Pedig vannak ötletes, jól kitalált, környezetbarát szabályozási mechanizmusok, amik senkinek a szabadságát sem korlátozzák. Talán meglepő, de az egyik klasszikus példa az amerikai gépkocsik üzemanyag-fogyasztási normáinak szabályozása. A történet azért is tanulságos, mert az is kiderül belőle, mi történik, ha hiányzik a politikai akarat a szabályozás betartatására.

Amerikában az első üzemanyag-fogyasztási normákat az 1973-as olajembargó után vezették be. A cél az volt, hogy 1985-re a személygépkocsik fogyasztását 27,5 mérföld/gallonra csökkentsék. (1 mérföld kb. 1,6 km, 1 gallon kb. 3,79 liter.)

Némiképp leegyszerűsítve a dolgot, a szabályozás nem azt írta elő, hogy mennyit fogyaszthat egy adott gépkocsi-típus, hanem ehelyett azt határozta meg, hogy mennyi lehet egy adott autógyártó által eladott személygépkocsik átlagos üzemanyag-fogyasztása. Ha mondjuk egy autógyártó teljes termékskálája öt különböző típusból állt, a gyártónak csak arra kellett ügyelnie, hogy minden évben az ötféle típusból az összes eladott autó üzemanyag-fogyasztásának átlaga megfeleljen a normának. Ez az átlag volt eredetileg 27,5 mérföld/gallon.

Miért ötletes ez a szabályozás? Azért, mert senkinek sem írja elő, hogy mekkora fogyasztású autót vehet. Senkinek sem kell például 27,5 mérföld/gallon fogyasztású autót vennie; a gyártó akkor is betartja az üzemanyag-fogyasztási előírásokat, ha a vásárlók egyik fele 25, a másik fele 30 mérföld/gallon fogyasztású autót vásárol. A fogyasztási szabadságot senki sem korlátozza.

Ha egy vásárló ragaszkodik ahhoz, hogy benzinfaló, 10 mérföld/gallon fogyasztású autója legyen, nyugodtan vehet ilyet; a gyártónak csak arra kell ügyelnie, hogy találjon hét másik vevőt, aki 30 mérföld/gallon fogyasztású autót akar. A vásárlókra semmilyen üzemanyag-fogyasztási előírás sem vonatkozik.

De mi van akkor, ha nincs hét olyan vásárló, aki kisfogyasztású autót akar? Ebben az esetben vevők és eladók segítségére siet a piac: a benzinfaló autók ára növekedni fog, a kisfogyasztású autóké pedig csökkenni, és így egyre több vásárló inkább inkább kisfogyasztású autót vesz. A piac segít abban, hogy az üzemanyag-fogyasztási normákat a gyártók betarthassák.

Persze mondhatja valaki, hogy a szabadságát korlátozták azáltal, hogy a környezetvédelmi előírások miatt drágábbá vált kedvenc benzinfaló autóját nem tudja megvenni. De erre az érvre szinte válaszolni sem érdemes. Azt ugyanis még a legdoktrinerebb libertáriusok sem állítják, hogy bárkinek joga lenne arra, hogy egy termékhez a neki tetsző áron juthasson hozzá. Az ember szabadsága nem sérül, ha drága a Karib-tengeri luxusutazás. Legfeljebb a Balatonra megy nyaralni.

De mi van az autógyártókkal? Az ő szabadságukat nem korlátozzuk azzal, hogy előírjuk, milyen termékskálát kell nyújtaniuk?

A rövid válasz az, hogy ez a kérdés értelmetlen. Az autógyártó vállalat ugyanis nem személy, akinek a cselekvési szabadságát korlátozhatnánk vagy akinek a szabadságához értéket tulajdoníthatnánk. Az autógyártó intézmény, és az, hogy egy intézmény milyen keretek között működhet, társadalmi megegyezés kérdése. Az autógyártók termékeinek rengeteg szabálynak kell megfelelniük, mégsem mondaná senki azt, hogy mondjuk a légzsák kötelezővé tétele az autógyártó szabadságát korlátozza. Továbbá pedig az autógyártó vállalatnak elvben az az érdeke, hogy minél szélesebb termékskálával jelenjen meg a piacon, hiszen így a kisfogyasztású és nagyfogyasztású autókat előnyben részesítő vevők igényeit is ki tudja szolgálni.

