Amikor én még fiatal voltam, minden szülő rémálma a füves cigi volt. Persze felnőttünk anélkül, hogy elvitt volna minket az ördög. És lám, időközben kiderült, hogy a marihuána valójában gyógyszer: egyre gyakrabban használják a rák, az anorexia, az AIDS, az ízületi gyulladás vagy a migrén kezelésére. Idén tavasszal a GW Pharmaceuticals nevű brit gyógyszercég kannabisz alapú gyógyszertermék európai törzskönyvezését kérvényezte. A Sativex nevű gyógyszert a sclerosis multiplex kezelésére ajánlják. A gyógyszercég saját gazdaságában termeli a Sativex előállítására termelt marihuánát. A marihuána-termelő telep helye azonban biztonsági okokból titkos.

A kannabisz azonban állítólag nemcsak tablettaként, hanem hagyományos füves cigiként is áldásos hatású. A marihuána-fogyasztást amúgy is egyre kevesebb országban üldözik, és orvosi okokból még a nem éppen liberális drogtörvényeiről híres USA 13 tagállamában is engedélyezik. Becslések szerint az Egyesült Államokban 300 ezer ember — azaz minden ezredik amerikai — rendszeres orvosi marihuána-használó. Az úttörő tagállam Kalifornia, ahol 1996 óta lehet marihuánát felíratni az orvossal — a rászorulók még ártámogatásra is jogosultak. Nem is kell különösebb indok a recepthez: elég, ha az ember stresszre, fáradékonyságra vagy levertségre hivatkozik. A füves cigi hatását már komoly, randomizált kontrollcsoportos klinikai kísérletekkel is vizsgálják. (Mellesleg: mekkora szívás lehet a placebo füves cigit kapó kontrollcsoportba tartozni!) Akik pedig orvosi célokra marihuánát akarnak termelni, oklevelet adó tanfolyamon szerezhetnek képesítést.

A mai fiatalokat mindez azonban — úgy tűnik — nem nagyon hozza lázba. Az új generáció a drogoktól nem kikapcsolódást, hanem versenyelőnyöket vár. Az új idők sláger-drogjai az Adderall és a Ritalin (az utóbbit nálunk is forgalmazzák). Ezeket a gyógyszereket eredetileg a figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar (ADHD) nevű fejlődési rendellenesség kezelésére kísérletezték ki. Szedésük segíti a koncentrációt, serkenti az emlékezést és a tanulást. Hasonló hatása van az Alzheimer-kór kezelésére használt Provigilnek is.

Egyes felmérések szerint az amerikai diákok körülbelül 4-7 százaléka rendszeresen szedi ezeket a gyógyszereket; vannak olyan egyetemek, ahol vizsgaidőszakban a diákok 35%-a használ valamilyen serkentőt. A rendelkezésre álló vizsgálatok szerint ezek a gyógyszerek valóban segítik a koncentrációt, a tanulást és az emlékezést. Könnyebb bemagolni az évszámokat, könnyebb fent maradni megírni az esszét, jobban lehet koncentrálni a vizsgán.

A kognitív serkentők használata rengeteg kérdést vet fel. Egyrészt sokan azt mondják, hogy a használatuk csalásnak számít — ugyanúgy, ahogy a doppingolás a sportban csalás. De a doppingolás a sportban persze csak azért csalás, mert a szabályok kizárják — az egyetemen vagy a munkahelyen azonban miért lenne „csalás” doppingolni? Ha a gazdagabbak megengedhetik maguknak, hogy magántanárokat fogadjanak vagy különórákra járjanak, akkor mások miért ne folyamodhatnának kognitív serkentőkhöz?

Másrészt: úgy tűnik, hogy a kognitív serkentők elsősorban azokon segítenek, akiknek eleve nehezebb a tanulás, akiknek eleve rosszabb az emlékezőtehetsége, akik eleve nehezebben koncentrálnak. Ha a gyógyszerhasználat növeli az esélyegyenlőséget, akkor semmi okunk sincs arra, hogy korlátozzuk — legalábbis a kognitív serkentők híveinek érvei szerint.

