Miről is van szó? Természetesen az új influenza elleni védőoltásról.

Egy friss felmérés szerint ugyanis a kormánypárti szavazók inkább oltáspártiak, mint az ellenzékiek. Ahogy Závecz Tibor, a Szonda Ipsos kutatási igazgatója fogalmazott a Szólás szabadságában:

Megdöbbentett, amit most tapasztaltunk, tehát az, hogy az életkor mellett a párthovatartozás számít leginkább annak eldöntésében, hogy valaki beoltatja magát vagy sem … A 60 év felettieknek az egyharmada mondta azt, hogy ő valószínűleg be fogja oltatni magát, jó páran már meg is tették közülük ezt. És ha ugyanezt a csoportot nézzük aszerint, hogy MSZP vagy FIDESZ szimpatizánsok, akkor … kétharmados a valószínűsége annak, hogy egy MSZP-s idős ember beoltatja magát, és mindössze 18%, hogy egy FIDESZ szimpatizáns idős ember kéri majd ezt az ellenszert.

A politikusok sokat segítettek a lakosságnak eligazodni a kérdésben: míg a kormányfő és az egészségügyi miniszter nyilvánosan beoltatta magát, Szijjártó Péter, a FIDESZ frakcióvezető-helyettese „figyelembe véve minden körülményt” nem is fogja beoltatni magát; a kereszténydemokrata Lanczendorfer Erzsébet pedig azért nem fogja, mert eddig sem tette: „Soha nem oltattam be magam. Orvos vagyok, háziorvosként dolgoztam. Munkám során rengeteg influenzással találkoztam, de szerencsére soha nem kaptam el”. (Valami ilyesmire gondolhatnak a marhák is a mészárszék előtt.)

Miért szerencsés a dolgoknak ez az együttállása? Nos, az a helyzet, hogy az influenza elleni oltásokkal kapcsolatban valóban van egy nagy kérdőjel. Nem az a kérdés, hogy ártanak-e — abban a szakemberek egyetértenek, hogy nem ártanak — hanem az, hogy használnak-e, és ha igen, mennyire. Valóban megér-e a társadalomnak hat milliárd forintot az új influenza elleni védekezés? Mennyire költséghatékonyak az influenza elleni vakcinák?

Erre a kérdésre nagyon nehéz válaszolni, mert lehetetlen megmondani például, hogy azok közül, akik egy influenzaszezonban meghalnak, hány embert menthetett volna meg a védőoltás. Hiszen az influenza nem közvetlenül, hanem szövődményeken keresztül öl: egy adott halálesetről nem könnyű eldönteni, hogy az influenzának vagy valami másnak köszönhető-e. Az is lehet, hogy az oltás valójában nem oszt, nem szoroz, mert inkább az eleve egészségesebbek, az erősebb immunrendszerrel rendelkezők oltatják be magukat. Vagy a gazdagabbak. Vagy a magasabb iskolai végzettséggel rendelkezők. Rengeteg tényező jöhet számításba.

A megoldás az lenne, ha úgynevezett randomizált kontrollcsoportos klinikai kísérleteket lehetne végezni: a kísérletben részt vevők egyik felét valódi vakcinával, a másik felét placeboval oltanák be. A baj csak az, hogy egy ilyen kísérlet etikai szempontból megengedhetetlennek tűnik — hiszen azok, akik placeboval lettek beoltva, adott esetben komoly veszélynek lehetnek kitéve.

Próbálkozhatunk esetleg azzal, hogy nem klinikai vizsgálatot végzünk, hanem mondjuk a népesség egyik felét beoltjuk, a másikat nem, és aztán figyelemmel kísérjük, hogy mennyien betegednek, illetve halnak meg ebből a két csoportból.