Elvben. A gyakorlatban ugyanis ez az ötletes szabályozás teljesen befuccsolt. Az 1985-ös üzemanyag-fogyasztási normát 2003-ig nem emelte az amerikai kormányzat. Miközben az ázsiai és európai autógyártók hatékonyabb üzemanyag-felhasználású gépkocsik kifejlesztésén dolgoztak, az amerikai autógyártók idejüket lobbizással töltötték. Mivel a haszongépjárművekre más üzemanyag-fogyasztási normák vonatkoztak, a nagy amerikai autógyártók „utcai terepjárókkal” árasztották el a piacot. Elérték azt is, hogy a Kongresszus sok éven keresztül megtiltsa a haszongépjárművekre vonatkozó szabályok szigorítását.

A történet vége jól ismert. Az üzemanyagárak emelkedése és a gazdasági válság miatt az új gépkocsik és szabadidőautók iránti kereslet visszaesett. A technológiai fejlesztéseket elhanyagoló, szűk termékskálával rendelkező amerikai autógyártók saját rövidlátó stratégiájuk áldozatává váltak. Tavaly a GM és a Chrysler csődbe ment, adósságaikat az amerikai adófizetőknek kell kifizetniük. Mindenki jobban járt volna, ha a szabályok szerint játszanak.

Pedig nem lenne ez olyan bonyolult. A tudósok ma már egyetértenek abban, hogy a globális felmelegedés létezik és az ember okozza. Ma már a politikusok is kevésbé ellenkeznek. Kivételek persze vannak, mint például Amerika egyik legrémisztőbb politikusa, Sarah Palin, aki a jobb sorsa érdemes Washington Post hasábjain fejtegette a napokban demagóg ostobaságait. A szükséges technológiák is egyre inkább a rendelkezésünkre állnak. Most már csak azt kellene eldönteni, hogy mennyit vagyunk hajlandók áldozni az éghajlatváltozás elkerülésére.

Ehhez persze tudnunk kell, hogy mekkora kárt okozhat a globális felmelegedés. De hogyan lehet ezt kiszámolni?

Az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) negyedik, 2007-es jelentése szerint komoly katasztrófával kell szembenéznünk, ha az évszázad végére a globális átlaghőmérséklet több, mint 2°C-kal nő. Ez akkor következik be, ha a légkörben a CO₂-koncentráció meghaladja a 450-500 ppm-et. Ez az arány jelenleg 385 ppm körül van — ami 40%-al magasabb, mint az ipari forradalom előtt volt. A koncentráció évente kb. 2,3 ppm-el nő, de mivel a növekedés gyorsul, az évszázad közepére könnyen elérhetjük az 500 ppm-et. 2050-re 80%-al kellene csökkenteni az üvegházhatású gázok kibocsátását ahhoz, hogy a felmelegedést kordában tartsuk. Ha semmit sem teszünk, 50% az esélye annak, hogy az évszázad végére 5°C-os melegedést érjünk el. Hogy érezhető legyen, ez mit jelent: jelenleg a Föld átlaghőmérséklete pont 5°C-kal magasabb, mint a jégkorszakban.

A 80%-os csökkentés 2050-ig azt jelentené, hogy a fejlett országoknak évente minden lakosra számítva 2 tonnával kellene csökkentenie a kibocsátását. Jelenleg az Egyesült Államokban fejenként 24, az Európai Unióban 10 tonna körüli a kibocsátás. (Ez az adat csak akkor tűnik meghökkentőnek, ha elfeledkezünk arról, hogy a kibocsátás nő, illetve a már légkörben levő üvegházhatású gázok egy jelentős része csak az elkövetkező ötven évben fogja kifejteni a hatását.) A 2°C-os felmelegedés betartásához évente 1 trillió dollár környezetvédelmi befektetésre lenne szükség, ami a fejlett világ GDP-jének 2,5%-a. A legtöbb közgazdász ennél valamivel kevesebbre, a globális GDP 1%-ára becsüli a költségeket (a globális GDP persze nagyobb, mint a fejlett világ GDP-je.)