Hiszen mi kifogásolnivalónk lenne, ha a kognitív serkentők ugyanúgy a mindennapi élet részévé válnának, mint a koffein? Ki tiltakozna, ha a rajtunk operáló orvos, vagy a repülőnket vezető pilóta és a légiirányító könnyebben tudna koncentrálni? Ha a gyerekünk gyorsabban tanulna és könnyebben emlékezne a tanultakra? Ha felelősen használjuk, a kognitív serkentők mindenkinek hasznára válnak.

Miről is van szó? Természetesen az új influenza elleni védőoltásról.

Egy friss felmérés szerint ugyanis a kormánypárti szavazók inkább oltáspártiak, mint az ellenzékiek. Ahogy Závecz Tibor, a Szonda Ipsos kutatási igazgatója fogalmazott a Szólás szabadságában:

Megdöbbentett, amit most tapasztaltunk, tehát az, hogy az életkor mellett a párthovatartozás számít leginkább annak eldöntésében, hogy valaki beoltatja magát vagy sem … A 60 év felettieknek az egyharmada mondta azt, hogy ő valószínűleg be fogja oltatni magát, jó páran már meg is tették közülük ezt. És ha ugyanezt a csoportot nézzük aszerint, hogy MSZP vagy FIDESZ szimpatizánsok, akkor … kétharmados a valószínűsége annak, hogy egy MSZP-s idős ember beoltatja magát, és mindössze 18%, hogy egy FIDESZ szimpatizáns idős ember kéri majd ezt az ellenszert.

A politikusok sokat segítettek a lakosságnak eligazodni a kérdésben: míg a kormányfő és az egészségügyi miniszter nyilvánosan beoltatta magát, Szijjártó Péter, a FIDESZ frakcióvezető-helyettese „figyelembe véve minden körülményt” nem is fogja beoltatni magát; a kereszténydemokrata Lanczendorfer Erzsébet pedig azért nem fogja, mert eddig sem tette: „Soha nem oltattam be magam. Orvos vagyok, háziorvosként dolgoztam. Munkám során rengeteg influenzással találkoztam, de szerencsére soha nem kaptam el”. (Valami ilyesmire gondolhatnak a marhák is a mészárszék előtt.)

Miért szerencsés a dolgoknak ez az együttállása? Nos, az a helyzet, hogy az influenza elleni oltásokkal kapcsolatban valóban van egy nagy kérdőjel. Nem az a kérdés, hogy ártanak-e — abban a szakemberek egyetértenek, hogy nem ártanak — hanem az, hogy használnak-e, és ha igen, mennyire. Valóban megér-e a társadalomnak hat milliárd forintot az új influenza elleni védekezés? Mennyire költséghatékonyak az influenza elleni vakcinák?

Erre a kérdésre nagyon nehéz válaszolni, mert lehetetlen megmondani például, hogy azok közül, akik egy influenzaszezonban meghalnak, hány embert menthetett volna meg a védőoltás. Hiszen az influenza nem közvetlenül, hanem szövődményeken keresztül öl: egy adott halálesetről nem könnyű eldönteni, hogy az influenzának vagy valami másnak köszönhető-e. Az is lehet, hogy az oltás valójában nem oszt, nem szoroz, mert inkább az eleve egészségesebbek, az erősebb immunrendszerrel rendelkezők oltatják be magukat. Vagy a gazdagabbak. Vagy a magasabb iskolai végzettséggel rendelkezők. Rengeteg tényező jöhet számításba.

A megoldás az lenne, ha úgynevezett randomizált kontrollcsoportos klinikai kísérleteket lehetne végezni: a kísérletben részt vevők egyik felét valódi vakcinával, a másik felét placeboval oltanák be. A baj csak az, hogy egy ilyen kísérlet etikai szempontból megengedhetetlennek tűnik — hiszen azok, akik placeboval lettek beoltva, adott esetben komoly veszélynek lehetnek kitéve.

