogyottá vált. Ugyanakkor a költségeket jelentősen alulbecsülték: a tervezett évi 100 millió dollár helyett 2006-ban 330 ezer vesebeteg művese-kezelése évi 16 milliárd dollárba került.

El kell tehát döntenünk, hogy az északi sziget öt lakosát vagy a déli sziget egyetlen lakóját mentjük meg. Ha észak felé fordulunk, a déli sziget lakója egészen biztosan meghal; ha dél felé fordulunk, az északi szigeten tartózkodó öt ember nem éli túl a ciklont. A hat ember között erkölcsi szempontból nincs különbség, és egyiket sem kötelességünk megmenteni. De ugyanakkor minden különösebb erőfeszítés és kockázat nélkül eljuthatunk az egyik szigetre. Elfogadhatatlan lenne tehát, ha senkit sem mentenénk meg.

Melyik sziget felé vegyük az irányt?

Íme öt különböző elv arra, hogy mit tegyünk.

Mentsünk meg minél több életet. Talán a legegyszerűbb, ha minden további huzavona helyett északnak indulunk. Az északi szigeten öt embert menthetünk meg, a délin csak egyet. Összességében jobb öt embert megmenteni. Ha csak a következmények számítanak, akkor ezt a megoldást kell választanunk.

Sokan azt gondolják azonban, hogy ez így nem fair. Az északi sziget öt lakosa egyenként nem fontosabb, mint a déli sziget lakója. Erkölcsi szempontból mindenki egyenlő: mindenki megérdemli az egyenlő bánásmódot. De ha az északi szigethez megyünk, a déli sziget lakóját feláldozzuk a nagyobb társadalmi haszon érdekében. Ezzel azt sugalljuk, hogy ő kevésbé fontos, mint mások, akiknek pusztán szerencséjük van, hogy a nagyobb csoportba kerültek. Ha komolyan vesszük az erkölcsi egyenlőség eszméjét, a déli sziget lakóját nem hagyhatjuk minden további nélkül magára.

Adjunk mindenkinek egyenlő esélyt. Mivel egyik szigetlakó sem fontosabb, mint a többi, az egyenlő bánásmód érdekében feldobhatunk egy pénzérmét: ha fej, az északi szigetre megyünk, ha írás, a délire. Ez így méltányosnak tűnik: mindenkinek egyenlő, 50 százalékos esélye van arra, hogy megmeneküljön.

De még ha méltányos is ez a megoldás, nem igazán optimális. Azért csak számítanak a következmények: matematikailag a pénzfeldobás várható következménye az, hogy csak három életet mentünk meg (mert 50 százalék az esélye annak, hogy csak egy embert mentünk meg, és 50 százalék annak, hogy ötöt). Egészen biztosan megmenthetnénk öt embert, ha észak felé fordítanánk a hajót. Ha mindenkinek egyenlő esélyt adunk, két életet elpazarlunk.

Tegyük mérlegre az igényeket. Mivel mindenki egyenlő, senkinek sem lehet fontosabb az igénye arra, hogy őt mentsék meg. Az egyik oldalon öt ember jogos igénye áll, a másik oldalon csak eggyé. Ha összevetjük a déli sziget lakójának igényét az északi sziget egyik lakójának igényével, akkor azt látjuk, hogy azok pontosan kiegyensúlyozzák egymást. Az északi szigeten ott van viszont még négy ember jogos igénye; ha a déli szigetre mennénk, jogosan panaszolhatnák, hogy az ő jogos igényeiket nem vettük figyelembe. Tehát nem azért kell északnak mennünk, mert az egyedül levő szigetlakót feláldozhatnánk a nagyobb haszon oltárán, hanem mert az északi szigeten levő négy ember igényét nem egyenlíti ki senki másnak az igénye.

Ennek a szofisztikált érvelésnek az a lényege, hogy nem adhatjuk össze pusztán a számokat: az öt nem több, mint az egy, viszont az igények mérlegén súlyosabb, mert van négy jogos igény, amit a másik oldalon semmi sem egyenlít ki.

