Szaúd-Arábia alkotmány nélküli monarchia, ahol az Oktatási Minisztérium által kiadott tankönyveket kell használni magán- és állami iskolákban egyaránt. Az oktatás alapja az iszlám vallás. A biológia vagy földrajz tankönyvekben gyakran találunk idézeteket a Koránból; a hatodikos tankönyv például a szaporodásról szóló leckét így vezeti be: „S Mi minden dologból párokat teremténk” (51. szúra 49.).

Az evolúció csak a 12. osztályban kerül elő, az ember teremtéséről szóló tananyag részeként. A hivatalos tankönyv idézi a Korán beszámolóját a teremtésről, majd hozzáfűzi:

Nyugaton megjelent az „evolúció elmélete”, amit az angol Charles Darwin dolgozott ki, aki tagadta, hogy az emberiséget Allah teremtette, azt állítva, hogy minden élőlény és az ember is közös őstől származik. Ezt az elméletet nem szükséges bemutatnunk, hiszen az élet eredetéről Allah könyve már kimondta a végső szót: minden élőlény Allah teremtménye. … Így aztán szívünk megnyugodhat és nem érheti kétség az élet eredetével kapcsolatban.

Milyen furcsának tűnik ez nyugati szemmel olvasva. Vajon mit szólna ehhez William A. Dembski, az értelmes tervezettség egyik zászlóvivője, aki egy óvatlan pillanatban elismerte, hogy „az értelmes tervezettség tervezője a keresztény Isten”? Most akkor kinek higgyen az egyszerű kreacionista?

Szaúd-Arábiával ellentétben Irán hivatalosan is iszlám teokratikus köztársaság. De az ötödikes tankönyv azt mondja, hogy „a geológusok a fosszíliák tanulmányozása alapján megállapították, hogy az élet a tengerben kezdődött”. És ez így is van. A 12. osztályos tankönyv szerint pedig „manapság szinte minden biológus elfogadja, hogy Darwin elmélete magyarázatot ad a földi élet változatosságára”.

Mivel magyarázható a különbség a két ország tananyaga között? Iránban a tudománynak sokkal nagyobb szerepe van az oktatásban és az ország egyik fontos célja a tudományos kutatás támogatása. Irán élen jár például az őssejtkutatásban. Nem véletlen tehát, hogy míg egyetlen szaúd-arábiai diákkal sem találkoztam, iránival többel is.

Mindeközben Szaúd-Arábia a Nyugat egyik legfőbb szövetségese, Iránnal szemben pedig lassan háború készül. Milyen szomorú.

A konferencia apropóján viszont felerősödött a klímaváltozás-szkeptikusok hangja. Hirtelen rengeteg szakértő lett, akik szerint (1) globális klímaváltozás nincs is, az egész csak pánikkeltés, a tudósok és a zöldmozgalmak összeesküvése, vagy (2) globális klímaváltozás van ugyan, de az egy természetes folyamat, nem az emberi tevékenységnek köszönhető, illetve (3) globális klímaváltozás van és az ember okozza, de nem érdemes semmit sem tenni, mert majd alkalmazkodunk. Nagy bánatomra az ilyen vélemények még az itteni hozzászólásokban is megjelentek.

Ezek olyan téveszmék, amiket érdemes eloszlatni. Persze tisztában vagyok vele, hogy a klímaszkeptikusok nagy részét semmilyen érv sem győzheti meg. Az ilyenekkel semmi kedvem vitatkozni, mint ahogy arról sincs kedvem vitát nyitni, hogy van-e mikrochip az influenzaoltásban. Aki magára ismer, annak felesleges továbbklikkelnie.

Vegyük akkor végig az ellenérveket, hazai példákkal illusztrálva:

(1) Globális klímaváltozás nincs, az egész a tudósok és a zöldmozgalmak összeesküvése — legalábbis nincs széles körű szakmai egyetértés ebben a kérdésben. Különben is, mondja például Gere Ádám matematikus, 1998 óta nem is melegszik a világ átlaghőmérséklete. Ráadásul a ’70-es években a tudósok a világ lehűlésével rémisztgettek.

