Az, hogy a Föld éghajlata melegszik és hogy ez legalább részben az ember tevékenységének — az üvegházhatású gázok kibocsátásának, de nem csak annak — köszönhető, tudományos állítás. Mint minden tudományos állítás, ez is cáfolható. De a rendelkezésre álló egyre több mérési adat és az egyre részletesebb matematikai modellek alapján a legtöbb szakember szerint az évszázad végére 1,1–6,4°C közötti globális átlaghőmérséklet-emelkedésre számíthatunk.

Mivel a Föld éghajlatváltozása mindannyiunkat érint, különféle tudományos szervezetek — például a NASA, sok ország tudományos akadémiája vagy nemzetközi tudományos testületek — „konszenzus-nyilatkozatokat” adnak ki. Ilyesmire nyilván nem lenne szükség, ha teszem azt a Jupiter éghajlatváltozásáról lenne szó. Viszonylag kevés Jupiteres klímaváltozás-szkeptikus van.

Persze volt már olyan, hogy a tudományos konszenzusról kiderült, hogy tévedés. De ehhez ellentmondó mérési adatokra, meggyőző matematikai modellekre, versengő elméletekre lenne szükség. Ilyenek pedig nincsenek. A klímaváltozás-szkeptikusok ennek megfelelően nézeteiket nem tudományos publikációkban, hanem a médiában, a laikusoknak terjesztik. Ugyanúgy, mint az ufóhívők.

A módszereik sem különböznek. Vegyük például egy múltkor már idézett blogot. Azt mondja a szerző az előbb leírt tudományos konszenzusról, hogy „számos szakember van, aki négyszemközt még óvatosabban, még kritikusabban fogalmaz [a globális felmelegedésről], de ezzel a nyilvánosság előtt nem nagyon dicsekszik”. Megfontolandó, nem? Ha így van, okunk van kétkedni.

De vegyük már észre, mi folyik itt. Egy racionális vitában minden érvként felhozott tényhez kapcsolható egy ismeretelméleti küszöb. Ez alatt azt értem, hogy a feleknek minden vitában van valami elképzelésük arról, hogy milyen erősnek kell lennie egy tény mellett szóló bizonyítéknak. Ha a bizonyíték nem éri el a küszöböt, akkor jogosan mondhatom, hogy nem fogadom el az érvet; ha eléri, el kell ismerni, hogy az ellenérv jogos.

A klímaváltozás-szkeptikus — ugyanúgy, mint az ufóhívő — azonban más ismeretelméleti küszöböt alkalmaz magára, mint a vitapartnerére. Amikor az ember a tudományos konszenzusra hivatkozik, az a klímaváltozás-szkeptikusnak nem éri el a küszöböt; ő viszont simán azt gondolja, hogy amit állítólag négyszemközt mondanak a tudósok, azt nekem el kell fogadnom érvnek. Mindezt attól függetlenül, hogy az említett szerző nem klímakutató, erősen kétséges, hogy nemzetközi klímakonferenciákra jár, és még erősebben kétséges, hogy a konferenciák szüneteiben szendvicsmajszolgatás közben a tudósok reprezentatív mintája pont vele osztja meg állítólagos kétségeit.

Ha az ember elfogadja az ismeretelméleti küszöbnek ezt a szelektív alkalmazását, már félig el is vesztette a vitát. Hogy sporthasonlattal éljek: olyan ez, mintha egy olyan gátfutásban kellene részt vennünk, ahol az ellenfél a mi pályánkon a gátakat 2 méter magasra állította, az ő pályáján meg húsz centisre. Borítékolható, hogy egy ilyen versenyben nem fogunk nyerni.

Jól ismert, hogy az ufóhívők általában ugyanazokat az „érveket” szeretik felhozni a vitában. Ezek mára toposzokká váltak: ki ne hallott volna az 51-es körzetről vagy ne látta volna a híres ufó-boncolós videót. Kevésbé ismert, hogy a klímaváltozás-szkeptikusok is hasonló toposzokból építik fel érvelésüket. Az előző bejegyzésben idézett Gere Ádám-publicisztika ezeket a toposzokat gyűjti egybe, függetlenül attól, hogy ezek részletes cáfolata rengeteg helyen megtalálható (pl. itt és itt).