A probléma ezzel az elvvel az, hogy valamilyen értelemben mégis csak összeadja az igényeket. A déli sziget lakójának igényét kiegyensúlyozza az északi sziget egyik lakójának igénye; az északi sziget egy másik lakójának az igénye csak akkor billentheti ki a mérleg nyelvét, ha már van ott van a mérlegen valaki. Ha egy mérleg egyik nyelvén van egy kilós súlyunk, egy másik kilós súly csak akkor billentheti a maga javára a mérleg nyelvét, ha már van valamilyen súly az ő oldalán. Ezek a súlyok pedig nyilván összeadódnak. Ha nem fair csak azért halni hagyni valakit, mert a másik oldalon többen állnak, akkor az igények mérlegelése sem méltányos.

Súlyozzuk az esélyeket. Ha az egyenlő bánásmód érdekében fontos, hogy mindenkinek egyenlő esélye legyen, pénzfeldobás helyett elővehetünk egy dobókockát. Ha a dobásban 1 jön ki, a déli szigetre megyünk és az északi sziget öt lakóját sorsukra hagyjuk. Ha 2, 3, 4, 5 vagy 6 jön ki, akkor az északi szigetre megyünk. Így mind a hat embernek egyenlő, 1/6-od esélyt adtunk. Ez így méltányosnak tűnik.

Vagy mégsem? Eredetileg ugyan mindenkinek egyenlő, 1/6-odos esélye van, de az északi sziget öt lakójának mégis csak összeadódnak az esélyei: nekik valójában 5/6-od esélyük van a megmenekülésre, míg a déli sziget lakójának továbbra is csak 1/6-od.

Súlyozzuk az esélyeket, de ne adjuk össze őket. Induljunk ki megint abból, hogy méltányosnak tűnik, ha mindenkinek egyenlő, 1/6-od esélye van. A különbség érzékeltetésére vegyünk elő egy hat részre osztott szerencsekereket. (Ez egy jól felszerelt mentőhajó.) A kerék szeletei a szigetlakóknak felelnek meg. Pörgessük meg a kereket, majd mentsük meg azt, akinek a szeleténél a kerék megállt.

Ha a déli sziget lakója a szerencsés nyertes, akkor őt mentjük meg. Ha az északi sziget egyik lakója a nyertes, akkor érte indulunk el.

Viszont, ha már ott vagyunk a szigeten és felvettük a hajóra a szerencsés nyertest, minden további költség és kockázat nélkül megmenthetjük a másik négyet is. Sőt, súlyos erkölcsi vétség lenne, ha nem így tennénk. De nem azért mentjük meg őket, mert a számok számítanak, hanem mert ha már ott vagyunk, ez a kötelességünk. Mindenkinek egyenlő esélyt adtunk; az már csak a jó szerencsén múlik, hogy néha többeket is módunkban áll megmenteni.

Mit gondoljunk erről az elvről? Ugyan valóban nem adjuk össze a nagyobb csoport embereinek esélyeit, de ami a következményeket illeti, ugyanúgy járunk el, mint ha ezt tettük volna. Ez valószínűleg nem fogja vigasztalni a déli sziget lakóját.

*

Nem könnyű tehát a mentőhajó-kapitányok dolga. Az öt elv mellett és ellen is szólnak megfontolásra érdemes érvek. Lehet választani.

Az általánosan elfogadott nézet szerint a szomszédom és én mindketten emberek vagyunk és ennél fogva egyenlő bánásmód jár nekünk. Valójában azonban valószínű, hogy egyikünk értékesebb és fontosabb — mint ahogy az ember értékesebb, mint az állat, hiszen magasabb rendű értelemmel rendelkezik és kifinomultabb boldogságra képes. Ugyanígy a jeles Cambray-i érsek értékesebb, mint a szobalánya: ha az érseki palota lángokban állna és csak az egyiket lehetne kimenteni, kevesen vitatnák, melyikük legyen az.

Godwin nem áll meg itt: amellett érvel, hogy az embernek akkor is Fénelon, a Cambray-i érsek életét kell megmentenie, ha a szobalány a felesége, az édesanyja, vagy a jótevője — sőt, még akkor is, ha az ember történetesen maga a szobalány.