Nos, ezek az állítások egyszerűen hamisak. A klimatológusok egyetértenek abban, hogy globális felmelegedés — pontosabban klímaváltozás — igenis van. Ami a felmelegedés hiányát illeti, 2005 volt a legmelegebb év. Gere Ádám írása pedig egyszerűen a jól ismert klímaváltozás-ellenes érvek gyűjteménye — ezen a listán meg lehet találni mindegyiket, cáfolattal. (A Critical Biomass helyre is teszi Gerét; az „1998 óta nem is melegszik a világ” állítás részletes cáfolatát lásd itt.) Ha már valaki mindenképpen a globális felmelegedést akarja cáfolni, legalább lehetne eredetibb.

Ami a ’70-es éveket illeti: a tudósoknak volt jobb dolga, mint új jégkorszakkal rémisztgetni az embereket. Ez csupán legenda. Persze mindig lesznek olyan tudósok, akik kétségbe vonják az elfogadott nézeteket. De hát ez a tudomány lényege. Akinek ez nem tetszik, forduljon a valláshoz. Vita van például arról, hogy a trópusi gleccserek olvadása a globális felmelegedésnek köszönhető-e.

(2) Globális klímaváltozás van, de nem az emberi tevékenységnek köszönhető — mondja például Kordos László, a Magyar Állami Földtani Intézet igazgatója, aki szerényen csak azzal jelzi mondandója súlyát, hogy „szakmámnál fogva jó rálátással rendelkezem az elmúlt földtörténeti korokra, akár több százezer évre”. Vagyis mi, akiknek az elkövetkező 50-100 év fontos, egyszerűen rövidlátóak vagyunk. Ha a megfelelő léptékben gondolkodnánk, egyet kellene értenünk az őslénykutató professzorral abban, hogy az elmúlt százötven év kb. 0,7°C-os átlaghőmérséklet-emelkedése elhanyagolható.

Az ő több százezer éves szemszögéből nyilván. Egyébként is, a professzor úr mintha felette állna a mi kis aprócseprő ügyeinknek:

A napokban kinéztem az irodám ablakán, és egy óriásplakáton arra szólítottak fel, hogy állítsuk meg a klímaváltozást. Ilyenkor mindig elcsodálkozom: csak nem gondolja bárki is komolyan, hogy az ember fogja befolyásolni a Földet? És ez egyébként is antievolucionista nézet, ami tagadja a változást.

Ja, így már más. Hiszen az evolúció jó dolog, kik vagyunk mi, hogy az útjába akarunk állni? Valahogy úgy képzelem ezt, hogy a professzor úr kinéz a Földtani Intézet patinás épületének ablakán, és szomorkásan csóválja a fejét az alant rohangáló hangyaszerű emberkék szorgos nyüzsgésén. Hiszen, mit tudják ők:

Mindemellett, én az emberiségnek nem sokat adok. Egy-két ezer éven belül eltűnik az ember a Földről.

Kordos professzor mellesleg tagja volt a VAHAVA (változás, hatás, válaszadás) projektnek, ami a magyar nemzeti éghajlatváltozási stratégia tudományos előkészítését végezte el 2003 és 2006 között. És nagyon helyes, hogy a professzor ott ült a megbeszéléseken. Felejthetetlenek lehettek üdítő, „ugyan mit fontoskodtok itt, kollégák, úgyis mind megdöglünk”-jellegű felszólalásai.^*

És ezzel elérkeztünk a harmadik érveléshez.

(3) Globális klímaváltozás van és az ember okozza, de nem érdemes semmit sem tenni. Majd valahogy alkalmazkodunk.