Nyilvánvaló, hogy mi szkeptikusunk stratégiája: mivel laikusokból álló hallgatósága valószínűtlen, hogy ismerné ezeket a cáfolatokat, jó esélye van rá, hogy a hozzá nem értőket elbizonytalanítja.

A klímaváltozás-szkeptikusoknak van még egy fegyvere: előszeretettel hivatkoznak különféle tudományos intézetek az ő érveiket alátámasztó eredményeire. Így például több kedves olvasó is belinkelte az Oregon Institute of Science and Medicine (kb. Oregoni Természettudományi és Orvostudományi Intézet) petícióját, amit több, mint 31 ezer amerikai tudós írt alá. Az aláírók szerint nincs tudományos bizonyíték a globális felmelegedésre.

Hm… 31 ezer aláíró. Megfontolandó, gondolnánk. Kár, hogy nincs olyan, hogy Oregon Institute of Science and Medicine. Ez egy fantomszervezet. Az „intézet” egy farmon található; tudományos vagy oktatói tevékenységet nem végez. Olyan, mintha mondjuk egy biatorbágyi családi ház pincéjében létrehoznánk a Magyar Éghajlatkutató Intézetet. A kérdéses petíció viszont valóban létezik: szerzői még egy tudományos cikket is mellékeltek hozzá, ami megtévesztő módon a Proceedings of the National Academy of Sciences nevű folyóirat cikkeinek formatálását utánozta.

Az aláíróknak viszont kevés közük van az éghajlatkutatáshoz. Releváns tudományos fokozattal rendelkező tudós nincs közöttük. Egy részük nem is létező személy, mások viszont olyan szaktekintélyek, mint az egyik Spice Girls. Nem árt tudni, hogy a klímaváltozás-szkeptikusok hasonló pszeudo-intézetek egész hálózatával rendelkeznek.

Mi tegyünk tehát, hogy ha a környezetünkben, családunkban, baráti körünkben klímaváltozás-szkeptikus van? Javaslom, mindenképpen próbáljuk elkerülni a vitát. Ne tegyünk olyan megjegyzéseket, amiket az illető vitakihívásként értelmezhet. Kerülendőek például az időjárásra vonatkozó megjegyzések. („Milyen hideg telünk van!”) Ha elkerülhetetlen a vita, ne mondjunk ellent, inkább próbáljuk elterelni a beszélgetést. Vessünk fel új témákat — beszéljünk inkább az ufókról. És ha a vita mégis elkerülhetetlen: emlékezzünk, hogy a klímaváltozás-szkepticizmus nem a mienktől eltérő vélemény, hanem áltudomány és népbutítás.

A konferencia apropóján viszont felerősödött a klímaváltozás-szkeptikusok hangja. Hirtelen rengeteg szakértő lett, akik szerint (1) globális klímaváltozás nincs is, az egész csak pánikkeltés, a tudósok és a zöldmozgalmak összeesküvése, vagy (2) globális klímaváltozás van ugyan, de az egy természetes folyamat, nem az emberi tevékenységnek köszönhető, illetve (3) globális klímaváltozás van és az ember okozza, de nem érdemes semmit sem tenni, mert majd alkalmazkodunk. Nagy bánatomra az ilyen vélemények még az itteni hozzászólásokban is megjelentek.

Ezek olyan téveszmék, amiket érdemes eloszlatni. Persze tisztában vagyok vele, hogy a klímaszkeptikusok nagy részét semmilyen érv sem győzheti meg. Az ilyenekkel semmi kedvem vitatkozni, mint ahogy arról sincs kedvem vitát nyitni, hogy van-e mikrochip az influenzaoltásban. Aki magára ismer, annak felesleges továbbklikkelnie.