Bár a példa extrémnek tűnik, valójában egy jól ismert etikai elvet illusztrál: eszerint a helyes cselekedet az, amely a pártatlanság követelményét figyelembe véve a lehető legnagyobb haszonnal jár. Ha Fénelon élete valóban értékesebb, mint a szobalányé, és a várható hasznokat elfogultság nélkül vesszük figyelembe, akkor az elv szerint tényleg őt kell megmenteni.

Kézenfekvő az ellenvetés, hogy az elfogultság néha erkölcsileg megengedhető — különösen, ha az ember feleségéről, édesanyjáról, vagy saját magáról van szó. A pártatlanság védelmezőinek azonban kész válasza van erre: normális esetben nyilván jobb, ha az ember elfogultságot tanúsít a szerettei iránt, hiszen a társadalmi kötelékek és felelősségek megoszlása miatt ezzel mozdítja a legkönnyebben elő az összhasznot. Az is igaz, hogy az ember normális esetben jól teszi, ha jótevői érdekeit előnyben részesíti, hiszen jótevőink értékéről közvetlen tapasztalatunk van. De ha ezektől a tényezőktől eltekintünk, egyetlen erkölcsi kötelességünk marad: a legjobb kimenetelek pártatlan előmozdítása. Ahogy Godwin költőien kifejezte: „milyen varázsereje lehet az enyém névmásnak, amely a pártatlan igazság döntéseit megváltoztathatná?”

De miért gondolta Godwin, hogy Fénelon élete értékesebb, mint a szobalányé? A látszat ellenére Godwin nem nézte le a nőket — ellentétben mondjuk Arisztotelésszel, aki a rabszolgákat, a barbárokat (vagyis mindenkit, aki nem egy görög városállam polgára) és a nőket alacsonyabb rendű lényeknek tekintette. (Arisztotelész szerint a nők értelmi képessége ugyan alapvetően nem alacsonyabb, mint a férfiaké, de olyan mértékben érzelmeik befolyása alatt állnak, hogy értelmüket nem képesek megfelelően használni.) A félreértések elkerülése végett az Értekezés későbbi kiadásaiban Godwin a szobalányból inast csinált — bár a történészek szerint ebben a feleségének, Mary Wollstonecraft-nek is volt némi szerepe.

Visszatérve az érsekre és a szobalányra: nyilván ma már senki sem gondolná, hogy az érsek értelme és boldogsága magasabb rendű. De Godwinnak sem ez a fontos, hanem az, hogy az érsek megmentése pártatlan nézőpontból nagyobb haszonnal jár. Ha a példa ebből a szempontból félrevezető is, a probléma velünk maradt: ha a pártatlanság követelménye szerint mindenki érdekét elfogultság nélkül vesszük figyelembe, akkor azt az alternatívát kell választanunk, ami a legjobban előmozdítja a jót. Ha Fénelon megmentése ebből a szempontból valóban jobb, akkor őt kell választanunk.

A New York-ban tegnap befejeződött, a szellemi értelmi fogyatékosság erkölcsfilozófiai kérdéseiről szóló konferencia helyenként inkább személyeskedéstől sem mentes délutáni kibeszélőshow-ra, mint komoly tudományos konferenciára emlékeztetett. Az értelmi fogyatékosság eleve kényes téma, ráadásul a konferencián két, egymással élesen szemben álló megközelítést képviselő tábor vitatkozott. Nem segített az sem, hogy míg az egyik oldal a problémát szigorúan intellektuális szempontból közelíti meg, a másik oldal sok képviselőjének közeli rokonai, gyermekei értelmi fogyatékosok, vagy éppenséggel ők maguk is valamilyen testi fogyatékossággal élnek. A hallgatóságban ráadásul a fogyatékosok jogaiért küzdő aktivisták is jelen voltak.

A kedélyeket először Peter Singer előadása borzolta fel a konferencia második napján. Singer először Kokoról, a jelbeszéddel kommunikáló nőstény gorilláról beszélt. Koko körülbelül kétezer szót megért, aktív szókincse pedig ezer szó körüli. IQ-ja 70 és 95 között van (az emberi átlag definíció szerint 100). De nemcsak a főemlősök között találunk példákat. Szóba került Alex, az amerikai akcentussal beszélő papagáj, „aki” képes hétig számolni és megérti az olyan fogalmakat, mint szín, alak és méret.