Ez az érvelés igazi hungarikum — legalábbis eddig csak magyar kontextusban találkoztam vele. A külföldi klímaváltozás-szkeptikus szerint az emberiségnek azért nem kell semmit sem tennie, mert nincs globális felmelegedés (vagy van, de nem az ember okozza, és ezért nem tehetünk semmit). A magyar klímaváltozás-szkeptikus szerint globális felmelegedés van, az ember okozza, és az emberiség sok mindent tehetne ellene — de minek. Úgy tűnik, a magyar néplélek eljutott oda, hogy már nem az a fontos neki, hogy a szomszéd tehene megdögöljön, hanem az, hogy a sajátja.

Nem árt elégszer kimondani: a tudósok egyöntetű véleménye szerint a globális klímaváltozás valós. Amennyire lehet, érdemes biztosítani magunkat ellene — mint ahogy a racionális ember is biztosítást köt arra az esetre, ha leég a háza. A közgazdászok szerint évente a globális GDP 1%-ába kerülne, hogy biztosítsuk magunkat a klímaváltozás ellen. Komolyan azt gondoljuk, hogy nem éri meg ez a biztosítás csak azért, hogy 1%-kal jobban élhessünk?

^* Köszönet sedith fedőnevű olvasómnak, aki az előző bejegyzéshez írt hozzászólásában belinkelte a Kordos-interjút. Remekül szórakoztam rajta.

(A film teljes terjedelmében megnézhető itt.)

A film után eszembe jutott, hogy milyen jó lenne újra megnézni Attenborough legismertebb sorozatát, az Élet a Földönt. Még gyerek voltam, amikor ment a Magyar Televízióban. Ha jól emlékszem, vasárnap délutánonként adták. Ilyenkor enyém volt a TV, a családnak csendben kellett lennie. A tévéújságból kivágtam és eltettem az epizódok ismertetőit, ezek talán még ma is megvannak valahol. Akkoriban ugyanis még ornitológus vagy zoológus akartam lenni, nem bioetikus.

Mi sem egyszerűbb manapság, mint régi filmeket újranézni. Az ember bejelöli őket a NetFlix-en és hamarosan érkezik a kívánt DVD. Amikor az ember megnézte a DVD-t, bedobja a postaládába és postafordultával kapja a következőt. A NetFlix különösen jó máshol hozzá nem férhető dokumentumfilmek megszerzésére.

Az Élet a Földön azonban nem volt meg, ami azért is furcsa, mert David Attenborough az Egyesült Államokban is népszerű. Ugyanígy nem találtam a Látlelet a Földről (2000) című sorozatot, ami a környezeti válságról szól, illetve a 2006-ban készült, Az igazság az éghajlatváltozásról című filmet, amiben Attenborough visszatér korábbi forgatási helyszíneire, hogy megvizsgálja az éghajlatváltozás hatását ezekre az élőhelyekre.

Végül a Wikipédián találtam meg a választ a rejtélyre. Ezeket a sorozatokat nem adták ki az Egyesült Államokban DVD-n: az Élet a Földön ugyanis evolúciós szempontból vizsgálja az élővilágot, a másik két említett sorozat pedig az éghajlatváltozás valós volta mellett érvel. (Attenborough egy nemrég készült interjúban nem rejti véka alá a véleményét az evolúciót kétségbe vonó tanokról és a Teremtés könyve vonatkozó részéről.) Ahogy az enciklopédia fogalmaz: ezek a filmek itt azért nem jelentek meg DVD-n, mert ellentétben állnak egyes konzervatív vallási és politikai nézetekkel. Elképesztő.

A bejegyzést sokan valamiféle vegetarianizmus melletti kiáltványnak olvasták, holott szó sincs erről. (Nem prédikálhatok vizet, ha néha magam is bort iszom.) A húsfogyasztás egészségre gyakorolt ártalmas hatásait rengeteg kutatás kimutatta, amelyekről a magyar sajtó is rendszeresen beszámol (például itt vagy itt). Ráadásul mintha azt javasoltam volna, hogy a vegetarianizmust az állam tegye kötelezővé mindenkinek. Szabjon húsfogyasztási kvótákat, tiltsa be, a tilalom ellen vétőket pedig a helyszínen lövesse főbe.