Vegyük akkor végig az ellenérveket, hazai példákkal illusztrálva:

(1) Globális klímaváltozás nincs, az egész a tudósok és a zöldmozgalmak összeesküvése — legalábbis nincs széles körű szakmai egyetértés ebben a kérdésben. Különben is, mondja például Gere Ádám matematikus, 1998 óta nem is melegszik a világ átlaghőmérséklete. Ráadásul a ’70-es években a tudósok a világ lehűlésével rémisztgettek.

Nos, ezek az állítások egyszerűen hamisak. A klimatológusok egyetértenek abban, hogy globális felmelegedés — pontosabban klímaváltozás — igenis van. Ami a felmelegedés hiányát illeti, 2005 volt a legmelegebb év. Gere Ádám írása pedig egyszerűen a jól ismert klímaváltozás-ellenes érvek gyűjteménye — ezen a listán meg lehet találni mindegyiket, cáfolattal. (A Critical Biomass helyre is teszi Gerét; az „1998 óta nem is melegszik a világ” állítás részletes cáfolatát lásd itt.) Ha már valaki mindenképpen a globális felmelegedést akarja cáfolni, legalább lehetne eredetibb.

Ami a ’70-es éveket illeti: a tudósoknak volt jobb dolga, mint új jégkorszakkal rémisztgetni az embereket. Ez csupán legenda. Persze mindig lesznek olyan tudósok, akik kétségbe vonják az elfogadott nézeteket. De hát ez a tudomány lényege. Akinek ez nem tetszik, forduljon a valláshoz. Vita van például arról, hogy a trópusi gleccserek olvadása a globális felmelegedésnek köszönhető-e.

(2) Globális klímaváltozás van, de nem az emberi tevékenységnek köszönhető — mondja például Kordos László, a Magyar Állami Földtani Intézet igazgatója, aki szerényen csak azzal jelzi mondandója súlyát, hogy „szakmámnál fogva jó rálátással rendelkezem az elmúlt földtörténeti korokra, akár több százezer évre”. Vagyis mi, akiknek az elkövetkező 50-100 év fontos, egyszerűen rövidlátóak vagyunk. Ha a megfelelő léptékben gondolkodnánk, egyet kellene értenünk az őslénykutató professzorral abban, hogy az elmúlt százötven év kb. 0,7°C-os átlaghőmérséklet-emelkedése elhanyagolható.

Az ő több százezer éves szemszögéből nyilván. Egyébként is, a professzor úr mintha felette állna a mi kis aprócseprő ügyeinknek:

A napokban kinéztem az irodám ablakán, és egy óriásplakáton arra szólítottak fel, hogy állítsuk meg a klímaváltozást. Ilyenkor mindig elcsodálkozom: csak nem gondolja bárki is komolyan, hogy az ember fogja befolyásolni a Földet? És ez egyébként is antievolucionista nézet, ami tagadja a változást.

Ja, így már más. Hiszen az evolúció jó dolog, kik vagyunk mi, hogy az útjába akarunk állni? Valahogy úgy képzelem ezt, hogy a professzor úr kinéz a Földtani Intézet patinás épületének ablakán, és szomorkásan csóválja a fejét az alant rohangáló hangyaszerű emberkék szorgos nyüzsgésén. Hiszen, mit tudják ők:

Mindemellett, én az emberiségnek nem sokat adok. Egy-két ezer éven belül eltűnik az ember a Földről.

Kordos professzor mellesleg tagja volt a VAHAVA (változás, hatás, válaszadás) projektnek, ami a magyar nemzeti éghajlatváltozási stratégia tudományos előkészítését végezte el 2003 és 2006 között. És nagyon helyes, hogy a professzor ott ült a megbeszéléseken. Felejthetetlenek lehettek üdítő, „ugyan mit fontoskodtok itt, kollégák, úgyis mind megdöglünk”-jellegű felszólalásai.^*

És ezzel elérkeztünk a harmadik érveléshez.

(3) Globális klímaváltozás van és az ember okozza, de nem érdemes semmit sem tenni. Majd valahogy alkalmazkodunk.