A globális felmelegedés gazdasági hatásait a 2006-os brit Stern-jelentés elemzi. Az elemzés szerint a globális felmelegedés megállítására érdemes már ma áldozni ahelyett, hogy a feladatot a jövő generációkra hagynánk. A legtöbb közgazdász elfogadja a jelentés állításait. Vannak azonban, akik vitatják a jelentést — így például Hal Varian, akinek a tankönyvéből sok magyar diák tanulta a mikroökonómiát, vagy a Yale Egyetemen tanító William Nordhaus.

A kritikusok azt vetik a jelentés szemére, hogy túlságosan alacsony, 1.4%-os leszámítolási rátával dolgozik a megszokottabb 3-6% helyett. A leszámítolási- vagy diszkontrátát egy jövőben megtérülő befektetés jelenértékének kiszámításához használjuk. Ennek nyilvánvalóan van értelme, amikor mondjuk arról gondolkodunk, hogy megéri-e egy pénzügyi befektetés. A Stern-jelentés azonban nem gazdasági, hanem etikai okokból választott alacsony diszkontrátát. A globális felmelegedés esetében ugyanis nem pénzbeli megtérülésről, hanem a jövő generációk életéről és jólétéről van szó.

Így például tegyük fel, hogy a gyakori 5 százalékos leszámítolási rátával számolunk a jövő nemzedékek érdekeinek figyelembe vételénél. Ebből az következne, hogy ha jövőre, vagyis 2010-ben csak egy ember hal meg a globális felmelegedés miatt, az rosszabb, mint ha 2400-ban egy milliárd ember halna meg. Ez pedig abszurd. Amikor emberéletekről van szó, akkor egyáltalán nem számíthat, hogy ki mikor él. Ha valaki ma meghal fiatalon, az ugyanakkora tragédia, mint amikor egy fiatal száz évvel ezelőtt vagy száz év múlva hal meg. Erkölcsi szempontból egyáltalán nem szabadna leszámítolási rátát használnunk a globális felmelegedés költségeinek kiszámításához.

A közgazdászok két ellenvetést szoktak felhozni. Az egyik szerint egy demokratikus társadalomban azt kell figyelembe venni, hogy a polgárok mekkora áldozatot hajlandók vállalni. (Ez Varian ellenérve.) Eszerint azért igazolt a leszámítolás, mert azoknak a szava számít, akik ma élnek.

Ezzel az érvvel persze az a baj, hogy előfeltételezi, amit bizonyítania kellene. Csupán annyit mond, hogy aki ma él, az fontosabb, pusztán azért, mert ma él.

A másik gyakori érv szerint leszármazottaink jobban fognak élni, mint mi, fejlettebb technológiával rendelkeznek majd, és ezért kisebb áldozatok árán kordában tudják tartani majd a klímát.

Ez az érv pedig azért sántít, mert az, hogy leszármazottaink jobban fognak-e élni nagyrészt azon múlik, hogy milyen világot hagyunk rájuk. Ha semmit sem teszünk most és a legrosszabb forgatókönyv valósul meg, egyáltalán nem biztos, hogy jobb helyzetben lesznek, mint mi.

Egy biztos: a globális felmelegedés ölni fog. Extrém időjárással, a tengerszint emelkedésével, a trópusi betegségek mérsékelt övi elterjedésével, a mezőgazdaság összeomlásával és az abból következő éhínségekkel. A Stern-jelentés valójában alulbecsüli a globális felmelegedés költségeit.

Az albatrosz-fiókákat szüleik a tenger felszínén lebegő műanyag-hulladékkal etetik, amit tévedésből tápláléknak néznek. Évente több tízezer fióka pusztul el emiatt.

A teljes fotósorozat itt tekinthető meg.