Nem tudom, honnan jönnek ezek az interpretációk. A cikkben ugyanis sehol sem szerepel a „betiltás” kifejezés, és szó sem esik az egyéni szabadság bármilyen korlátozásáról. Egyáltalán semmilyen javaslatot sem fogalmazok meg arról, hogy az államnak mit kellene vagy nem kellene tennie. Az egyetlen dolog, ami a bejegyzésben szerepel, a húsfogyasztás önkéntes korlátozása.

Miért asszociálunk egy ilyen javaslat hallatán rögtön kényszerre és tiltásra? Talán túlzás, de kísért a gondolat, hogy ennek mélyebb oka van: egy olyan országban, ahonnan a polgári kezdeményezés, az önszerveződés szinte teljesen hiányzik, mintha elképzelhetetlennek tűnne, hogy egy társadalom tagjai úgy döntenek, önkéntesen lemondanak valamilyen előnyről vagy kényelmes szokásról — pusztán azért, mert felismerik, hogy rövid távú érdekeik és vágyaik érvényesítése hosszú távon károkhoz vezet.

A Közjó és Kapitalizmus Intézet nemrég megjelent jelentésében a magyar kapitalizmus állapotát elemzi. Megállapításaik között szerepel, hogy

nem az értékrenddel van Magyarországon a legnagyobb baj, hanem azzal, hogy az emberek azt gondolják, becsületesen nem lehet, ezért ők nem is fognak közelebb jutni az áhított jóléthez. Ezt tovább tetőzi, hogy nem bízunk sem egymásban, sem az államban, sem a vállalkozásban.

A bizalmatlanság önmagában is sorvasztja a lelket, emellett jelentősen hátráltatja a kölcsönösen előnyös együttműködések kialakulását. Ha nem bízunk számunkra ismeretlen emberekben, nem szívesen lépünk velük bármilyen kapcsolatba: nem ismerjük meg egymást, nem tanulhatunk egymástól, nem adunk-veszünk egymástól, nem fogunk össze közös céljaink érdekében.

Azt hiszem, nem sok mindent lehet ehhez hozzátenni.

De térjünk vissza a kaptafához! A vegetarianizmussal szembeni leggyakoribb érv — ami a jelen esetben is többször előkerül — az, hogy az ember mindenevő. A konklúziót ki sem kell mondani: ha az ember mindenevő, akkor a húsevés természetes, és ha természetes, akkor nyilván hasznos és egészséges.

Nos, ez jól ismert, gyakori érvelési hiba; dolgozatban súlyos pontlevonás jár érte. Már korábban is írtam arról, hogy a „természetes” nem értékkategória: abból, hogy valami természetes, az égvilágon semmi sem következik, az pedig végképp nem, hogy hasznos vagy jó. Természetes a gyermekágyi láz, a bölcsességfog vagy a vakbélgyulladás. Egyik sem jó dolog. Természetes, hogy nem tudunk ellenállni a cukornak, mert őseink ritkán jutottak hozzá; ebből nem következik, hogy egészséges cukros üdítőket inni. Ugyanígy az a kérdés, hogy a vegetarianizmus káros-e, a táplálkozástudományra és nem a természetrajzra tartozik.

Ugyanakkor érdekes kérdés, hogy mit jelent az, hogy az ember mindenevő. Senki sem tudja, hogy őseink pontosan mikor kezdtek húst enni, de egyes feltevések szerint talán már 2,5-3 millió évvel ezelőtt mindenevővé váltak. Annyi bizonyos, hogy az ember rendszeresen akkor kezdett el húst enni, amikor elsajátította az eszközhasználatot. Puszta kézzel nem lehet vadászni.