Próbálkozhatunk esetleg azzal, hogy nem klinikai vizsgálatot végzünk, hanem mondjuk a népesség egyik felét beoltjuk, a másikat nem, és aztán figyelemmel kísérjük, hogy mennyien betegednek, illetve halnak meg ebből a két csoportból.

De az ilyen felmérések sem mentesek az etikai problémáktól. 1932-ben az Alabama állambeli Tuskegee környékén az amerikai népegészségügyi szolgálat kiválasztott négyszáz szifiliszes és kétszáz egészséges embert. A kísérleti alanyok szegény sorban élő feketék voltak, sokan közülük írni-olvasni sem tudtak. Az orvosok azt hazudták nekik, hogy kezelni fogják őket, a valódi cél azonban az volt, hogy megfigyeljék a szifilisz természetes lefolyását. A kutatás negyven éven keresztül tartott; ez idő alatt a résztvevők semmilyen kezelésben sem részesültek. 1972-ben, amikor a sajtó megszagolta a dolgot, országos botrány kerekedett az ügyből. 1997-ben Clinton elnök hivatalosan bocsánatot kért az áldozatoktól.

Gondolom világos már, hová akarok kilyukadni. A magyar társadalom önként, hatalmas önfeláldozással, a politikusok bölcs buzdítására a Tuskegee-i kutatáshoz hasonló kísérletbe kezdett. A lakosság politikai szimpátiái alapján két csoportba osztja magát: az egyik csoport megkapja az oltást, a többiek önkéntes kontrollcsoportként nem.

A kísérleti terv ígéretes, hiszen tízmillió kutatási alany már elég sok ahhoz, hogy mindenféle zavaró tényezőt kiszűrjünk, és a párthovatartozás szerinti eloszlás többé-kevésbé véletlenszerű. Minden adott tehát ahhoz, hogy komoly tudományos eredmények szülessenek a Nagy Magyar Kísérletből!

Nem véletlen tehát, hogy nagy érdeklődéssel tekint ránk a világ. Megfigyelőket fog küldeni az Egészségügyi Világszervezet és az Amerikai Járványügyi Központ; tekintélyes tudományos folyóiratok, mint a New England Journal of Medicine vagy a Nature fog beszámolni a legújabb eredményekről.

Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!

A cikk abból indul ki, hogy vannak olyan javak és szolgáltatások, ahol a fogyasztó még utólag sem tudja megítélni, hogy azok kielégítették-e igényét, azaz értékesek-e számára. Ha az ember vesz mondjuk egy seprűt vagy egy melegítőnadrágot, pontosan tudja, mit kap a pénzéért. De ha jóshoz vagy természetgyógyászhoz megy, vagy akár cégének menedzsmenttanácsadást vásárol, még utólag sem tudhatja biztosan, hogy valóban a jós jóslata, a gyógyító gyógyírja, vagy a tanácsadó tanácsa miatt fordult jobbra a sorsa (ha jobbra fordult). Az ilyen javakat és szolgáltatásokat bizalmi javaknak hívják.

A kaposvári orvoscsoport 5 millió forintért embrionális őssejteket ültetett be olyan betegekbe, akiknek az orvostudomány jelenlegi módszereinek segítségével kevés reménye van a gyógyulásra. Az embrionális őssejtek használata valóban ígéretesnek tűnik, de a kutatások jelenleg még kezdeti stádiumban vannak. Jócskán leegyszerűsítve a dolgot: mivel az embrionális őssejtek pluripotensek — azaz elvileg mindenféle sejtté vagy szövetté képesek átalakulni — az őssejtterápiával lehetővé válhat elhalt vagy károsodott sejtek, szövetek helyreállítása. A baj csak az, hogy ezt a folyamatot még nem tudjuk szabályozni, így könnyen előfordulhat, hogy a beültetett őssejtek rákos daganattá válnak.

