Természetesen fogalmam sincs, hogy a történet egészében vagy bármely részletében megfelel-e a valóságnak. Miért döntöttem mégis úgy, hogy közreadom? Azért, mert bizonyos szempontból nem az a lényeg, hogy objektíve mi történt. Sokkal fontosabb, hogy a beteg szubjektíven hogyan éli meg az eseményeket, hogyan próbálja feldolgozni és megmagyarázni azokat. Kicsit nagyképűen fogalmazva: milyen narratívát sző a vele történtek köré.

Hozzá kell tennem, hogy valószínűtlennek tartom, hogy illegális szervkereskedelemről lenne szó. Az viszont bizonyos, hogy a magyar egészségügy egyik legnagyobb problémája az orvos és beteg közötti bizalom hiánya. Betegnek lenni bizonytalansággal, szorongással, gyakran kiszolgáltatottsággal jár. A felvilágosítás, az informált beleegyezés, a beteg méltóságának tiszteletben tartása nem nyűg, hanem a bizalom alapvető feltétele.

Jöjjön akkor a levél.

Tisztelt Uram!

Levelem panaszlevél, amelyben azt szeretném tudatni Önnel, hogy milyen, számomra furcsa körülmények között veszítettem el a bal vesémet 2003. év áprilisában X kórházban.

I.

Az egész azzal kezdődött, hogy 2003 márciusának első heteiben egészségi állapotom megromlott. Erőteljesen izzadni kezdtem, a fejem a homlokrésznél fájt egy kissé, de leginkább a derekam mindkét oldalán éreztem fájdalmat (lázas is lehettem, de mivel otthon nem volt lázmérőm, ezt nem tudtam lemérni). A fájdalom ekkor még nem volt elviselhetetlen; azt hittem, hogy valami megfázás lehet az oka az egésznek. El is mentem a háziorvosomhoz, aki antibiotikumot és fájdalomcsillapítót írt fel. Ezek hatására jobb oldalt teljesen elmúlt a fájdalom a derekamból. Az antibiotikum közben elfogyott, de nem mentem el újra a háziorvoshoz antibiotikumot felíratni, mivel pár nap múlva (március 26-án) mindenképpen kórházba kellett feküdnöm.

Ennek az volt az oka, hogy akkoriban rendőrként dolgoztam W rendőrkapitányságon, ahol elöljáróm ellenséges magatartása miatt kénytelen voltam több, mint hat hónapig kimaradni szolgálatom teljesítéséből. A hat hónapnál hosszabb „betegállomány” miatt arra kényszerültem, hogy vagy befekszem a kórházba egészségügyi felülvizsgálatra, vagy ha ezt nem teszem, a munkaviszonyom megszűnik. Így nem volt más választásom, mint kórházba menni egészségügyi felülvizsgálat céljából. Azért nem mentem vissza a háziorvosomhoz, mert abban a hitben voltam, hogy a kórházban majd úgyis kezelni fognak ezen panaszaim miatt is.

Szóval 2003. március 26-án saját elhatározásból befeküdtem Y kórház mentálhigiéniai osztályára egészségügyi felülvizsgálat céljából. Ott az engem kivizsgáló orvosnak, dr. A-nak elmondtam, hogy milyen további panaszaim vannak: fáj a fejem és a derekam bal oldalt, illetve erőteljesen izzadok. Már első napon vért vettek tőlem és másnap reggel (március 27-én) dr. A beviharzott a kórterembe és tudatta velem, hogy 120-as a vörösvértest-süllyedésem.

Én addig sosem találkoztam ezzel a kifejezéssel, így akkor nem voltam tudatában, hogy mennyire veszélyben van az egészségem. Most már tudom, hogy a 120-as érték jóval meghaladja a normálisnak tartott 8-20 közöttit, és azt is, hogy ez egyértelműen komoly gyulladásra utaló jel.

Ezek után még aznap meglátogatott dr. B, a kórház belgyógyászati osztályának főorvosa, akinek szintén elmondtam, milyen problémám van. A következő napok alatt röntgen-, EKG-, és ultrahang-vizsgálatokon estem át. A kismedencére is kiterjedő ultrahang vizsgálaton kiderült, hogy mindkét vesém rendben van: azaz semmilyen kóros elváltozás nem vehető észre rajtuk és a környezetükben. Ezek után megtudtam, hogy az engem kezelő orvosok nem tudják megállapítani, mi okozhatja a panaszaimat.