Még egy technológiai újítás kellett ahhoz, hogy az ember húsevővé váljon: a tűzhasználat. Ha eltekintünk a tatárbifsztektől, az ember nem eszik nyers húst. Ennek az egyik oka, hogy nem elég erős az állkapcsunk hozzá. Közeli rokonaink, a csimpánzok mindenevők, és az állkapcsuk is sokkal erősebb, mint a mienk. Erről könnyen meg lehet bizonyosodni egy állatkerti látogatás során.

Miért érdekes ez a példázat? Azért, mert illusztrálja, mennyire elmosódik a határ természetes és mesterséges között. Az ember nem biológiai, hanem technológiai okokból vált mindenevővé. Az eszközhasználat és a tűz tette lehetővé, hogy húst egyen. Természetes dolog-e a technológia? Ha nem az, akkor természetellenes-e a húsevés?

A biológusokat régóta izgatja a kérdés, hogy miért olyan nagyok az emberi nemiszervek — legalábbis legközelebbi rokonainkhoz, a főemlősökhöz viszonyítva. Az alábbi ábra — amely Jared Diamond magyarul is megjelent A harmadik csimpánz felemelkedése és bukása című könyvében található — a női mell méretét mutatja a többi főemlős nőstényeinek emlőihez viszonyítva.

A külső körök a nő(stény) testméretét ábrázolják a hímek testméretéhez viszonyítva: míg a csimpánz és az ember esetében a nőstények, illetve nők termete nem sokkal marad el a hímekétől (férfiakétól), addig az orangután és a gorilla nősténye sokkal kisebb, mint a hím.

A homo sapiens nőstényei azonban termetükhöz képest sokkal nagyobb emlőkkel rendelkeznek. Mi lehet ennek az oka? Kézenfekvő a feltevés, hogy a mell mérete ugyanolyan jelzés, mint a szarvas agancsa vagy a páva tollai: azt hirdeti, hogy az illető egyed egészséges utódokat hozna a világra, ezért kívánatos partner. E magyarázat szerint a mellméret szexuális kiválasztódás eredménye: mivel a nagyobb mellel rendelkező nőstények népszerűbbek az ellenkező nem körében, génjeiket nagyobb sikerrel örökítik tovább.

Mi a helyzet a férfi nemiszervekkel? Mint az alábbi ábrán látható, a homo sapiens a hímek esetében is kirívóan jobban van felszerelve, mint legközelebbi rokonai. Ami a here méretét illeti, abban ugyan jócskán elmaradunk a csimpánztól, de a nálunk nagyobb gorillát és orangutánt könnyedén magunk mögé utasítjuk.

A hereméretnek kevésbé van szerepe a párválasztásban, annál inkább az utódnemzésben. Azok a fajok rendelkeznek relatíve nagyobb herével, amelyek hímjei gyakrabban párosodnak, illetve amelyek nőstényei egymás után több hímmel is nászra lépnek — így minél jobb teljesítményre képes egy hím, annál nagyobb az esélye arra, hogy ő termékenyíti meg a nőstényt. Egy hím csimpánz naponta többször, több partnerrel lép szexuális kapcsolatba és a nőstény csimpánz is több hímmel létesít kapcsolatot termékeny időszakában. A hím csimpánznak ezért több ivarsejt termelésére képes herékkel kell rendelkeznie.

De mi a magyarázata akkor az emberi pénisz kiugróan nagy méretének, amit az ábrán látható nyilak szemléltetnek? A pénisz mérete közömbös az utódnemzés sikeressége szempontjából — a csimpánzok viharosabb szexuális életéhez kisebb méretük tökéletesen megfelel. Megint csak kézenfekvő tehát a feltevés, hogy a nagy pénisz ugyanolyan jelzés, mint a nagy női mell, a szarvasagancs vagy a páva toll: azaz a párválasztásban van szerepe. Legalábbis a férfiak ezt gondolják, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy az internetes levélszemét jó része pénisz-nagyobbító szereket ajánl megvételre. Komoly tudósok szerint azonban a nők párválasztásában a pénisz méretének elhanyagolható a szerepe. Ha tehát a péniszméret valóban jelzés, akkor nem a nőknek, hanem a többi férfinak szól.