A súlyosabb értelmi fogyatékossággal élő emberek ezzel szemben egyáltalán nem képesek nyelvet használni, számolni, vagy elvont fogalmakat megérteni; a legsúlyosabban fogyatékosok IQ-ja 25 alatt van. Miért van mégis, hogy sokak szerint minden ember erkölcsi státusszal rendelkezik — azaz különleges erkölcsi védelmet élvez —, míg az állatok nem? A válasz nem lehet az, hogy az erkölcsi státusz pusztán faji hovatartozás kérdése: a „fajizmus” ugyanúgy elfogadhatatlan, mint a rasszizmus vagy a szexizmus — a „faji előítéletek” ugyanúgy előítéletek, mint a nemi vagy etnikai előítéletek.

A legtöbben azt mondanák, hogy erkölcsi szempontból az ember azért fontosabb, mint az állatok, mert magasabb rendű kognitív képességekkel rendelkezik. Az értelmi fogyatékosok példája azonban rávilágít arra, hogy ez egyrészt nem minden emberre, másrészt nem minden állatra igaz. Ebből az következik, hogy felül kell vizsgálnunk az erkölcsi státuszról vallott meggyőződésünket: nem minden ember élete egyformán értékes, és nem minden állat élete kevésbé fontos, mint egyes embereké. Ha az erkölcsi státusz kognitív képességek kérdése, az emberek és az állatok között nincs éles határvonal.

Singer előadása, mint várható volt, most is vihart kavart — nem véletlen, hogy a Princeton egyetem néhány éve kénytelen volt testőröket rendelni mellé a személyét ért halálos fenyegetések miatt. Eva Kittay arra kérte Singert, hogy látogassa meg súlyos értelmi fogyatékos lányát — ha ismerne súlyos értelmi fogyatékosokat, talán nem hirdetne ilyen nézeteket. Singer elfogadta a meghívást, bár, mint mondta, nem hiszi, hogy bármit tanulhatna belőle; cserébe vitapartnerét arra biztatta, hogy látogasson meg egy csimpánzokkal foglalkozó kutatóközpontot. Adrienne Asch, vak professzornő pedig azzal vádolta Singert, hogy többre értékeli az állatokat, mint az embereket; hogy alacsonyabb státuszt akar adni a fogyatékosoknak, mint az állatoknak; hogy szerinte a fogyatékosok nem élnek teljes életet. Singer emlékeztette Asch-t, hogy ezeket a dolgokat sosem állította.

Az indulatok azonban a zárónap utolsó előadásán szabadultak el. Jeff McMahan a Rutgers egyetemről szintén a súlyos értelmi fogyatékosok erkölcsi státuszáról beszélt. A fajhoz tartozás szerinte sem lehet a választóvonal; ugyanígy nem lehet különbséget tenni emberek és állatok között aszerint, hogy a fogyatékosok speciális kapcsolatban állnak más emberekkel, hiszen ez az állatokra is igaz — gondoljunk csak arra, hogyan ragaszkodnak egyesek kutyájukhoz vagy macskájukhoz. Senki sem gondolja azonban, hogy ezeket az állatokat az emberhez hasonló kognitív szintre kellene emelni — még ha az lehetséges is lenne. A súlyosan értelmi fogyatékos emberek erkölcsi státusza ugyanúgy kérdéses, mint egyes állatoké.

Kittay válaszában fogyatékos lányához fűződő viszonyáról beszélt. Mint mondta, neki érzelmileg nagyon nehéz ezeket a nézeteket meghallgatnia — ami persze minden jelenlevő számára világos volt. Mi lenne a fogyatékosokkal és az őket gondozókkal, ha Singer és McMahan nézetei széles körben elterjednének? Mi lenne, ha a társadalom tényleg azt gondolná, hogy az értelmi fogyatékosok nem teljes értékű emberek? Hogy jönnek mások ahhoz, hogy a fogyatékosokkal szerzett bármiféle tapasztalat nélkül ítélkezzenek róluk? És főképp: hogyan mondhatnak ilyen dolgokat mindazok fényében, amit a fogyatékosok életéről, másokhoz fűződő kapcsolatáról tudunk?