Közben a fájdalom a derekamban egyre intenzívebb lett, míg végül egyik pillanatról a másikra a derekam annyira begörcsölt, hogy nem bírtam kiegyenesedni egészen a később bekövetkező műtétemet követő napokig. Bal oldalra görnyedve jártam.

Egészen április 1-ig semmi sem történt. Azaz valami mégiscsak történt: egyik este, valamikor március 31-e körül, a vacsorát felszolgáló nővér megkérdezte, hogy érzem magam. Miután neki is elmondtam, mi bánt, rátette a kezét a homlokomra. Persze mindjárt rájött, hogy lázas vagyok, és attól a pillanattól kezdve folyamatosan mérték a lázamat.

Érdekesnek tartom, hogy az orvosok erre senkit nem utasítottak mindaddig, és azt is, hogy ilyen vérkép mellett ez figyelmen kívül lett hagyva. Felháborító, hogy erre teljesen véletlenül a nővér jött rá, hiszen minden valószínűség szerint a lázam már a kórházba kerülésem napján meghaladta a normális értéket.

Ettől kezdve egészen a műtétet követő napokig a lázam 38-39,6 fok körül ingadozott. Rettenetes érzés egy ilyen folyamatos lázállapot, teljesen kimerültem tőle. Hiába kaptam lázcsillapítót, az csupán fél órára vitte le a lázamat, ami aztán újból felszökött a fent említett értékekre. Ezen kívül március 28-tól április 1-ig más intézkedés a betegségem gyógyítására nem történt. Egészen április 1-ig semmilyen gyógyszert nem kaptam annak ellenére, hogy a derekam szüntelenül görcsölt bal oldalt. Hiába szóltam bárkinek, senki nem tett semmit!

Aztán április 1-től napi 2 darab Ciprobay nevű antibiotikumot adtak a lázcsillapítók mellé. Április 2-án át lettem helyezve a kórház belgyógyászati osztályára, mivel állapotom egyre súlyosabbá vált. A derékbántalmaim tovább fokozódtak, olyannyira, hogy este már nem bírtam aludni. Valamikor április 3-4-e környékén észrevettem, hogy mindkét lábamnak a tövénél található nyirokmirigyek pingponglabda nagyságúra duzzadtak. A fájdalom a bal derekamból pedig kisugárzott a bal combomba is. Ezen időszak alatt (március 26-tól április 8-ig, ami nagyjából 2 hét) körülbelül 15 kg-ot veszítettem a testsúlyomból.

Egészen április 8-ig a kezelőorvosom, dr. B azt mondta, hogy nem tudja mi okozhatja a panaszaimat, hiába történt szinte naponta több vérvétel, további EKG-, urológiai vizsgálat és röntgenfelvétel. Ezt felettébb érdekesnek találom, mert április 6-án szív ultrahang vizsgálatra küldtek, ahol az azt elvégző fiatal orvosnak pár szóban elmondtam, hogy mi a panaszom. Ez az orvos egyből azt mondta, hogy szerinte több, mint biztos, hogy tályog van a bal derekamban és ez okozza a bántalmaimat.

Aztán április 8-án egy második ultrahang-vizsgálaton az azt elvégző orvosnő azt mondta nekem és az ott tartózkodó dr. B-nek, hogy a vizsgálat a bal deréktájékon található tályogot mutat ki. A későbbiekben megkérdeztem dr. C-t — aki a műtéti papírok szerint a vesémet eltávolította —, hogy mennyi idő szükséges, hogy valakiben egy ilyen tályog kifejlődhessen. Ő azt válaszolta, hogy körülbelül két hét. Tehát március 28 (az első ultrahang-vizsgálat) és április 8 (a második ultrahang-vizsgálat) között tályog fejlődött ki a bal deréktájékomon — és mindez úgymond „folyamatos” orvosi felügyelet mellett! Nem beszélve arról, hogy egy másik orvos (az április 6-i szív ultrahang vizsgálaton) csupán szóbeli panaszaimból rájött, hogy mi a problémám!

