Mivel a legtöbb diáknak ez lesz az első bioetika- vagy filozófia órája, az első hét általános bevezetés: megbeszéljük, hogyan lehet etikai kérdésekről értelmesen vitázni, mit jelent az etikában az igazság, mi egy jó érv, hogyan kell egy következtetést felépíteni a premisszákból, stb. Ha minden jól megy, a hallgatók a későbbiekben törekedni fognak arra, hogy a nézeteiket ne csak kinyilatkoztassák, hanem érvekkel próbálják megvédeni.

Mivel az első héten a hallgatók minden további nélkül leiratkozhatnak a kurzusról, a lelkesedés fenntartása végett érdemes néhány érdekesebb bioetikai esetet is bemutatni. Az egyik általában az Isten-bizottság története, amin keresztül a bioetika megszületéséről is lehet beszélni.

A kurzus négy részből áll majd. Először az orvos-beteg viszonyról beszélünk, ezután élet és halál kérdéseit vizsgáljuk meg. A harmadik rész a biotechnológiai forradalom által felvetett etikai kérdésekkel foglalkozik, az utolsó pedig az egészségügyi erőforrások igazságos elosztásával.

1. Orvos-beteg viszony. Ebben a részben beszélni fogunk az informált beleegyezésről, a betegek önrendelkezési jogáról és az orvosok kötelezettségeiről — mint például az orvosi titoktartás vagy a tájékoztatás. Az egyik órán elemezzük a már itt is bemutatott orvosi matematika esetet: a diákoknak el kell dönteniük, hogy mit javasolnának a kórház etikai bizottságának helyében.

Az önrendelkezési jog bonyolultabb eseteivel folytatjuk. Nem minden beteg képes arra, hogy döntsön a kezeléséről: van, aki már nem kompetens, van, aki még nem kompetens, és van, aki sosem lesz kompetens. Hogyan és kinek kell meghozni az őket érintő döntéseket? Az önrendelkezési jog az emberkísérletetekkel kapcsolatban is számos kérdést vet fel. Mikor hajthatók végre kockázatos kísérletek? Megengedhető-e, hogy harmadik világbeli országokban szegény embereket használjunk orvosi kísérletekhez? És ha már itt tartunk, milyen etikai kérdéseket vet fel az állatokon végzett kísérletezés?

2. Élet és halál. Ebben a részben a legismertebb bioetikai vitákat vesszük sorra. Első nekifutásra az élet szentségének tételét vizsgáljuk meg. Ebből először ahhoz a problémához jutunk el, hogy szabad-e meghalni hagyni a súlyos értelmi fogyatékossággal született csecsemőket és ki hozhatja meg az ilyen döntéseket.

Nem hagyható ki persze az abortusz és az eutanázia sem. Ezek a legveszélyesebb órák, mert előfordulhat, hogy akad olyan, aki a saját nézeteit szeretné hangoztatni ahelyett, hogy mások véleményét meghallgassa. Nem az a cél, hogy bármilyen álláspont mellett kampányoljunk, hanem hogy sorra vegyük a legfontosabb érveket és ellenérveket. Szó lesz nyilván arról például, hogy mi a magzat erkölcsi státusza vagy hogy van-e különbség aktív és passzív eutanázia között.

3. Biotechnológia és etika. A harmadik részben a biotechnológiai forradalom erkölcsi kérdéseit vesszük górcső alá. Szó lesz őssejtkutatásról, embriószelekcióról, eugenikáról, illetve az emberi természet genetikai úton való megváltoztatásáról. Ezek izgalmas témák, amikről mindenkinek megvan a véleménye. Az egyik órán azt játszuk, hogy a hallgatók etikai bizottságokat alakítanak. El kell dönteniük, hogy a szülőknek legyen-e lehetősége megválasztani születendő gyermekük nemét, illetve hogy milyen esetekben engednék vagy tiltanák a nemválasztást.

4. Egészségügyi erőforrások elosztása. Egy egészségügyi rendszer működése nemcsak annak a kérdése, hogy jut-e elég pénz a kórházaknak, vagy hogy állami- vagy magánbiztosítókhoz tartoznak-e a betegek. A kurzusnak ebben a részében az elosztási igazságosság általános kérdéseivel indítunk, majd a társadalmi igazságosság elveit egészségügyi kérdésekre alkalmazzuk. A hallgatóknak többek között el kell gondolkodniuk azon, hogy mekkora szerepet adnának a költséghatékonyságnak vagy az életkornak a források elosztásában.

Nem maradhat ki persze a szervkereskedelem sem. Eladhatja-e az ember mondjuk a veséjét, ami megmenti valaki másnak az életét? Ha nem, miért nem? Milyen alapon korlátozhatók az egyéni jogok? Ezek a kérdések a népegészségügyben is felmerülnek: hol húzódik a határ az egyén szabadsága és a társadalmi érdek között?

Az utolsó órán megint azt fogjuk játszani, hogy a hallgatóknak szabályozást kell kidolgozniuk. Ebben az esetben a téma könnyen aktuálissá válhat: az lesz a feladatuk, hogy eldöntsék, milyen sorrendben kapjon a népesség védőoltást egy új típusú influenzajárványban, amikor nem áll rendelkezésre mindenki számára elegendő vakcina.