Ez az érvelés igazi hungarikum — legalábbis eddig csak magyar kontextusban találkoztam vele. A külföldi klímaváltozás-szkeptikus szerint az emberiségnek azért nem kell semmit sem tennie, mert nincs globális felmelegedés (vagy van, de nem az ember okozza, és ezért nem tehetünk semmit). A magyar klímaváltozás-szkeptikus szerint globális felmelegedés van, az ember okozza, és az emberiség sok mindent tehetne ellene — de minek. Úgy tűnik, a magyar néplélek eljutott oda, hogy már nem az a fontos neki, hogy a szomszéd tehene megdögöljön, hanem az, hogy a sajátja.

Nem árt elégszer kimondani: a tudósok egyöntetű véleménye szerint a globális klímaváltozás valós. Amennyire lehet, érdemes biztosítani magunkat ellene — mint ahogy a racionális ember is biztosítást köt arra az esetre, ha leég a háza. A közgazdászok szerint évente a globális GDP 1%-ába kerülne, hogy biztosítsuk magunkat a klímaváltozás ellen. Komolyan azt gondoljuk, hogy nem éri meg ez a biztosítás csak azért, hogy 1%-kal jobban élhessünk?

^* Köszönet sedith fedőnevű olvasómnak, aki az előző bejegyzéshez írt hozzászólásában belinkelte a Kordos-interjút. Remekül szórakoztam rajta.

Pedig nem lenne ez olyan bonyolult. A tudósok ma már egyetértenek abban, hogy a globális felmelegedés létezik és az ember okozza. Ma már a politikusok is kevésbé ellenkeznek. Kivételek persze vannak, mint például Amerika egyik legrémisztőbb politikusa, Sarah Palin, aki a jobb sorsa érdemes Washington Post hasábjain fejtegette a napokban demagóg ostobaságait. A szükséges technológiák is egyre inkább a rendelkezésünkre állnak. Most már csak azt kellene eldönteni, hogy mennyit vagyunk hajlandók áldozni az éghajlatváltozás elkerülésére.

Ehhez persze tudnunk kell, hogy mekkora kárt okozhat a globális felmelegedés. De hogyan lehet ezt kiszámolni?

Az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) negyedik, 2007-es jelentése szerint komoly katasztrófával kell szembenéznünk, ha az évszázad végére a globális átlaghőmérséklet több, mint 2°C-kal nő. Ez akkor következik be, ha a légkörben a CO₂-koncentráció meghaladja a 450-500 ppm-et. Ez az arány jelenleg 385 ppm körül van — ami 40%-al magasabb, mint az ipari forradalom előtt volt. A koncentráció évente kb. 2,3 ppm-el nő, de mivel a növekedés gyorsul, az évszázad közepére könnyen elérhetjük az 500 ppm-et. 2050-re 80%-al kellene csökkenteni az üvegházhatású gázok kibocsátását ahhoz, hogy a felmelegedést kordában tartsuk. Ha semmit sem teszünk, 50% az esélye annak, hogy az évszázad végére 5°C-os melegedést érjünk el. Hogy érezhető legyen, ez mit jelent: jelenleg a Föld átlaghőmérséklete pont 5°C-kal magasabb, mint a jégkorszakban.

A 80%-os csökkentés 2050-ig azt jelentené, hogy a fejlett országoknak évente minden lakosra számítva 2 tonnával kellene csökkentenie a kibocsátását. Jelenleg az Egyesült Államokban fejenként 24, az Európai Unióban 10 tonna körüli a kibocsátás. (Ez az adat csak akkor tűnik meghökkentőnek, ha elfeledkezünk arról, hogy a kibocsátás nő, illetve a már légkörben levő üvegházhatású gázok egy jelentős része csak az elkövetkező ötven évben fogja kifejteni a hatását.) A 2°C-os felmelegedés betartásához évente 1 trillió dollár környezetvédelmi befektetésre lenne szükség, ami a fejlett világ GDP-jének 2,5%-a. A legtöbb közgazdász ennél valamivel kevesebbre, a globális GDP 1%-ára becsüli a költségeket (a globális GDP persze nagyobb, mint a fejlett világ GDP-je.)