Hogy jönnek ide a bizalmi javak? Nos, Váradi szerint a még gyerekcipőben járó őssejtterápia alapvetően nem különbözik a jóslástól, a természetgyógyászattól vagy a tanácsadástól. Hiszen jelenleg a tudományos bizonyítékok ugyanúgy hiányoznak, mint ezekben az esetekben. Azoknak pedig, akikről a hivatalos orvostudomány már lemondott, racionális lehet ezt is kipróbálni: a biztosnak tűnő halálhoz képest ártani már nem árthat, és talán — talán — használ. Mint mondja,

az én erkölcsi érzékem, amíg az energiasugárzó emberek és a horoszkópkészítők megbecsült tagjai a társadalomnak, a kaposvári doktorok elhurcolása láttán inkább a merev szabály, mint a bilincsben elvezetett orvos ellen horgad fel.

Tiszta sor: ha a jósnak, a természetgyógyásznak vagy a menedzsmentgurunak engedjük, hogy a piacon kínálhassa portékáját, miért ne engednénk ugyanezt az ígéretes, de a hivatalos orvostudomány szűrőin még át nem jutott eljárások alkalmazóinak? A tiltás annak a kedvenc fegyvere, aki „embertársait befolyásolható, informálatlan, kiszolgáltatott, döntésképtelen, infantilis lényeknek látja”. Itt az ideje tehát a merev szabályozás lazításának!

Váradi Balázs történetesen kiváló tanárom volt egyetemi éveim alatt. Ezért tudom, hogy sok mindenről hasonlóan vélekedünk. Ebben az esetben viszont nem.

Mert egyrészt: aki gyógyíthatatlannak vélt betegségben szenved, az bizony befolyásolható, gyakran informálatlan és mindenképpen kiszolgáltatott. Ezzel még a legracionálisabb közgazdász is így lenne… Lehet, hogy horoszkóppal vagy menedzsmenttanácsokkal etetni az embereket kissé alantas dolog, de mások kilátástalanságával üzérkedni felháborító.

Másrészt van itt egy fontosabb probléma is. Az orvostudomány mégiscsak tudomány, még akkor is, ha az orvoskutató pénzt, paripát, fegyvert remél az eredményeitől. Az orvoskutató sajátos, paranoid helyzetben van: míg orvosként az a kötelessége, hogy betegei gyógyulása érdekében mindent megtegyen, kutatóként az a dolga, hogy érvényes, általánosítható, mások által is használható tudásra tegyen szert.

Ha jól értem a történetet, a kaposvári társaság tevékenysége egyik feltételnek sem felelt meg. Abból, hogy valaki bead valami ismeretlen dolgot valakinek, aki kilátástalanságában sok pénzt hajlandó fizetni érte, majd soha sem publikálja az eredményeit, nem lesz tudományos tudás, terápia, amiből a társadalom és a jövő betegei profitálhatnának. Lehet, hogy ez sovány vigasz azoknak, akiről a jelen orvostudománya lemondott, de a szabályozás lazításának egyetlen célja az lehet, hogy a ma gyógyíthatatlan betegsége a jövőben legyőzhető legyen.

Váradi Balázsnak igaza van abban, hogy a jelenlegi szabályozás csődöt mondott, de nem egészen azért, amiért gondolja. Önmagában azzal nem lenne baj, ha egy kutatócsoport arra vállalkozó gyógyíthatatlan betegeken korai stádiumban levő, akár kockázatos terápiákkal kísérletezne — mint mondtam, elsősorban nem az ő gyógyulásuk, hanem a tudományos haladás, a jövő betegeinek érdekében. A mostani ügy kapcsán azonban a sajtóbeszámolók arról szólnak, hogy a kaposvári cég őssejtbeültetésre, emberkísérletekre nem kapott engedélyt. Vagyis csaltak. De ugyanakkor az mintha senkinek sem tűnne fel, hogy egy ismert nemzetközi szélhámos és egy magyar plasztikai sebész (!) cége kapott engedélyt embrionális őssejtek gyűjtésére, tárolására és laboratóriumi kutatására. Hogy fordulhatott ez elő?