Itt azonban megáll a tudomány. Nincs jó magyarázat arra, hogy a pénisz méretének pontosan mi a szerepe a férfiak közötti vetélkedésben, a nők kegyeiért vívott harcban.

Ross korának haladó értelmisége, több egyetem professzora, az Amerikai Szociológiai Társaság elnöke volt. Tanítványai között volt Theodore Roosevelt, az Egyesült Államok Nobel-békedíjas elnöke. Roosevelt gyakran hangoztatta, hogy Amerika csak azért válhatott nagyhatalommá, mert jó minőségű, angolszász vér telepítette be; félő azonban, hogy a nemzet dél- és kelet-európai bevándorlókkal való felhígulása az ország hanyatlásához vezet.

Ezt a nézetet akkoriban széles körben osztották. Egy 1912-es genetikai tankönyv a következő példával illusztrálta a problémát:

A Harvardon végzett évfolyamok nem termelik újra magukat; ha ez így megy tovább, ezer mai végzősnek kétszáz év múlva csak ötven leszármazottja lesz. Ugyanakkor a friss bevándorlók és a korábban bevándoroltak kevésbé értékes leszármazottai nagy családokban élnek; így például ezer jelenleg Bostonban élő románnak százezer utódja lesz kétszáz év múlva. Ezek fognak uralkodni a Harvardon végzettek ötven utóda felett.

A példában emlegetett románok tetszés szerint helyettesíthetők bármelyik fentebb említett népcsoporttal, beleértve a magyarokat is. Általános volt a nézet, hogy a dél- és kelet-európai bevándorlók az észak- és nyugat-európaiaknál alacsonyabb intelligenciával rendelkeznek — amit az országba való belépéskor végzett intelligencia-vizsgálatok empirikusan is bizonyítottak. Ebben persze nincs semmi meglepő, mert a korabeli tesztek tele voltak olyan kérdésekkel, amelyekre az amerikai kultúrát és történelmet nem ismerő, frissen érkezett bevándorlók nem tudtak válaszolni.

A kivándorlást választó elődeink az amerikai társadalom értékeire is veszélyt jelentettek. Calvin Coolidge elnök 1921-ben „Kié ez az ország?” című cikkében kijelentette, hogy Amerikában nincs helye a dél- és kelet-európai bevándorlóknak, akik „ellenségei nemcsak a szervezett társadalomnak, hanem mindenfajta vallásnak, sőt, olyan alapvető intézményeknek is, mint az otthon”. Három évvel később Coolidge a bevándorlást drákóian szigorító törvényt léptetett életbe.

A szigorítások persze nem csak a magyarokra, szlávokra, vagy a mediterrán népek fiaira és lányaira, hanem az ázsiaiakra és a feketékre is vonatkoztak. Ezek a fajok (mai szóval etnikumok — a korabeli szóhasználat ugyanis nem tett különbséget biológiai és kulturális fogalmak között) elsősorban genetikai okokból nem voltak megfelelőek. Madison Grant The Passing of the Great Race című könyvében korabeli honfitársainkat (is) egyszerűen erkölcsi perverzeknek, értelmi fogyatékosoknak és genetikai selejtnek (ma divatos szóval talán evolúciós zsákutcának) titulálta.

Száz évvel ezelőtt Amerikában ezek elfogadott, a sajtóban is gyakran megjelenő nézetek voltak. A társadalom angolszász többsége egyetértett azzal a véleménnyel, hogy a korlátok nélküli bevándorlás a társadalom, a közösség egészséges működése és növekedése szempontjából nem támogatható.