A globális felmelegedés gazdasági hatásait a 2006-os brit Stern-jelentés elemzi. Az elemzés szerint a globális felmelegedés megállítására érdemes már ma áldozni ahelyett, hogy a feladatot a jövő generációkra hagynánk. A legtöbb közgazdász elfogadja a jelentés állításait. Vannak azonban, akik vitatják a jelentést — így például Hal Varian, akinek a tankönyvéből sok magyar diák tanulta a mikroökonómiát, vagy a Yale Egyetemen tanító William Nordhaus.

A kritikusok azt vetik a jelentés szemére, hogy túlságosan alacsony, 1.4%-os leszámítolási rátával dolgozik a megszokottabb 3-6% helyett. A leszámítolási- vagy diszkontrátát egy jövőben megtérülő befektetés jelenértékének kiszámításához használjuk. Ennek nyilvánvalóan van értelme, amikor mondjuk arról gondolkodunk, hogy megéri-e egy pénzügyi befektetés. A Stern-jelentés azonban nem gazdasági, hanem etikai okokból választott alacsony diszkontrátát. A globális felmelegedés esetében ugyanis nem pénzbeli megtérülésről, hanem a jövő generációk életéről és jólétéről van szó.

Így például tegyük fel, hogy a gyakori 5 százalékos leszámítolási rátával számolunk a jövő nemzedékek érdekeinek figyelembe vételénél. Ebből az következne, hogy ha jövőre, vagyis 2010-ben csak egy ember hal meg a globális felmelegedés miatt, az rosszabb, mint ha 2400-ban egy milliárd ember halna meg. Ez pedig abszurd. Amikor emberéletekről van szó, akkor egyáltalán nem számíthat, hogy ki mikor él. Ha valaki ma meghal fiatalon, az ugyanakkora tragédia, mint amikor egy fiatal száz évvel ezelőtt vagy száz év múlva hal meg. Erkölcsi szempontból egyáltalán nem szabadna leszámítolási rátát használnunk a globális felmelegedés költségeinek kiszámításához.

A közgazdászok két ellenvetést szoktak felhozni. Az egyik szerint egy demokratikus társadalomban azt kell figyelembe venni, hogy a polgárok mekkora áldozatot hajlandók vállalni. (Ez Varian ellenérve.) Eszerint azért igazolt a leszámítolás, mert azoknak a szava számít, akik ma élnek.

Ezzel az érvvel persze az a baj, hogy előfeltételezi, amit bizonyítania kellene. Csupán annyit mond, hogy aki ma él, az fontosabb, pusztán azért, mert ma él.

A másik gyakori érv szerint leszármazottaink jobban fognak élni, mint mi, fejlettebb technológiával rendelkeznek majd, és ezért kisebb áldozatok árán kordában tudják tartani majd a klímát.

Ez az érv pedig azért sántít, mert az, hogy leszármazottaink jobban fognak-e élni nagyrészt azon múlik, hogy milyen világot hagyunk rájuk. Ha semmit sem teszünk most és a legrosszabb forgatókönyv valósul meg, egyáltalán nem biztos, hogy jobb helyzetben lesznek, mint mi.

Egy biztos: a globális felmelegedés ölni fog. Extrém időjárással, a tengerszint emelkedésével, a trópusi betegségek mérsékelt övi elterjedésével, a mezőgazdaság összeomlásával és az abból következő éhínségekkel. A Stern-jelentés valójában alulbecsüli a globális felmelegedés költségeit.

(A film teljes terjedelmében megnézhető itt.)

A film után eszembe jutott, hogy milyen jó lenne újra megnézni Attenborough legismertebb sorozatát, az Élet a Földönt. Még gyerek voltam, amikor ment a Magyar Televízióban. Ha jól emlékszem, vasárnap délutánonként adták. Ilyenkor enyém volt a TV, a családnak csendben kellett lennie. A tévéújságból kivágtam és eltettem az epizódok ismertetőit, ezek talán még ma is megvannak valahol. Akkoriban ugyanis még ornitológus vagy zoológus akartam lenni, nem bioetikus.