Ezzel nagyjából kész is a tematika. Kimaradt valami?

De hát, gondolhatnánk, nem az a fő kérdés, hogy mennyit visznek haza az egyetemek vezetői az adófizetők pénzéből — hanem sokkal inkább az, hogy mit kap a magyar társadalom ezért a pénzért. Hogy állnak a magyar egyetemek a felsőoktatás és a tudományos kutatás nemzetközi versenyében?

Emlékszem, néhány évvel ezelőtt még meghűlt az ember körül a levegő, amikor egy beszélgetés során azt találta mondani, hogy komoly bajok vannak a magyar felsőoktatással. Hogy lehet ilyet mondani Szent-Györgyi Albert, Teller Ede, Neumann János vagy Harsányi János országában! Hiszen mi annyi tudóst adtunk a világnak, hogy el sem hitték, hogy nem Marslakók vagyunk!

Ez persze hetven éve volt, és a majdani Nobel-díjasok legtöbbjét sikerült elüldözni az országból. Szerencsére ma már kevesen áltatják magukat azzal, hogy a magyar felsőoktatás betöltené a funkcióját. Egyre többet hallani, hogy a magyar egyetemek és főiskolák még a hazai munkaerőpiac igényeit sem képesek kielégíteni. Tömegével képeznek olyan diplomásokat, akiknek a képesítése semmit sem ér. Ráadásul a mai magyar egyetemi végzettség nemzetközi pályán gyakorlatilag nem számít: azok, akik megpróbáltak jobb külföldi egyetemek programjaira bekerülni, pontosan tudják, hogy a magyar diploma szinte hátrányt jelent.

Ez még az elitegyetemekre is igaz. A Shanghai Jiao Tong Egyetem évente kiadott, a világ 500 legjobb egyetemét összefoglaló rangsorában az ELTE és a Szegedi Tudományegyetem a 303-401 helyek közé esik — olyan intézményekkel holtversenyben, mint a dél-koreai Sungkyunkwan Egyetem, a finn Oulu Egyetem vagy a japán Kanazawa Egyetem. Nyilván ezek is kitűnő intézmények, de hát a külföldi ugyanúgy nem hallott róluk, mint a mi egyetemeinkről.

Mellesleg nemcsak a magyar, hanem az egész európai felsőoktatás válságban van. A világ legjobb ötven egyetemének rangsorát az amerikai egyetemek uralják — Európából túlnyomórészt brit intézmények szólnak bele a versenybe. A kontinentális Európa egyetemei az 50. és 100. közötti helyeken jelennek meg csak nagyobb számban.

Más felmérések eredményeire sem lehetünk büszkék. Az európai egyetemek 200-as listáján az ELTE az Isztambuli Egyetemmel holtversenyben a 195-ik. A kelet-európai egyetemek 100-as listáján már jobban állunk: a BME, az ELTE és a Szegedi Tudományegyetem is benne van az első húszban. (Mellesleg a SOTE, amit sokan kiváló egyetemnek tekintenek, még ezen a listán is csak a 97-ik.)

Az ilyen listákkal persze érdemes csínján bánni — mégis, nem lenne rossz ötlet, ha egy magyar egyetemi rektor megbízatása lejártával azzal büszkélkedne, hogy a nemzetközi rangsorokban mennyit ugrott előre vezetése alatt a rá bízott intézmény.

Ami pedig a fizetéseket illeti: a nagy amerikai egyetemek rektorainak fizetése általában nyilvános. A Harvard rektora például tavaly 775 043 dollárt (kb. 145 millió forintot) keresett, a New York-i Egyetemé pedig 1 324 874 dollárt (ami kb. 250 millió forint). Mind a Harvard, mind az NYU magánegyetem, ami nem az adófizetők pénzéből él. És ha igaz az 54 millió forintos mendemonda, a különbség nem is olyan nagy — figyelembe véve, hogy a Harvard a világ legjobb (és leggazdagabb) egyeteme, az NYU pedig az elmúlt pár évtizedben másodosztályú egyetemből emelkedett a világ élvonalába.

A nyilvánosság persze macerás dolog, és nemcsak a rektoroknak az. Pedig lenne egy másik ötletem is. Gondoljunk bele, mennyit lendítene a magyar felsőoktatáson mondjuk egy olyan honlap, mint az amerikai ratemyprofessors.com. Ezen a lapon bárki értékelheti egyetemi tanárait, az értékelések pedig nyilvánosak. Ha lenne ilyen oldal, gyorsan kiderülne, kik azok, akik nem tartják meg óráikat, akik rokonszenv és nem teljesítmény alapján osztályoznak, akik harminc éve nem olvassák területük szakirodalmát.

Persze nem nehéz kitalálni, mi történne — hiszen volt már hasonló kezdeményezés. A hálapénz.hu oldalról annak idején az adatvédelmi biztos azt nyilatkozta: „az a véleményem, hogy az adatok felvételének tisztességessége is megkérdőjelezhető”. De mi erkölcstelen van abban, hogy az állampolgár tudni akarja, mennyiért és hogyan dolgoznak az ő pénzéből élők?