Mit lehet erre válaszolni? Mint McMahan és Singer mondják: valami nincs rendben, ha egy néhány hetes magzatot nem lehet elpusztítani, de egy felnőtt csimpánzot, aminek a génkészlete 98.4%-ban megegyezik a mienkkel, aminek az intelligenciája meghaladja egyes emberekét, ami sok szempontból hasonlóan képes szenvedni, mint mi, igen; valami nincs rendben, ha mindazok fényében, amit a disznók intelligenciájáról tudunk, a legtöbb ember leszarja, hogy milyen körülmények között tartjuk őket és min mennek keresztül, mielőtt kolbász lesz belőlük.

Nos, mielőtt az olvasó felháborodna azon, hogy miken képesek veszekedni a filozófusok, érdemes hangsúlyozni, hogy az ilyen vitáknak komoly tétje van. Egyrészt tagadhatatlan, hogy elfogadhatatlan módon bánunk az állatokkal: aki valaha részt vett disznóvágáson, annak lehet némi elképzelése erről. Másrészt viszont mára az értelmi fogyatékosság legfontosabb okozóit az orvostudomány legyőzte — hála a terhesszűrésnek, a csecsemőkori betegségek visszaszorulásának, a közegészségügyi intézkedéseknek. Az értelmi fogyatékosok száma viszont nem csökkent. Miért? Azért, mert egyre több koraszülött csecsemőt vagyunk képesek életben tartani. Ez nagyszerű dolog, csak éppen arról nem beszélünk, hogy a koraszülött csecsemők jelentős része értelmi fogyatékos lesz. Megéri-e heroikus erőfeszítéseket tenni az ilyen csecsemők életben tartásáért, adott esetben a szülők akarata ellen? Ha minden emberi élet egyformán értékes, nyilván igen; de vajon szívünk mélyén valóban ezt gondoljuk?

Bár ez egy leegyszerűsített, nem túlságosan életszerű példa, mégis valós problémákat vet fel. Számítson-e az életkor, amikor arról döntünk, hogy melyik transzplantációra váró beteg kapjon új szervet? Hogyan osszuk el a rendelkezésre álló erőforrásokat olyan kezelések között, amelyek más-más haszonnal járnak különböző korcsoportok számára? Mennyi pénzt költsünk az egészségügyre és miként tartsuk korlátok között a kiadásokat, amikor az egészségügyi szolgáltatások legnagyobb részét az idősek használják fel?

Kutatások szerint az emberek nagy része a fiatal betegnek adná a gyógyszert a példában. Egy ausztrál felmérés során a válaszadók négy 20 éves beteg megmentését tartották ugyanannyira fontosnak, mint tíz 60 éves betegét. Egy amerikai kutatásban a válaszadók hét 60 éves beteg életét vallották egyenrangúnak egy 20 éves beteg életével. Egy svéd felmérésben pedig a válaszadók szerint egy 30 éves megmentése harmincnégy (!) 70 éves megmentésével megegyező fontosságú. Az utóbbi két kutatásban a válaszadók kora nem volt befolyással a válaszokra, az elsőben pedig felül voltak reprezentálva az idősek. Vagyis az emberek saját koruktól függetlenül előnyben részesítik a fiatalabbakat.

Az ilyen felmérésekben a válaszadóknak hipotetikus egészségügyi programokat kell összehasonlítaniuk. Az egyik program adott számú fiatal beteg gyógyulását eredményezi, a másik pedig X számú idős betegét. A válaszadóknak el kell dönteniük, hogy X mely értéke mellett tartják a két programot ugyanannyira hasznosnak. A válaszok alapján meg lehet határozni a fiatal és idős betegek életének relatív értékét.

Mivel magyarázható, hogy az emberek a fiatalok életét értékesebbnek tartják, mint az idősekét? Az egyik magyarázat szerint válaszuk mérlegelése során a válaszadók a betegek életét egészében ítélik meg. Felteszik, hogy az idősebb betegnek egészében véve jobb az élete, hiszen hosszabb ideje él. Mivel a fiatalabb beteg egészében véve rosszabb helyzetben van, az ő életét kell megmenteni. Ha ez a helyes magyarázat, akkor a válaszokat az az elv motiválja, hogy elsősorban a rosszabb helyzetben levők helyzetén kell javítani. Végeredményben nem a betegek életkora, hanem a jóléte fontos. Az életkor csupán a jólét jelzőszáma.