Mi sem egyszerűbb manapság, mint régi filmeket újranézni. Az ember bejelöli őket a NetFlix-en és hamarosan érkezik a kívánt DVD. Amikor az ember megnézte a DVD-t, bedobja a postaládába és postafordultával kapja a következőt. A NetFlix különösen jó máshol hozzá nem férhető dokumentumfilmek megszerzésére.

Az Élet a Földön azonban nem volt meg, ami azért is furcsa, mert David Attenborough az Egyesült Államokban is népszerű. Ugyanígy nem találtam a Látlelet a Földről (2000) című sorozatot, ami a környezeti válságról szól, illetve a 2006-ban készült, Az igazság az éghajlatváltozásról című filmet, amiben Attenborough visszatér korábbi forgatási helyszíneire, hogy megvizsgálja az éghajlatváltozás hatását ezekre az élőhelyekre.

Végül a Wikipédián találtam meg a választ a rejtélyre. Ezeket a sorozatokat nem adták ki az Egyesült Államokban DVD-n: az Élet a Földön ugyanis evolúciós szempontból vizsgálja az élővilágot, a másik két említett sorozat pedig az éghajlatváltozás valós volta mellett érvel. (Attenborough egy nemrég készült interjúban nem rejti véka alá a véleményét az evolúciót kétségbe vonó tanokról és a Teremtés könyve vonatkozó részéről.) Ahogy az enciklopédia fogalmaz: ezek a filmek itt azért nem jelentek meg DVD-n, mert ellentétben állnak egyes konzervatív vallási és politikai nézetekkel. Elképesztő.

Azt azonban senki sem vitatja, hogy a hegy tetejét borító gleccserek visszaszorulóban vannak. Az 1912-es első felmérés és 2002 között a hósapka kiterjedésének 82%-át elvesztette: kb. 12,1 km²-ről 2,2 km²-re csökkent.

1993 és 2000 között a hósapka visszaszorulásáról műholdas felvételek is rendelkezésre állnak:

Miről szól akkor a vita? Egyes tudósok amellett érvelnek, hogy a Kilimandzsáró gleccsereinek olvadása már 1800 körül megkezdődött. Akkortól egész Kelet-Afrikában csökkent az éves csapadék mennyisége. Ráadásul a csúcs közelében a hőmérséklet még ma is egész évben a fagypont alatt marad — vagyis a felmelegedés nem érezteti hatását a kérdéses területen.

A tudósok szerint a gleccserek zsugorodásának oka a hegy körüli erdők kivágása. A Kilimandzsáró vidékén évente több százezer hektár erdő tűnik el a mezőgazdaság és a fakitermelés következtében. Számítások szerint az elmúlt évszázadban az erdő és a magashegyi tundra közötti határ 500 méterrel lejjebb került. A lombtakaró eltűnése miatt kevesebb pára kerül a légkörbe, ami tovább csökkenti a csapadék mennyiségét. A kevesebb eső miatt egyre gyakoribbak az erdőtüzek is.

A vita kitűnő muníciót szolgáltatott azoknak, akik szerint a globális felmelegedés puszta mítosz — ilyenek nálunk is vannak —, akik szeretnek rámutatni arra, hogy az éghajlatváltozás melletti bizonyítékok milyen ingatag lábakon állnak. Ebben az sem zavarta őket, hogy a hósapka eltűnését a környékbeli erdők kiirtásával magyarázó tudósok hangsúlyozták, hogy a globális éghajlatváltozás ettől még valós — csak egyszerűen a Kilimandzsáró nem jó példa rá. A szkeptikusok azt sem vették észre, hogy az erdőírtás-elmélet tulajdonképpen sokkal közvetlenebb bizonyítékát szolgáltatja annak, hogy milyen könnyen beavatkozik az ember az éghajlati folyamatokba: sok kis lokális ökológiai katasztrófából egy-kettőre globális probléma lesz.