Ez történt kb. április 7-ig (a napra pontosan nem emlékszem), amikor a Klion nevű antibiotikumot kaptam intravénásan, legalábbis az orvosi dokumentáció szerint. Én már csak arra emlékszem biztosan, hogy 8-án az ultrahang vizsgálat után kaptam ilyen kezelést. Minthogy kiderült, hogy a vesemedencémben tályog fejlődött ki, április 9-én át lettem helyezve X kórház urológiai osztályára, ahol a továbbiakban is kaptam az intravénás Klion nevű antibiotikumot. Ennek hatására az állapotom rohamosan javulni kezdett. A fájdalom a derekamban egyre jobban alábbhagyott, valamint a lázam is hosszabb időszakokra lement.

Az urológiai osztályon több orvos is meglátogatott, mind az urológiai, mind a belgyógyászati osztályról. Így találkoztam egy orvossal (dr. D???), aki valamikor április 9-én elmondta, hogy az urológusok és a belgyógyászok között vita alakult ki afelől, hogy miként távolítsák el a tályogot a testemből. Az egyik oldal elegendőnek tartotta, hogy csupán ki legyen szippantva a gennyes váladék, míg a másik oldal (az urológusok) elengedhetetlennek tartotta a műtéti beavatkozást.

Aznap, az esti órákban az egyik nővér szólt, hogy menjek beöntésre, mivel ha másnap esetleg műtétem lesz, akkor ez feltétlenül szükséges előtte. Ekkora egészen sokat javult az állapotom. Amikor felébredtem másnap reggel, a derekam már egyáltalán nem fájt, csak kiegyenesedni nem bírtam. Ennek oka valószínűleg az időközben elmerevedett izomzat lehetett. A lázam is már csak néha-néha emelkedett egy kevéssel a normális érték fölé.

Később, valamikor a déli órák környékén CT vizsgálatra lettem küldve. És innen kezdődött a lavina!

A CT vizsgálat végén odajött hozzám az egyik orvosnő, aki a kórház belgyógyászati osztályán dolgozott (a nevére nem emlékszem), és közölte velem, hogy súlyos beteg vagyok és azonnal át leszek helyezve a kórház intenzív osztályára. Az intenzív osztályon odajött hozzám az egyik orvos, aki az előző napon belgyógyászként mutatkozott be (a műtéti lap alapján dr. E lehetett, mivel a műtét előtti pillanatokban, amikor a szőrzetet borotválták le a hasi részről, egyedül őt ismertem fel a körülöttem állók közül). Megkért, hogy üljek föl és kopogtatni kezdte a bal oldali deréktájékomat. Rákérdeztem, mi a probléma, hogy fel lettem hozva az intenzív osztályra, talán ki kell venni a vesémet. Az orvos rám mosolygott és azt mondta, hogy nem, csak a tályogot kell kivenni. Ez megnyugtatott. Miután elment, először újabb ultrahang-, majd rögtön utána izotóp vizsgálatra küldtek.

Mivel súlyos betegnek lettem titulálva (én ezt egyáltalán nem éreztem, mivel állapotom rengeteget javult), nem mehettem egyedül a fenti vizsgálatokra, hanem csak az intenzív osztályon éppen gyakorlatát végző, tanuló orvos hölgy kíséretében, akivel már korábban összebarátkoztam. Így meg mertem tenni, hogy az izotóp vizsgálat alatt megkérdezzem tőle, hogy mi az, aminek alávetem magam, hogy mit vizsgálnak ilyenkor. Mivel az orvostan-hallgató hölgy pár méternyire ült tőlem (úgy, hogy közben konzultálhatott a vizsgálatot végző szakorvossal) el tudta magyarázni, hogy mi miért történik a vizsgálat során.

Elmondta, hogy először a jobb vesémet nézik meg, hogy áthalad-e rajta a kontraszt anyag, amit megitattak velem. Kiderült, hogy igen, a jobb vesén áthaladt. Aztán a bal vesét nézték meg. Kiderült, hogy ezen is áthaladt a kontrasztanyag, tehát egyik vesém sincs elzáródva. (Ami egészen érdekesen hangzik most utólag, mivel a CT vizsgálat elolvasásakor arra lettem figyelmes, hogy oda azt írtak, hogy az ott alkalmazott kontrasztanyag nem haladt át a vesémen.) Ezek után egy kábító hatású injekciót kaptam, ami teljesen felfrissített és amitől hirtelen nagyon jó hangulatom lett.