Hadd jelentsem én ki, hogy én a magam részéről undorodom a homoszexualitástól. […] Egy természetellenes dolognak érzem, mivel genetikával és evolúcióval sok évtizeden keresztül foglalkozva tudom azt, hogy ez egy evolúciós zsákutca. Tehát nincs ennek genetikai meghatározottságban jövője.

Miután a műsorvezető emlékeztette a jeles professzort, hogy mint akadémikusnak súlya van annak, amit mond, Vida azt válaszolta, hogy ő ezt vállalja, majd néhány cifrább vargabetű után — mely során a homoszexualitást az ágybavizeléshez, a székletvisszatartási problémákhoz és a pedofíliához hasonlította — verbális ámokfutását így fejezte be:

A felnőtteket […] a homoszexualitás veszélyezteti. Ennek a genetikai alapja, hajlama természetesen megvan, de hogyha befolyásolja az egyik ember a másikat, és társkeresésben homoszexuális partnereket keres, az azért a társadalomra, kisebb mértékben ugyan, de nem egy előnyös valaminek nevezhető. […] Egy dolog az evolúció, más dolog a jog. A jog az nem az én szakterületem.

Hogy jobban értsük: Vida Gábor akadémikus professzor szerint a homoszexualitás betegség — de nem a dolog klinikai értelmében az. Nem olyan, mint a vakbélgyulladás vagy a rák, ami a betegnek okoz kárt. A homoszexualitás evolúciós zsákutca, hiszen a faj fennmaradásának szempontjából káros. Természetellenes, és ezért a társadalomnak joga és dolga védekeznie ellene.

A professzor egyrészt tehát azt mondja, hogy a „természetes” és a „természetellenes” erkölcsi kategóriák: azok a dolgok, amelyek megfelelnek a biológiai törvényeknek, jó dolgok; azok, amik evolúciós zsákutcába vezetnek, rosszak.

A természetnek erkölcsi kategóriákkal, célokkal és szándékokkal való felruházása ismert jelenség: ahogy régebben mondani szokás volt, „primitív”, természeti népeknél bőségesen dokumentálták az antropológusok. A tudományos világkép egyik alaptétele azonban, hogy a természet nem önálló cselekvő és a természeti törvények és folyamatok nem erkölcsi kategóriák.

Másrészt viszont a professzor azt is mondja, hogy azok a jó dolgok, amik elősegítik a faj túlélését, adaptációját a környezetéhez. A rossz dolgok pedig azok, amelyek az adaptációt hátráltatják, beleértve olyan egyéni tulajdonságokat is, amelyek nem segítik elő a faj fennmaradását, genetikai egészségének fenntartását.

Ez a nézet is ismert a XIX-XX. századból: szociáldarwinizmusnak hívják. Eszerint a természetes kiválasztódás, a legalkalmasabb fennmaradása olyan eszmék, amelyek társadalmak megítélésére, politikai és társadalmi döntések meghozatalára is érvényesek. A szociáldarwinizmus legradikálisabb formája a náci fajelmélet volt; de nem pusztán emiatt diszkreditálódott az elmélet. Nincs manapság komoly tudós, aki szociáldarwinista nézeteket használna akár a homoszexualitás, akár bármely más társadalmi jelenség magyarázatához.

Mivel Vida Gábor hangsúlyozta, hogy sok évtizede foglalkozik genetikával és evolúcióval, mondjuk már ki: ezek szerint saját szakterületének alapjaival sincs tisztában. Ezek után a Magyar Tudományos Akadémia saját tekintélyének megvédése érdekében megvonja tőle az akadémiai tagságot. Egyetemi óráit lemondják, kutatáshoz többet nem kap forrást. A tudományos közösség sarlatánként veti ki magából. Mert ez így lenne természetes.

Egy elszabadult vagon száguld öt ember felé, akik valamilyen okból a síneken tanyáznak és nem veszik észre a veszélyt. Ha nem állítjuk át a váltót, mind az öten meg fognak halni. Viszont ha átállítjuk a váltót, a vagon el fogja ütni a másik vágányon levő embert.