De ha ebből az okból részesítik az emberek előnyben a fiatalabbakat, akkor félreértik a kutatók által feltett kérdést. Hallgatólagosan feltételezik, hogy az idősebb betegnek egészében jobb az élete. De ez az információ nincs benne a példában. Ha arra kérnénk a válaszadókat, hogy tegyék fel, hogy az idősebb beteg élete rosszabb volt, mint a fiatalabbé, akkor feltehetően az idősebb beteget részesítenék előnyben. (Az élet mennyisége mellett nyilván az élet minősége is fontos.)

Egy alternatív magyarázat szerint az emberek nem veszik figyelembe, hogy mindkét beteg életét csak tíz évvel hosszabbíthatjuk meg. Azért részesítik előnyben a fiatalabb beteget, mert az ő várható élettartama hosszabb, így a rá fordított erőforrások nagyobb haszonnal járnak.

A módszertani kétségek ellenére úgy tűnik, hogy az emberek valóban máshogy értékelik az egészségügyi hasznokat és terheket attól függően, hogy melyik korcsoport kapja őket. Általában véve ugyanaz a beavatkozás vagy állapotjavulás többet ér, ha a beteg 20 éves, mint ha a beteg 60 éves. Az emberek az egészségügyi hasznokat és terheket az életkor szerint súlyozzák.

A rendelkezésre álló eredmények keveset mondanak arról, hogy miért súlyoznak az emberek az életkor szerint. De még ha többet tudnánk is, megmarad a kérdés: elfogadható-e, hogy egy fiatal ember élete többet ér, mint egy idősé?

Miért fontos ez? A remények szerint az őssejteket felhasználó regeneratív kezelések forradalmasíthatják az orvostudományt. Őssejtek segítségével gyógyíthatóvá válhat a rák, a Parkinson-kór, az Alzheimer-kór, a cukorbetegség, sokfajta érrendszeri és szívbetegség, izom- és gerincvelő sérülés. Őssejtek felhasználásával lehetővé válhat a betegségek kialakulását laboratóriumi körülmények között vizsgálni és új gyógyszereket, eljárásokat kifejleszteni. Ráadásul azt remélik a kutatók, hogy végre elcsitulhatnak az őssejtkutatást övező etikai viták.

A kutatások szempontjából legfontosabb pluripotens őssejteket ugyanis eddig embriókból nyerték ki. A felnőttekben található őssejtek kinyerése nehézkes, felhasználási lehetőségeik szűkebbek, kevésbé képesek differenciálódni. Az embrionális őssejtkultúrák — vagy őssejtvonalak — 4-5 napos, kevesebb, mint 150 sejtből álló, ún. blasztociszta állapotban levő embriókból származnak. A dolog szépséghibája, hogy az embrió a beavatkozás következtében elpusztul. További szépséghiba, hogy az őssejtterápiához a beteg saját őssejtjeit lehetne a legeredményesebben felhasználni, amihez a beteget klónozni kellene, majd a létrejött embrióból eltávolítani az őssejteket. Igazi áttörés, hogy felnőtt sejteket sikerült az embrionális őssejtekhez hasonló sejtekké átprogramozni.

A létező őssejtvonalak a mesterséges megtermékenyítést szolgáló IVF-kezelés „melléktermékeként” létrejött embriókból származnak. Sem az Egyesült Államokban, sem az Európai Unióban nem lehet őssejtkivétel céljából embriót létrehozni, és az USA-ban a szövetségi kormány csak már létező embrionális őssejtvonalakból származó őssejteken folytatott kutatást támogat. Így összesen 21 őssejtvonal felhasználásával folyhat kutatás, míg a lefagyasztott embriók száma eléri a 400 ezret. Ezek túlnyomó részéből sosem lesz már ember; feltehetőleg egyszer majd szemétre kerülnek. A katolikus egyház ennél következetesebben mind az IVF-kezelést, mind az embrionális őssejtvonalak kinyerését elítéli.