Aztán két ápoló jött be a kórterembe, ahol az izotóp vizsgálat történt, és annak ellenére, hogy mondtam, át tudok feküdni a tolóágyra, ők nem engedték, hogy ezt tegyem, hanem hagynom kellett, hogy megragadjanak és áttegyenek. Innen egyenesen a műtőbe toltak, ahol áttettek a műtőasztalra és rögtön borotválni kezdték a szőrzetemet a hasi részemről. Utána szóltak, hogy forduljak hasra. Amikor megfordultam, valaki (férfi hangja volt) elém tolt egy nyomtatott betűkkel teleírt papírt, valamint egy toll is lett adva a kezembe, és arra lettem kérve, hogy írjam alá a papírt.

Pont akkortájt tanultam az egyetemen (jogi egyetemre jártam) az egészségügyi törvényről és a betegek műtét előtt történő beleegyező nyilatkozatáról. Sejtettem, hogy valami hasonlóról van szó, habár azt is tudtam, hogy nem ilyenkor kell aláíratni ezt. Nem a műtét előtt pár pillanattal, hanem jóval előtte. Rá is kérdeztem, hogy mi ez a papír, amit alá kell írnom. Az volt a válasz, hogy a műtétbe való beleegyező nyilatkozat.

Még egyszer megismétlem: tudtam, hogy elég kései ez az időpont a beleegyező nyilatkozat aláírására. Az utóbbi két hét fájdalmas és kimerítő eseményei miatt azonban úgy döntöttem, hogy nem fogok akadékoskodni az engem kezelő orvosokkal pont a műtét előtt, hiszen úgyis csak a tályogot fogják eltávolítani a testemből.

Így tehát aláírtam a papírt abban a tudatban, hogy a műtét során eltávolítják az említett tályogot, és kész, túl vagyok minden szenvedésen. A papír tartalmát már nem tudtam elolvasni, mert az aláírás után rögvest elaludtam.

II.

Amikor magamhoz tértem, csak sötétséget láttam magam előtt, de azt biztosra vettem, hogy tolnak egy tolóágyon. Hirtelen nagyon erős fájdalmat éreztem bal oldalt a deréktájékomon. Valószínűleg kiabáltam, lehet, hogy vergődtem is, mivel hallottam a körülöttem levő nővérek hangját, amint nyugtatni próbáltak.

Aztán megint elaludtam. Úgy vélem, újból elaltattak. Amikor végül felébredtem, késő éjjel lehetett, mert csak egy nővér volt az intenzív osztályon. Szóltam neki, hogy szomjas vagyok és hogy fáj a derekam. Odajött hozzám és közölte, hogy ne nagyon mozgolódjak, mert nekem kivették a bal vesémet.

Mit is mondjak, a hír hallatán sokkhatás ért. Mind a mai napig nem értem az orvosok magatartását. Miért nem szóltak a műtét előtt, hogy esetleg el fogom veszíteni a vesémet? Az egészségügyi törvény ezt ráadásul kötelezővé is teszi.

Egyes ismerőseim később azt mondták, hogy valószínűleg csak akkor jöttek rá, hogy ki kell műteni a vesémet, amikor felvágták a testemet és látták, mi a helyzet. De nem így történt — ezt azért tudom, mert később megszereztem a műtét előtt pár órával készített (legalább) három CT felvételből kettőt. Ezeket megnézettem orvos ismerősömmel, aki azt mondta, hogy igenis az engem műtő orvosoknak a felvételek alapján tudomása kellett legyen a műtét előtt arról, hogy a vesémet elveszíthetem.

Akkor miért nem szóltak?!

Ennek a „nem figyelmeztetésnek” az lett az eredménye, hogy idegi alapon teljesen kikészültem. Kikészültem, mert miután elhagytam a kórházat, nagyon sok ismerősöm azt vetette fel, hogy lehet, hogy az egész „kezelés” azért történt úgy, ahogy, hogy ellophassák a vesémet. Azaz megtörténhetett, hogy szándékosan nem kezeltek azért, hogy érezzem magamat betegnek, és hogy aztán ez ürügy legyen arra, hogy kivehessék a vesémet.

Lehet, hogy fantazmagória ez az egész feltételezés, de én átéltem egy komoly sokkot, egy komoly idegi kimerülést. És ezek a gondolatok mind a mai napig kísértenek. Hiszen a mai világban, ahol az illegális szervkereskedelem virágkorát éli, minden lehetséges.

A műtét után 12 nappal elhagytam a kórházat. Ezalatt senki sem keresett meg, hogy elmondja, mi volt az oka annak, hogy a kórházba kerülésemkor egészséges bal vesémet ki kellett operálni.