De az ilyen felmérések sem mentesek az etikai problémáktól. 1932-ben az Alabama állambeli Tuskegee környékén az amerikai népegészségügyi szolgálat kiválasztott négyszáz szifiliszes és kétszáz egészséges embert. A kísérleti alanyok szegény sorban élő feketék voltak, sokan közülük írni-olvasni sem tudtak. Az orvosok azt hazudták nekik, hogy kezelni fogják őket, a valódi cél azonban az volt, hogy megfigyeljék a szifilisz természetes lefolyását. A kutatás negyven éven keresztül tartott; ez idő alatt a résztvevők semmilyen kezelésben sem részesültek. 1972-ben, amikor a sajtó megszagolta a dolgot, országos botrány kerekedett az ügyből. 1997-ben Clinton elnök hivatalosan bocsánatot kért az áldozatoktól.

Gondolom világos már, hová akarok kilyukadni. A magyar társadalom önként, hatalmas önfeláldozással, a politikusok bölcs buzdítására a Tuskegee-i kutatáshoz hasonló kísérletbe kezdett. A lakosság politikai szimpátiái alapján két csoportba osztja magát: az egyik csoport megkapja az oltást, a többiek önkéntes kontrollcsoportként nem.

A kísérleti terv ígéretes, hiszen tízmillió kutatási alany már elég sok ahhoz, hogy mindenféle zavaró tényezőt kiszűrjünk, és a párthovatartozás szerinti eloszlás többé-kevésbé véletlenszerű. Minden adott tehát ahhoz, hogy komoly tudományos eredmények szülessenek a Nagy Magyar Kísérletből!

Nem véletlen tehát, hogy nagy érdeklődéssel tekint ránk a világ. Megfigyelőket fog küldeni az Egészségügyi Világszervezet és az Amerikai Járványügyi Központ; tekintélyes tudományos folyóiratok, mint a New England Journal of Medicine vagy a Nature fog beszámolni a legújabb eredményekről.

Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!

Íme a dráma néhány szereplője:

Az orvos, aki a Jog az Egészséghez Egyesület nevében leleplező közleményben reagál az Országos Járványügyi Központ körlevelére, amelyben többek között elmagyarázza, hogy a vakcina tesztelésére nem állhatott rendelkezésre elég idő, a vakcinát nem tesztelték elég emberen, illetve az oltóanyag nem is a megfelelő vírus ellen készült. Erről a hírről a Szólás szabadsága is fontosnak tartja, hogy beszámoljon.

Csak hogy képben legyünk: a Jog az Egészséghez Egyesület célja, hogy „a vitaminfogyasztás szabadságáért és az emberi jogokért” küzdjön. Az egyesület honlapján orvosunk, Dr. Lenkei Gábor, a szcientológus egyház tagja, szúrós szemekkel magyarázza el egy videóban, hogy az Európai Unió már készül arra, hogy korlátozza „azt a jogunkat, hogy annyi vitamint fogyasszunk, amennyit szeretnénk”. És ez nem lenne jó, mert Lenkei a vitamin- és étrend-kiegészítő bizniszben utazik. Mert ugye ezek a készítmények arról híresek, hogy kurvára tesztelik őket. Nyilván csak szívatásból tiltotta be tavaly a Legfelsőbb Bíróság Lenkei vagy két tucatnyi termékének forgalmazását Magyarország területén.

Egy influenza elleni vakcina tesztelésekor azt nézik, hogy termel-e a szervezet ellenanyagokat. Ennek az immunreakciónak nincsenek mellékhatásai, és a teszteléshez nem szükséges sok ezer kísérleti alany részvétele. Szövődményeket az oltóanyaghoz használt adalékanyagok és tartósítószer okozhatnak — de mint ahogy az az autizmus és a kombinált oltás kapcsolatának esetében kiderült, erre semmi bizonyíték sincsen. Ami engem illet, inkább az influenzaoltás, mint Dr. Lenkei étrend-kiegészítői.

A szülész-nőgyógyász. A Szólás Szabadsága fontosnak tartotta, hogy egy jól öltözött szülész-nőgyógyászt is megszólítson, aki elmondta, hogy ő bizony a védőoltással kapcsolatban, idézem, „picit tartózkodóbb”. És miért? Mert az a jó, ha a terhes nők „minél kevesebb külső mesterséges anyagot” visznek be a szervezetükbe.