Az őssejtkutatást ellenzők központi érvelése egyszerűen összefoglalható. A legtöbb ellenvetés a következő érv valamilyen változatára épül:

1. Az élet a fogantatással kezdődik.
2. Így az osztódásnak indult petesejt, és ebből következően a blasztociszta állapotban levő embrió, élő emberi lény.
3. Az emberi élet értéke abszolút, nem lehet más értékekre átváltani, helyettesíteni.
4. Így senkit nem szabad feláldozni csak azért, hogy valaki más érdekeit előmozdítsuk.
5. Következésképp, nem szabad egy embriót feláldozni azért, hogy mások érdekeit előmozdítsuk.

Ennek az érvnek minden lépése rossz.

Persze biológiai értelemben az élet valóban a fogantatással kezdődik és az embrió valóban emberi lény; csakhogy ez a probléma szempontjából irreleváns. Azt kellene megmutatni, hogy az embrió a megszületett emberekéhez hasonló erkölcsi státusszal rendelkezik. (Persze gondolhatja valaki, hogy mondjuk mivel a lélek fogantatáskor lép a testbe, ezért az embrió hozzánk hasonló erkölcsi státusszal rendelkezik. De ekkor az érv körbenforgó: előfeltételezi, amit bizonyítania kellene. Ha lehet a felek között racionális vita, az nem etikai, hanem metafizikai kérdésekről folyik.)

Dr. Falus András akadémikus, nemzetközi hírű biológus például a következőt mondja a Házipatika oldalon:

Az én személyes véleményem szerint — és tisztában vagyok vele, hogy vannak az enyémekétől eltérő vélemények —, ha képesek is volnánk rá, embert létrehozni nem szabad. Egy osztódásnak indult petesejtet embernek kell tekintenünk. A teremtés célja az emberrel és az egész csodálatos világgal az, hogy ember legyen, nem pedig egy máj vagy vese esetleg egy tüdő alapanyaga. Én általában a tudományos kutatás szabadságát tekintve liberális vagyok, a tudománynak nincs ideológiája, de ez egy olyan pont, amit úgy gondolom, hogy nem szabad átlépni.

Ha ezt szó szerint vesszük, nemcsak az őssejtkutatást, hanem az IVF-kezelést is be kellene tiltani.  Ez az érv túl sokat bizonyít.

De tegyük fel, hogy az embrió valóban hozzánk hasonló erkölcsi státusszal rendelkezik — azaz például ugyanúgy személynek számít, mint bármelyikünk. A 3. premissza szerint az élet értéke abszolút, más javakra átválthatatlan. De valójában ezt senki sem gondolja komolyan. Nap mint nap mindannyian rengeteg olyan döntést hozunk, amellyel életünket kockáztatjuk — még ha csak kismértékben is vagy csak hosszú távon. Ha komolyan ezt gondolnánk, nem ülnénk autóba, repülőre, nem utaznánk el nyaralni, síelni, nem vállalnánk kockázatos munkát. Az állam csak kórházat építene, autópályát vagy iskolát nem. Ha a premissza igaz lenne, minden erőforrásunkat az élet fenntartására és meghosszabbítására kellene fordítani.

Persze ebből nem következik, hogy valaki más életét kockáztathatjuk a sajátunk érdekében, de az ellenkezője sem. Ez a kortárs morálfilozófia egyik fontos és vitatott kérdése, amiről lesz még szó. Talán senkit sem lehet feláldozni azért, hogy egy másik ember életét megmentsük. De mi van akkor, ha több millió ember életéről van szó? És ha akit fel kell áldozunk, az egy néhány tucat differenciálatlan sejtből álló embrió?

Mindenesetre az őssejtek kinyerésének újonnan felfedezett módja nem jelenti, hogy az embriókból kinyert őssejteken folytatott kutatások feleslegessé váltak volna. Az új eljárás nem helyettesíti, maximum kiegészíti a régit. Először is rengeteg kutatásra lesz még szükség ahhoz, hogy az eljárás megbízhatóvá váljon. Másrészt az átprogramozáshoz használt egyik gén rákkeltő: semmi biztosíték arra, hogy az új eljárás nem bizonyul zsákutcának. A vita tehát folytatódni fog. Valójában persze el sem kellett volna kezdődnie, hiszen az embrionális őssejtkutatás ellenzőinek nincs komoly megfontolásra érdemes érve.