A Kilimandzsáró hósapkája közben tovább olvad. Az alábbi felvételek 2009 júliusában készültek.

Átlagosan minden ma élő ember évente egy tonna légköri szén kibocsátásáért felelős. Ez az adat azonban hatalmas eltéréseket takar: az Egyesült Államokban az egy főre eső CO₂ kibocsátás eléri az évi hat tonnát. Nem sokkal van lemaradva Kanada és Ausztrália, míg Japán és a nyugat-európai országok fejenként évente 2-5 tonna szén-dioxidot bocsátanak ki. Ezzel szemben a fejlődő országok kibocsátása 0,6 tonna körül van; az ötven legszegényebb ország egy főre jutó kibocsátása 0,2 tonna. Ahhoz, hogy a légkör szennyezettsége az ipari forradalom előtti szint kétszeresén stabilizálódjon, minden országnak fejenként évi 0,3 tonnára kellene csökkentenie a kibocsátását.

Ha egy kép többet ér, mint ezer szó, akkor egy jó térkép tízezer szót is megér. A fenti térkép az 1950 és 2000 közötti szén-dioxid kibocsátás országonkénti eloszlását ábrázolja úgy, hogy a nagyobb szennyezők területét a szennyezés arányában megnövelték. Ezen a térképen Észak-Amerika hatalmasra nő, hála az Egyesült Államok és kisebb mértékben Kanada kibocsátásának. Hasonlóan meghízik Nyugat-Európa, Oroszország, Japán és Kína. Dél-Amerika és Délkelet-Ázsia eltörpül, Afrika pedig gyakorlatilag eltűnik a térképről.

A meghízott Európa közepén található sötétebb folt pedig Magyarország kibocsátását szimbolizálja. Ezen a térképen bizony Magyarország nem egy kis légypiszok. Végre valami, amiben nagyhatalom vagyunk! Persze ismerve a fővárosiak autózási szokásait, ebben valószínűleg semmi meglepő sincsen.

Hol jelentkeznek a globális felmelegedés okozta népegészségi károk? Az egészségügyi kockázatoknak legkiszolgáltatottabb országok azok, amelyek a legkevésbé felelősek a globális felmelegedésért. Az alábbi térkép az éghajlatváltozáshoz köthető népegészségügyi problémákat jeleníti meg.

A térkép csak a legfontosabb egészségügyi kockázatokból eredő károk arányát ábrázolja. Ezek a malária, az alultápláltság és éhínség, a hasmenéses megbetegedések és az árvizeknek tulajdonítható halálozások. A malária a korai halálok legfőbb okozója: évente 1-2 millió ember haláláért felelős. Az áldozatok túlnyomó része gyerek — a négyéves kor alatti halandóság negyede a maláriának tulajdonítható. A gyerekek a népesség legveszélyeztetettebb csoportja. A globális felmelegedés egészségi terheinek 99 százaléka a fejlődő országokban jelenik meg, 88 százaléka pedig az 5 év alatti gyerekeket érinti.

Ennek megfelelően ezen a térképen Afrika óriásivá hízik, Észak-Amerika és Európa pedig szinte eltűnik. A terhek jelentős része Indiában és a Közel-Keleten, kisebb része pedig Kínában jelenik meg.

A globális felmelegedés tehát nemcsak azért globális probléma, mert az időjárás nem ismer határokat. A környezetszennyezésért leginkább felelős országok lakossága a károkat áthárítja a legelmaradottabb, legszegényebb, az éghajlatváltozásért legkevésbé felelős országok lakosaira. Kényelmes életünket a szó szoros értelmében a legszegényebb országok gyermekeinek élete árán tartjuk fent.

Az emberi történelem legnagyobb részében a Homo sapiens lélekszáma százezrekben volt mérhető. Hosszú és lassú növekedés után a népesség a XIX. század küszöbére érte el az egymilliárdot, 1930-ra a kétmilliárdot, 1960-ra a hármat, 1975-re a négyet, 1987-re az ötöt, és 1999-re a hat milliárdot. Jelenleg hat és fél milliárd ember lakja a Földet, de a lélekszám évente 80 millióval nő. Az előrejelzések szerint 2050-re 9,2 milliárdan leszünk.