Csak később — egyik alkalommal, amikor kötözésre mentem vissza a kórházba — kérdeztem meg a kötözést cserélő és magát a műtétet elvégző dr. C-t, hogy mi is történt. Azt mondta, hogy a derekam tájékán, a gerinc közelében a kismedencei részen tályog fejlődött ki, ami körülbelül két hét alatt elérte a bal vesémet — amit ezért muszáj volt kivenni, mert másképp meghaltam volna.

Szörnyű periódusát éltem az életemnek akkor.

Ott voltak az elmaradt egyetemi tanulmányaim, ott volt az elveszített vesém, a munkahelyi konfliktusom a kapitányommal.

Visszagondolva a kórházban történtekre — hogy megtévesztettek azzal, hogy nem szóltak, hogy elveszíthetem a vesémet, hogy az első napokban nem kaptam semmilyen gyógyszert a 120-as vörösvértest-süllyedésem ellenére, hogy abban a tudatban lettem tartva, hogy csupán a tályogot fogják eltávolítani a testemből — elhatároztam, hogy kikérem a műtét előtt készített CT felvételeket, hogy megnézessem őket orvos ismerősömmel.

Miután a jogi egyetemen a vizsgaidőszak befejeződött és fel tudtam lélegzeni, bementem a kórházba a CT felvételekért. Ekkor újabb gyanús dolog történt. A felvételek nem voltak találhatóak!

Egyszerűen haza lettem küldve azzal, hogy a felvételek nincsenek meg. Ismerősöm tanácsára másodszor már írásban, levél útján kérelmeztem a CT felvételek kiadását.

Mit mondjak… Hála az égnek, a felvételekből kettőt megkaptam (később tudtam meg, hogy három van belőlük, amikor pár hónap múlva figyelmesebben elolvastam a hozzájuk csatolt szakvéleményt). Ráadásul csak másfél hónap múlva, valamikor augusztus végén kaptam meg a felvételeket. Ez is kissé furcsa dolog, nemde?

Szeptember környékén, orvos ismerősöm tanácsára írásban kérelmeztem a kórháztól, hogy adják ki nekem a kezelésemmel kapcsolatos összes dokumentációt. Ez meg is történt pár hónap múlva, valamikor (azt hiszem) 2003 decemberében.

Zárt borítékban kaptam meg a dokumentációt, amiért körülbelül 3500 Ft-ot fizettem ki. Amint hazaértem, az első dolgom az volt, hogy kikeressem a rengeteg papír közül azt a bizonyos beleegyező nyilatkozatot, amit a műtét előtt pár pillanattal írattak alá velem. Ekkor újabb meglepetés ért. A nyilatkozat hiányzott!

Rögtön felhívtam a kórház betegjogi képviselőjét, aki kitérő válaszában közölte velem, hogy ők átadták nekem az összes dokumentációt és többé ne hívjam ez ügyben. Írásban kérelmeztem a beleegyező nyilatkozatot abban a reményben, hogy hátha ezzel is úgy járok, mint a CT felvételekkel, és mégis előkerül a papír.

Közben 2004 februárjában, az Orvosi Kamaránál tett panasz következményeként, magyarázatot kérhettem arra vonatkozóan, hogy el lett-e lopva a vesém. A kamaránál elmondták, hogy súlyos beteg voltam, és hogy ki kellett venni a vesémet; a lázas állapotban levő ember veséjét pedig nem lehet transzplantációs célokra felhasználni, mert akibe a vesét beültetik, emiatt meghal. Mindezek ellenére érezni lehetett, hogy a kamaratag orvosok igyekeznek védelmezni bepanaszolt kollégáikat.

Furcsa módon az Orvosi Kamaránál történt meghallgatás után pont egy nappal, levélben megkaptam a választ: a kórház abban a borítékban, amit 2003 decemberében átvettem, kiadta nekem az összes dokumentációt. Arra kellett következtetnem, hogy a beleegyező nyilatkozat nincs benne a dokumentációban.

Ezen a ponton, látva, hogy nincs más út, feljelentést tettem a rendőrségen.

III.

Azért tettem ezt, mert nem bírtam megérteni, hogy miért hiányzik egy olyan dokumentum az orvosi dokumentációból, amely megléte az orvosok javát szolgálná. Több, mint valószínűnek tartom, hogy az irat, amit aláírtam, azért hiányzik mind a mai napig, mert valami olyan információt tartalmaz, aminek nyilvánosságra jutása az engem kezelő orvosok számára hátrányos következményekkel járhat.