A legtöbb ember intuitív reakciója szerint ebben a helyzetben helyes lenne átállítani a váltót. Ezzel egyrészt ugyan a másik vágányon levő ember halálát okozzuk, másrészt viszont megakadályozzuk öt ártatlan ember halálát. Ha nincs más lehetőség, kevésbé rossz, ha csak egy ember hal meg, mint ha öt. (Aki nem így gondolja, képzelje el, hogy sokkal többen tanyáznak az első vágányon. Lesz olyan küszöb, ami felett a váltó átállítása helyesnek tűnik.)

A példa egy másik változatában az elszabadult vagont nem tudjuk más vágányra terelni. Ha nem teszünk semmit, a vágányon tanyázó öt ember meghal. Viszont megállíthatjuk a vagont, ha a mellettünk álló kövér embert a vágányra lökjük. Csak ez az illető elég súlyos ahhoz, hogy a vagont megállítsa — azaz semmit sem érnénk el azzal, ha mi magunk ugrunk a vagon elé. A kövér ember persze nem fogja túlélni az ütközést.

A legtöbb ember intuitív reakciója szerint nem szabad a kövér embert a vágányra lökni, még akkor sem, ha ezzel elmulasztjuk megmenteni a vágányon tanyázó öt embert.

Az első eset világos: jobb több embert megmenteni, mint kevesebbet. A második eset vitatott. Vannak filozófusok, akik szerint intuitív reakciónk helyesek, és kidolgozható valamilyen erkölcsi elv, ami alapján különbséget tehetünk a két eset között. Mások úgy gondolják, hogy egy cselekedetet kizárólag a következményei alapján kell megítélnünk. Ez a nézet a következményelvűség. Eszerint ha az első esetben helyes átállítani a váltót, a második esetben ugyanúgy helyes a kövér embert a vágányra lökni, hiszen a következmény ugyanaz: öt ember életét megmentjük, egy ember pedig meghal. Intuitív reakciónk félrevezető a második esetben.

A vita legújabb fejezetét nem filozófusok, hanem agykutatók nyitották meg. Kutatásukban a válaszadókat arra kérték, hogy döntsék el, mi a helyes cselekedet ezekben az esetekben, miközben a válaszadók agyi tevékenységét funkcionális mágneses rezonancia vizsgálatnak (fMRI) vetették alá. A vizsgálatok eredményei szerint azoknál a kutatási alanyoknál, akik szerint a kövér embert nem szabad a vágányra lökni, az agy érzelmekhez kapcsolódó területei mutattak fokozottabb aktivitást. Ugyanakkor azoknál, akik szerint megengedhető, hogy a kövér embert a vágányra lökjük, először az agy érzelmekhez köthető része mutatott aktivitást, majd rögtön ezután a gondolkodáshoz köthető rész. Ezeknek a kutatási alanyoknak több időre volt szükségük ahhoz, hogy eldöntsék, melyik alternatíva lenne helyes.

Vagyis azok, akik szerint helyes lehet a kövér embert a sínekre lökni, először szintén érzelmi alapon reagáltak a kérdésre, ezután azonban a gondolkodás vette át a szerepet.

Hogyan magyarázhatóak ezek az eredmények? Egy népszerű elképzelés szerint erkölcsi intuícióinknak evolúciós okai vannak. Az emberi faj kialakulásának túlnyomó részében kis csoportokban élt. Természetes, hogy az evolúció erős érzelmi reakciókat alakított ki a közvetlen emberöléssel kapcsolatban, hiszen ez alapvető fontosságú volt a csoport túlélése szempontjából. Ezért „érzünk” különbséget a váltó átállítása és a kövér ember sínekre lökése között: az előbbi esetben a károkozás közvetett, az utóbbi esetben közvetlen. E magyarázat szerint azonban érzelmi reakcióink nem alkalmasak azoknak az erkölcsi szituációknak a megítélésére, amelyekkel a modern embernek szembe kell néznie.