Ennyire alaposan megindokolt orvosi véleményt régen hallottam. A doktor úr nyilván az étkezést is ellenjavallja, hiszen azzal is sok „külső és mesterséges” anyag kerül a terhes nő szervezetébe — feltéve persze, hogy az áldott állapotban levő nőszemély nem megy ki az erdőbe szedrezni. Vagy a nagyüzemi állattenyésztéssel előállított disznóhús, aminek ezt az egész galibát köszönhetjük, rendben van? A laboratóriumi joghurt vagy a cukros üdítőital vajon mitől természetes?

Egy influenza-járványban a terhes nők különösen veszélyeztetettnek számítanak. Ami a hagyományos, szezonális influenzát illeti: kevés bizonyíték van arra, hogy az influenza a magzatot károsítaná. Ehelyett sokkal komolyabb az esélye annak, hogy a leendő anya szenved maradandó károsodást. Egy frissen megjelent tanulmány szerint semmi bizonyíték sincs arra, hogy terhes nőknek ártana az influenza elleni oltás, ezért ugyanazok az ajánlások érvényesek rájuk, mint a népesség többi részére.

A sztárszociológus, aki frappáns elemzésében megmagyarázza, miről is szól az „oltani vagy nem oltani” dilemma. Számára az egész „tüneményesen ékesszóló és pontos példázata” annak, hogy jelenlegi felfogásunk úgymond „huszadik századi fogalmakon alapszik, mely értelmezési keret látványosan nem tud fogást találni ezen a huszonegyedik századi betegségen”. Erről aztán eszébe jut a dokis pornó (izgi, mi?), meg egy olyan világ, ahol „az élővilág (benne ember, állat és még növény is) egy mikrobiológiai rendszert alkot” (mi van?) és „a beteg teste immár nem egy elrontott, buta tárgy, amit megjavít a doktor, hanem részvény”. A lényeg, hogy a „a döntést végül nem hozhatja meg helyettünk senki”.

A sztárszociológus, aki szerint „a rendelőintézeti kalandjátékban a usernek csak egy avatarja lehet” talán sosem halott nyájvédettségről — mivel szerinte az oltás beadatása olyan jó kis egzisztenciális kérdés, talán eszébe sem jut, hogy amikor (tegyük fel) besétál tüsszögve harminc diák elé előadást tartani, nemcsak az ő avatarja kerül veszélybe. Nem is szólva a környezetében élő öregekről és gyerekekről, akiknek az immunrendszere könnyen megsínylelheti az ő avatarjának ostobaságát.

És nem szabad megfeledkezni a dráma egyik főszereplőjéről sem:

A kormány és kedvenc offshore cége. Még mindig nem tudni, hogy kik a tulajdonosai annak a cégnek, ami az új influenza elleni vakcinát szállítja. A hírek szerint kb. 4 milliárd forintba kerül az új influenza elleni oltóanyag. Nincs sok minden, amit hozzá lehet tenni ehhez: miért lennénk meglepődve azon, hogy a legvadabb összeesküvés-elméleteket is elhiszik az emberek, amikor a kormányzatnak eszében sincs az orrunkra kötni, hogy kik gazdagodnak meg a mi adóforintjainkból? Miért nem érti az egészségügyi miniszter, hogy a rémhíreket a kormány legalább részben magának köszönheti?

Hát — nem is dráma ez, hanem tragikomédia.

(Megjegyzés. Eredetileg szerettem volna közszolgálati jellegű, informatív bejegyzést írni arról, hogy mi az, amit tudni lehet az új influenza elleni védőoltásról. Ahogy egyre jobban belemélyedtem a téma magyarországi vitájába, ez egyre inkább lehetetlenné vált. Talán legközelebb.)

De hagyjuk most ezt. Gondolkodjunk inkább el azon, hogy mit tehetnénk, hogy elkerüljünk egy valódi világméretű influenza-járványt — mint amilyen a Föld lakosságának húsz-negyven százalékát megfertőző, 50-100 millió ember halálát okozó 1918-as spanyolnátha volt. Ha a sertésinfluenzával szerencsénk is lesz, előbb-utóbb minden valószínűség szerint meg fog jelenni egy ilyen „szupervírus”.