A rendőrségi vizsgálat a Z rendőrkapitányságon történt, ahol rá kellett jönnöm, hogy kemény fába vágtam a fejszémet.

Ott volt mindjárt a vizsgálat céljából készült igazságügyi orvos szakértői vélemény, amelyet dr. F készített el. Ebben több általam feltett kérdésre dr. F kitérő választ ad, ráadásul teljesen másként ír le tényeket, mint ahogy azok a dokumentációban található iratok alapján (tehát bizonyíthatóan) történtek. Például összekeveri a hasi ultrahang vizsgálati időpontokat és azt állítja, hogy a tályog léte már a kórházba kerülésemet követő első ultrahang-vizsgálat során megállapítható volt.

Ezek és más, a szakvéleményben álló kijelentések egyértelművé teszik, hogy dr. F vagy hanyagul, vagy részrehajlóan járt el a szakvélemény kiállításakor. Továbbá, kifejezett kérésem ellenére, nem ad arra választ, hogy miért hiányzik a beleegyező nyilatkozat. Természetesen fellebbeztem a szakvélemény ellen, (többek között) magyarázatot kérve a fentiekre.

Rá kellett jönnöm, hogy a rendőrségen bármit ki lehet magyarázni kitérő válasszal.

A rendőrségi nyomozati jelentésben például az áll, hogy dr. G (egyik állítólagos tagja annak az orvos gárdának, ami a vese-eltávolító műtétemnél jelen volt) azt nyilatkozta, hogy a belegyező nyilatkozatot én veszítettem el — pontosabban hogy a kórházi kezelésem során az összes, a kezelésemmel kapcsolatos orvosi dokumentáció többször is át lett nekem adva, és egyik ilyen alkalommal én veszíthettem el a nyilatkozatot.

Ez hazugság. A kórházi zárójelentéseket kivéve (gondolok itt az Y kórházban elsőként kiállított mentálhigiénés, majd az ezt követően a belgyógyászati osztályon kiállított zárójelentésekre) semmilyen más, a kezelésemmel kapcsolatos orvosi dokumentáció nem volt a birtokomban egészen 2003 decemberéig, amikor — amint fentebb leírtam — átvettem az orvosi dokumentációt.

Emellett dr. G azt is állítja, hogy a beleegyezési nyilatkozatot tanúk jelenlétében kétszer is aláíratták velem egy nappal a műtét előtt.

Mindez szemenszedett hazugság! Érdekes, hogy milyen könnyen ki lehet bújni a felelősség alól. Elég azt állítani, hogy én elvesztettem az iratokat, és kész, mindenki mossa a kezét. A nyilatkozat nincs meg, mert én veszítettem el. De egyáltalán hogyan lehetséges, hogy egy beteg elveszíti a dokumentációt a kórházi kezelés során? Tudomásom szerint tilos úgy átadni a dokumentációt, hogy arról legalább egy fénymásolt példány ne legyen biztonságba helyezve a kórház birtokában. Persze a nyomozók ezt figyelmen kívül hagyták. Ilyen alapon tehát semmit sem ér a dokumentáció mint későbbi bizonyító erejű írott anyag, mert bármikor rá lehet fogni a betegre, hogy elveszítette azt. Ilyen alapon tehát az orvosok, ha bármit is el akarnak távolítani a beteg dokumentációjából, elég ha a fentieket nyilatkozzák. Akkor minek dokumentáció? Úgyis mindent ki lehet magyarázni.

Persze nem is csodálkozom ezen az egészen, hiszen már a rendőrségen az egyik nyomozótiszt felvilágosított arról, hogy rendőr ezredesi és meg ennél is magasabb rangban levő orvosokkal állok szemben, aminek az volt a rejtett üzenni valója, hogy nincs esélyem velük szemben.

Látva, hogy a rendőrségi jelentés is arra tendál, hogy az orvosokat tisztára mossa, eldöntöttem, hogy más fórumokhoz fordulok, mivel beláttam, hogy így nehéz lesz bebizonyítani az igazamat. 2004 nyarán felkerestem dr. H ügyvédet, aki miután belenézett a dokumentációba, azt mondta, hogy az engem kezelő orvosok között családi barátja is van, ezért nem tudja képviselni az ügyemet. Az ő tanácsára 2004 szeptemberének elején egy másik ügyvédet kerestem fel, aki azt mondta, hogy ahhoz, hogy bármit is tehessen az ügyemben, először egy igazságügyi orvos szakértői vizsgálatra van szükségünk. Ezt az általa ilyen célból gyakran igénybe vett dr. I fogja kiállítani.