Ennyi ember környezeti hatása még akkor is katasztrófához vezethet, ha feltesszük, hogy az elkövetkező évtizedekben világszerte elterjednek a környezetbarát technológiák. Ahogy a fejlődő országok lakosai egyre inkább elérik a nyugati életszínvonalat, kibocsátásuk még akkor is nő, ha közben ezekben az országokban csökken a születésszám. Ennek csak egyik oka, hogy a gazdasági fejlődéssel jelentősen nő a várható élettartam. A gyermekvállalással mindenki közel megduplázza saját szén-dioxid kibocsátását.

A katasztrófa elkerülésének hatékonyabb eszköze a családtervezés és a népességszabályozás, mint a Kiotói egyezmény vagy a szén-dioxid kibocsátáson alapuló adó. De persze hiába is keresnénk ilyen ajánlásokat akár az Éghajlat-változási Kormányközi Testület legfrissebb jelentésében, akár a nemzetközi és hazai környezetvédő-szervezetek ajánlásai között.

Azért nem mindenki kezeli tabuként a témát. A Mozgalom az emberiség önkéntes kipusztulásáért (www.vhemt.org) például a gyermekvállalás teljes feladását tűzte ki célul a földi bioszféra egészségének helyreállítása érdekében. A mozgalom szerint az emberiség önkéntes kihalása az erkölcsileg követendő cél: az ember eltűnésével helyreállhat az ökológiai egyensúly, elhárul más fajok kipusztulásának és további ökológiai katasztrófáknak az esélye. A mozgalomhoz bárki csatlakozhat, aki vállalja, hogy nem vállal (több) gyereket. Ha a mozgalom célkitűzési megvalósulnak, minden jelenleg élő és felnövekvő generáció hosszú és tartalmas életet élhet, majd eltűnésével ugyan legyengült, de még gyógyulni képes világot hagyhat hátra a természetnek.

Milyen szépséghibája lehet ennek az elképzelésnek? Nos, talán a következő. Jobb lenne-e attól a világ, hogy eltűnik az ember? Ha úgy gondoljuk, hogy az állatoknak, növényeknek, folyóknak, hegyeknek és esetleg teljes ökoszisztémáknak önmagában vett értéke van, akkor a válasz igen. De kinek lenne ez jobb? Ha nincs senki, aki értékelné az állatokat, növényeket, folyókat és hegyeket, akkor hogyan lehet ezeknek bármilyen értékük? Hogyan lehetne jó egy olyan világ, amelyben nincs senki, aki értékelni tudna? Márpedig az állatok, növények, hegyek és folyók nem rendelkeznek azzal a képességgel, hogy értéket tulajdonítsanak bárminek is.

Mindazonáltal elképzelhető, hogy az emberiségnek a jövőben nem marad más választása, mint a népességszabályozás. Könnyen lehet, hogy korlátoznunk kell a gyermekvállalás jogát. Például megállapodhatunk abban, hogy mindenkinek joga van 3/4 gyermek létrehozására. Azaz egy házaspár minden további nélkül vállalhat egy gyereket; ezután eldöntheti, hogy a maradék 1/2 gyerekre való jogát a „reprodukciós piacon” eladja másoknak vagy további 1/2 jogot vásárol egy második gyermek létrehozására. Azok, akik egy gyermekkel megelégednek, pénzzé tehetik megmaradt reprodukciós jogaikat; azoknak, akik nagyobb családot akarnak, fizetniük kell ezért a kiváltságért. Egy ilyen népességpolitika néhány generáció alatt a megfelelő szinten stabilizálhatná a világ népességét. Amikor pedig a népességszám elindul a fenntartható szint felé, a jogokat növelni lehet mindaddig, amíg a gyermekvállalás jogának hányadosa személyenként el nem éri az egyet.