Nos, a megoldás nagyon egyszerű. Ha mindannyian vegetáriánusokká válnánk, nem kellene katasztrofális járványoktól tartanunk.

A vegetarianizmusnak rengeteg előnye van. Számtalan kutatás bizonyítja, hogy a húsételek kiiktatása az étrendből jelentősen csökkenti a szívbetegségek, egyes rákfajták, a magas vérnyomás vagy a cukorbetegség kialakulásának kockázatát. Az állattenyésztés nagyban hozzájárul a globális felmelegedéshez: a húsipar az üvegházhatású gázok kibocsátásának harmadáért-negyedéért felelős — majdnem másfélszer annyiért, mint a közlekedés. Az állattenyésztés a vízhiány egyik fő oka: míg egy kilogramm búza megtermelése kb. 200 liter vizet igényel, egy kilogramm marhahús majdnem 20 ezer litert. Egyetlen hamburgerpogácsa előállításához annyi vízre van szükség, amit az ember zuhanyzásra két és fél hét során használ el.

A Földön 800 millió ember éhezik vagy alultáplált. Eközben egy kiló marhahús előállítása 30 kg gabonafélét igényel. Az Egyesült Államokban megtermelt kukorica 80 százalékát az állattenyésztés használja fel. Ha minden amerikai csak 10 százalékkal kevesebb húst enne, a felszabaduló termésből 60 millió ember táplálkozását lehetne biztosítani. Ha minden amerikai hetente egy alkalommal lemondana a húsról, a szén-dioxid kibocsátás ugyanakkora csökkenését lehetne elérni, mintha fél millió autó eltűnne az utakról.

A nagyüzemi állattenyésztés nemcsak embertelen, hanem közegészségügyi szempontból kifejezetten veszélyes is. A szakemberek évekkel ezelőtt figyelmeztettek arra, hogy a nagyüzemi sertésfarmok kiváló „laboratóriumai” új vírustörzsek megjelenésének. A sertésekben különösen könnyen kereszteződnek a sertés-, madár-, és emberi influenza-vírusok. A sok összezárt állatban különböző vírusok genetikai anyaga könnyen rekombinálódhat, illetve gyorsan elterjednek a mutációk. Az üzemek dolgozói pedig kiviszik ezeket a vírusokat a telepekről.

Az egyik elmélet szerint 1918-ban is ez történt: egy madárinfluenza-vírus fertőzött meg sertéseket Amerikában, ami a sertésekről átkerült a farmok dolgozóira. A munkásokat a hadsereg besorozta, a katonák pedig gyorsan elterjesztették a vírust világszerte.

A leghíresebb sertésvírus-eset 1976-ban történt, amikor szintén egy amerikai laktanyában jelent meg a vírus. Ennek a vírusnak ugyan csak egy halálos áldozata volt, az amerikai hatóságok azonban negyven millió embert beoltottak. A vírusból azonban máig sem tisztázott okok miatt sosem lett járvány. Azt sem tudjuk, hogy honnan jött és mikor került a laktanyába.

A most megjelent sertésvírus — amit hivatalosan A típusú H1N1-es influenzavírusnak kell hívni, mivel az agráripari cégek kifogásolták a közérthetőbb elnevezést, az Egészségügyi Világszervezet pedig engedett — az első jelentések szerint az emberi influenzavírus, a madárinfluenza-vírus, illetve az eurázsiai és amerikai sertésvírus-törzsek genetikai anyagát egyaránt tartalmazza. Az ilyen vírus azért lehet különösen veszélyes, mert mivel sertéseken keresztül „ugrott” az emberre, már volt ideje egy emlős fajhoz alkalmazkodni. Jelenleg senki sem tudja, hogy ez az új vírus mekkora járványt fog okozni.