Megkérdeztem, mennyi idő, amíg a szakértői vizsgálat elkészül. Azt felelte, hogy egy, maximum két hónap. Ezután személyesen vittem el az orvosi dokumentációt valamint az ügyvédi felkérést dr. I igazságügyi szakértőhöz, akitől azzal távoztam, hogy körülbelül november elején majd fel kell hívnom az ügyemmel kapcsolatban. Ezt meg is tettem, de dr. I azt mondta, hívjam fel újból egy hónap múlva, amit szinten megtettem. Ekkor azt mondta, hogy hívjam fel az ügyvédemet. Így szépen eltelt szeptember elejétől körülbelül öt hónap, mialatt a szakértői vélemény nem készült el.

2005 február elején megelégeltem az egész huzavonát. Amint a vizsgaidőszakom véget ért, szakítottam az ügyvédemmel.

IV.

Ezután — mivel többször is láttam nyilatkozni a televízióban — felvettem a kapcsolatot dr. J-vel. Kérésére elküldtem neki postai úton az orvosi dokumentációt, valamint egy levélben leírtam — ugyanúgy, mint most — a történteket. Dr. J válasza az volt, hogy fantazmagória, amit a szervkereskedelemről feltételezek, és hogy nem tudja vállalni az ügyemet, mert 2003 óta sok idő telt el és így már nehéz lesz bizonyítani a történteket. Tehát 2005 túl távoli idő volt dr. J számára!

Lehetséges, hogy a vesém ellopása miatti aggodalmam alaptalan (habár én mégis élek a kétkedés jogával), de azt kétlem, hogy az idő múlása (természetesen kivéve az elévülési időt) hatással lenne a bizonyítékokra. Ráadásul az időhúzás nem az én hibámból történt.

Végül 2005 szeptemberének elején felkerestem dr. K ügyvédet, akit megbíztam, hogy képviseljen az ügyben. 2005 októberében kiutaztam Angliába, ahonnan folyamatosan hívtam dr. K-t, majd utasítására az ügyvédjelöltjét, L-t, érdeklődve ügyem menetéről.

Valamikor novemberben egy e-mailt kaptam tőlük, amiből megtudtam, hogy az ügyem el lett indítva V bíróságon és az első tárgyalás valamikor 2006 januárjában várható. Azt is megírták, hogy a szakértői vélemény elkészült, ennek ellenértéke 100 ezer forint, és hogy ezt fizessem ki. Megegyeztünk abban, hogy az összeget az első tárgyalás alkalmával kifizetem.

De ezt követően nemhogy decemberben, de még januárban sem hívott fel L, hogy megmondja a tárgyalás pontos időpontját. Rengetegszer hívtam, de mindig azzal épített le, hogy majd szól, mikor lesz a tárgyalás.

Februárban megmondtam neki, hogy ez így nem mehet tovább. Nem lehet, hogy nem tudja, mikor lesz a tárgyalás, mivel ha már novemberben benyújtották az ügyemet a bíróságra, akkor december végéig mindenképp kitűzte volna a bíróság a tárgyalás időpontját.

Pár órával később kaptam tőle egy sms-t, amiben az állt, hogy „most érkezett a posta, április 20-a, 8:30”. Ezután már azért hívogattam L-t, hogy megmondja, melyik tárgyalóteremben lesz megtartva a tárgyalás. Persze csak azt a választ kaptam tőle, hogy majd előtte találkozunk, és akkor megmondja, hogy mi, hol lesz megtartva.

Április 19-én hazautaztam Angliából és elmentem a bíróságra, ahol megtudtam, hogy az ügyemet még csak nem is indították el. Persze felhívtam L-t, aki azt üzente, hogy menjek az ügyvédi irodába 20-án reggel, mert majd ő elmondja hol lesz a tárgyalás.

Másnap reggel, amikor az ügyvédi iroda ajtaján csengettem, felhívott dr. K. Azt mondta, hogy a tárgyalás nem aznap 20-án, hanem a következő héten lesz megtartva. Ezek után az ügyvédi kamaránál panaszt tettem dr. K-val és L-el szemben. Egészen 2007 őszéig nem sikerült megindítanom a peremet… A tizedik általam megkeresett ügyvédnél sikerült elérnem a per megindítását. Volt olyan ügyvéd, aki kerek-perec megmondta, hogy ezekkel az orvosokkal nem akar ujjat húzni.

A kórházi ellátásommal kapcsolatos dokumentációt több éves orvosi gyakorlattal és jogi végzettséggel rendelkező ismerősöm is átnézte, és ő is azt mondta, hogy a dokumentáció alapján orvosi késedelem áll fenn, és emiatt vesztettem el a bal vesémet. Tőle tudtam meg azt is, hogy a kórházi kezelésem során vérmérgezésem is volt. A dokumentációt kivittem Romániába és ott is átnézettem magyar anyanyelvű orvosokkal, akik szintén azt mondták, hogy a vesém elvesztése elkerülhető lett volna és hogy orvosi mulasztás történt esetemben. 2007 őszén, az ügyben engem képviselő ügyvédtől megtudtam, hogy azt a vesét, amit az engem műtő orvosok elküldtek korbonctani vizsgálatra, nem kellett volna feltétlenül eltávolítani, mert nem volt olyan mértékben beteg. Ezt az ügyvédem orvosa mondta, akinek átadta a kezelésemmel kapcsolatos kórházi dokumentációt.

Miután panaszt tettem, 2008 szeptemberében levelet kaptam az állampolgári jogok országgyűlési biztosától, amelyből kiderül, hogy az ombudsmann kikérte a kezelésemmel kapcsolatos dokumentációt és abban megtalálta az általam fentebb hiányolt műtétbe való beleegyezési nyilatkozatot! Azon azonban sem a sajátom, sem a felelős orvos aláírása nem szerepel. Senki sem tud magyarázatot adni erre.

Ezek után felteszem a kérdést: mit írattak velem alá a műtétet megelőzően, pillanatokkal az elaltatásom előtt?!

A peremben az első érdemleges tárgyalás, két fél éves halasztás után, végre 2008 októberében megtörtént úgy, hogy a tárgyaláson egyedül jelentem meg. Sem az ügyvédem, sem az őt egészségügyi okok miatt helyettesítő ügyvédnő nem jöttek el! Nem tudom mi lesz a vége, de a fentiek után már semmin sem csodálkozom.

V.

Végső konklúzióként szeretném elmondani, hogy nem állítom, hogy teljes mértékben biztos vagyok abban, hogy kilopták a bal vesémet vagy bármilyen rosszhiszemű célból vesztettem el azt.

Azonban az tény, hogy komoly lelki traumát élek át nap mint nap, főleg olyankor, ha az illegális szervkereskedelemről hallok híreket. Valahányszor elmesélem valakinek, hogy elvesztettem a vesémet, anélkül, hogy erre célzást tennék, az illető veti fel, hogy nem lopták-e el.

Amit ezzel a levéllel el szeretnék érni, az elsősorban a nyilvánosság, hogy a hasonló esetek megelőzhetőek legyenek, hogy jóhiszemű emberek odafigyeljenek, ha hasonló helyzetbe kerülnek.

Másodsorban azt szeretném elérni, hogy egy olyan jogszabály szülessen, amely a beteg emberekből kivett szervek azonnali megsemmisítését (azon az alapon, hogy az veszélyes hulladék) megtiltja. Erre azért lenne szükség, hogy a kioperált szerv később, kívánságra a beteg birtokába kerülhessen, hogy teljes mértékben elkerülhető legyen az illegális szervkereskedelem lehetősége. De szükséges ez azért is, hogy a műtött emberek ne váljanak lelki betegekké az orvosok hanyagsága vagy rosszhiszemű magatartása miatt.

Mert nap mint nap egyre több hírt kapunk az illegális szervkereskedelemről. Mert igenis, az illegális szervkereskedelem létezik, és virágkorát éli szerte a világban. Miért épp itt, ebben az országban ne merülne fel ennek a lehetősége? Még egyszer megjegyzem, nem állítom azt, hogy teljesen biztos vagyok, hogy kilopták a vesémet. De a fenti gyanús események miatt, kizárni sem merem teljes mértékben ennek a lehetőségét.

Tehát ezért szeretném, ha levelem sorai nyilvánosságot kapnának.

Tisztelettel,
[név és elérhetőség nálam]