Reméljük, hogy megint szerencsénk lesz. Bárhogy is legyen, itt az ideje, hogy magunk és mások érdekében mérsékeljük a húsfogyasztást. Vannak persze, akik azt mondják erre, hogy nem a nagyüzemi, hanem a háztáji állattenyésztést kellene támogatni. A jelenlegi fogyasztás mellett azonban ez fenntarthatatlan, ráadásul ha a szabadban tartanánk ennyi sertést, ugyanilyen könnyen megjelenhetnek új vírustörzsek, hiszen a szabadon tartott állatokat nem lehet elzárni a más állatoktól való érintkezéstől.

Persze tisztában vagyok azzal, hogy ennek a javaslatnak vajmi kevés esélye van a csülkös bableves és a körömpörkölt országában, ahol a vegetarianizmust legtöbben furcsa hóbortnak vagy rosszabb esetben betegségnek tekintik. Mégis rengeteget tehetnénk egészségünk és környezetünk védelmében, ha mondjuk hús csak vasárnap kerülne az asztalra.

A történelem során viszonylag ritkán jött létre ilyen halálos kombináció. Európa, Észak-Afrika és a Közel-Kelet lakosságának harmadát 541 és 750 között több hullámban pusztította el egy máig azonosítatlan (talán pestis-) vírus járvány. Mindenki hallott a középkori pestisjárványokról, amelyek a XIV. és a XVIII. század között szintén több hullámban az akkori világ lakosságának 20-30 százalékát pusztították el. Ezeknél is nagyobb katasztrófát okozott az 1918-as spanyolnátha: a becslések szerint 50 millió halálért volt felelős, ami több, mint az I. világháborúban elesettek száma. Az 1957-es ázsiai és az 1968-as hong kong-i influenzajárvány áldozatainak száma egy és négy millió között volt.

A H5N1, közismertebb nevén madárinfluenza vírus jelenleg emberről emberre nem terjed könnyen. Ennek ellenére eddig majdnem 400 esetből a megbetegedettek több, mint fele halt meg. Madárinfluenza pandémia úgy alakulhat ki, ha a H5N1 mutálódik és az új altípus megfelel a fenti feltételeknek. Ha létrejön az új altípus, a vírus elleni oltóanyag kifejlesztése hónapokig is eltarthat, ami elég ahhoz, hogy a járvány óriási pusztítást vigyen végbe.

A dolog természetéből adódóan nem lesz elég vakcina ahhoz, hogy minden rászorulónak jusson. Így kénytelenek leszünk rangsorolni az oltóanyaghoz való hozzáférést. Lesznek olyanok, akik nem kapják meg a vakcinát időben és meg fognak halni. A rangsorolás elkerülhetetlen: égbekiáltó igazságtalanság lenne, ha az összeköttetések és a fizetőképesség határozná meg, hogy ki fér hozzá az oltóanyaghoz.

A rangsorolás pedig etikai probléma. De hogyan alakítsuk ki a rangsort? Érvelhetünk például amellett, hogy először az egészségügyi dolgozók kapják meg az oltóanyagot, hiszen az ő munkájuk elengedhetetlen ahhoz, hogy mások is hozzáférhessenek a vakcinához. Egyes szakemberek szerint ezután a legveszélyeztetettebb csoportokat kell ellátni — ezek 1957-ben és 1968-ban a gyerekek és az öregek voltak, 1918-ban azonban a 20 és 40 közöttiek. Az elosztás során törekedhetünk arra, hogy a legtöbb életet mentsük meg, vagy arra, hogy inkább elsősorban azokat, akiknek a legjobb az esélyük a hosszú távú túlélésre. Előbbi esetben mindenkinek ugyanolyan esélyt adnánk életkortól és a prognózistól függetlenül; utóbbi esetben hátrányba kerülhetnek a gyerekek, öregek és krónikus betegek. Előnyben részesíthetjük továbbá azokat, akik a társadalom szempontjából a legfontosabbak, vagy azokat, akik még keveset éltek — mindkét esetben legelőször az idősekről mondanánk le. Számos etikai elv közül választhatunk — de mindenképpen választanunk kell.

Mivel tavaly részt vettem a Massachusetts állam influenza pandémiás tervéhez készült etikai irányelvek kidolgozásában, kíváncsi lettem, hogy mi történik Magyarországon ebből a szempontból a felkészülésben. Hazánkban 2005 októberében hozták nyilvánosságra a Nemzeti Influenza Pandémiás Tervet — ami korábban, ha jól értem, titkos volt. (Most ne akadjunk fenn azon, mi indokolta vajon a válságterv titkosítását éveken keresztül.)

A terv a pandémia szakaszai szerint több fázisra osztja a szükséges intézkedéseket. Jelenleg a 3. fázisban vagyunk, ahol a vírus már okoz emberi fertőzéseket, de emberről emberre még nem terjed. A pandémia maga a 6. fázis. Amikor az új influenzavírus-altípus megjelenik Európában, akkor — egyéb intézkedések mellett — „az ÁNTSZ elrendeli az egészségügyi dolgozók és az ország működőképességének fenntartásában [fontos szerepet] betöltő személyek védőoltásának megkezdését”; amikor pedig a vírus Magyarországon országos járványt okoz, az egészségügyi intézmények „meghatározott prioritások mellett” korlátozhatják a betegfelvételt (értsd: hazaküldik, illetve nem veszik fel a nem influenzás betegeket). Végül pedig „az ÁNTSZ elrendeli a még nem oltott személyek védőoltásban részesítését a szakmai prioritási sorrend figyelembevételével” (kiemelés tőlem).

Mivel a Nemzeti Influenza Pandémiás Terv sem azt nem határozza meg, hogy kik töltenek be fontos szerepet az ország működőképességének fenntartásában, sem azt, hogy mik az egészségügyi intézmények prioritásai, illetve azt sem, hogy mit tartalmaz a szakmai prioritási sorrend, tavaly megkerestem az Országos Epidemiológiai Központot. Szerettem volna megtudni, hogy hozzáférhető-e a szakmai prioritási sorrend és hogy milyen szempontokat vettek figyelembe a prioritások kijelölésénél.

Azon se akadjunk fenn, miért nem kaptam soha választ a levelemre; ismerve az állami intézmények hozzáállását, nincs ebben semmi meglepő. Azon már inkább meglepődtem, amikor a SOTE Honvéd- Katasztrófaorvostani és Oxyologiai Tanszékének vezetője azt nyilatkozta, hogy „Magyarországon nincs olyan előírás, amely bizonyos csoportokat kizárna az ellátásból, ha katasztrófa idején túl sok az életmentésre szoruló beteg”, bár „korábban előfordult, hogy felvetődött ilyesmi műhelymunkák formájában, de ezek nem kaptak nyilvánosságot”.

Ha tehát kaptam volna választ a megkeresésemre, azt írták volna az illetékesek, hogy

1. szakmai prioritási sorrend nem készült, ilyen nincs, hiába hivatkozik rá a Nemzeti Influenza Pandémiás Terv;
2. ha készült volna is ilyen, az titkos, senkinek semmi köze hozzá, bár adott esetben bárki élete-halála múlhat rajta. Please fuck off.

Igenis van közünk ahhoz, hogy hogyan néz ki ez a rangsor. Ne vezessen félre a „szakmai prioritási sorrend” elnevezés: nem orvosi-államigazgatási szakmai kérdésről van szó, hanem egy olyan etikai problémáról, amit demokratikus országokban nem valamilyen félhomályos irodában ülő bizottság tagjai döntenek el (vagy nem döntenek el) és aztán nem hozzák nyilvánosságra. Inkább bele se gondoljunk abba, mi lenne itt járvány esetén: hirtelen a legeldugottabb falu utolsó önkormányzati képviselőjéről is kiderülne, hogy az ország működőképességének fenntartásában fontos szerepet betöltő személy; az oltásra várakozók sorában hirtelen feltűnnének a rokonok, barátok és üzletfelek egy kis szívességért; vaskos borítékok csúsznának fehér köpenyek zsebébe. Mindezt azért, mert az illetékesek kiskorúnak nézik az embereket és borsódzik a hátuk attól a kifejezéstől, hogy „társadalmi vita”.