Komolyra fordítva a szót: hogyan lehet ezt kiszámítani? Az egyszerű válasz az, hogy rengeteg statisztikai adat alapján. A Global Footprint Network minden évben összegyűjti azokat az adatokat, amelyekből összeáll minden ország „ökológiai lábnyoma”. Az ökológiai lábnyom egy adott ország hasznos mezőgazdasági, erdészeti és vízgazdálkodási területének arányát veti össze az ország fogyasztásával. Így ki lehet számolni, hogy az országnak mennyi ökológiai erőforrásra van szüksége ahhoz, hogy megtermelje az általa felhasznált javakat és elhelyezze a hulladékát. (Egy ország ökológiai lábnyoma mintegy ötezer statisztikai adatot foglal össze.)

A különböző országok ökológiai lábnyomát összeadva megkapjuk, hogy mennyivel lépi túl az emberiség azt a határt, amin túl a fejlődés már nem fenntartható. Az alábbi térkép az emberiség ökológiai lábnyomát mutatja 1961-ben:

A térképen minél sötétebb zöld egy ország, annál kisebb az ökológiai lábnyoma. A legsötétebb országok — mint például Kanada, Ausztrália, vagy Finnország — ökológiai kapacitása ekkor még másfélszerese volt annak, amit ezek az országok felhasználtak. (Az Egyesült Államok ekkor még kevesebb, mint 50 százalékkal lépte túl ezt a határt.) Azok az országok, amelyeknek nem zöld a színe, már fél évszázada is túllépték biológiai eltartóképességüket — minél sötétebb színű egy ország, annál inkább fenntarthatatlan. India például ekkor még kevesebb, mint 50 százalékkal lépte túl ökológiai korlátait. A legtöbb európai ország azonban már ekkor is ennél sokkal nagyobb mértékben túl volt a fenntarthatóságon.

2005-re a térképen sokkal kevesebb lett a zöld szín:

Ökológiai fenntarthatóságát 50-100 százalékkal túllépi például az Egyesült Államok; 100-150%-al Mexikó, Kína, vagy India; több, mint 150%-al Egyiptom, Spanyolország, Nagy-Britannia vagy Japán. Ausztrália és Kanada még mindig fenntartható — bár ezt inkább alacsony népességszámuknak, mint az előrelátó gazdálkodásnak köszönhetik.

Ha az összes országot nézzük, kiderül, hogy az emberiség valamikor az 1980-as évek közepén kezdett tovább nyújtózni, mint ameddig a takarója ér:

Mit jelent az, hogy egy ország túllépi ökológiai lehetőségeit? A „deficit” olyan környezeti ártalmakban jelentkezik, mint vízhiány, talajerózió, elsivatagosodás, a mezőgazdasági termelékenység stagnálása vagy visszaesése, a fajpusztulás, a halászat összeomlása, a talajvízszint csökkenése, a legelők kimerülése és a klímaváltozás. Ezek az adatok mind-mind szerepelnek a számításokban.

Hogyan néz ki Magyarország ökológiai lábnyoma? Az alábbi ábrán a zöld vonal Magyarország ökológiai kapacitását mutatja. Az ökokapacitás ingadozása a mezőgazdasági technológiáknak (mint például a műtrágya-használat vagy az öntözés), a helyi ökológiai rendszerek megóvásának és az időjárásnak tulajdoníthatók.

A piros vonal az egy személyre eső átlagos erőforrás-felhasználást mutatja. Az y-tengely a világ egy hektárra eső átlagos termelékenységét jelzi. Magyarország ezek szerint már 1961-ben is sokkal többet fogyasztott, mint amit az ország ökológiai rendszere lehetővé tett volna.

Nem mellesleg: álljunk meg egy pillanatra ennél az ábránál! Szembetűnő, hogy a fenntarthatóság és a fogyasztás közötti szakadék az 1980-as években, illetve az utóbbi néhány évben volt a legnagyobb. Ezeket az időszakokat egyben fenntarthatatlan társadalmi és gazdasági folyamatok is jellemezték. Ökológia és politika ugyanis nem válik el egymástól: az ökológiai válság előbb-utóbb politikai, társadalmi és gazdasági válsággá válik. Az összefüggés talán megdöbbentő: ha összevetjük azoknak az országoknak az ökológiai helyzetét, ahol az elmúlt évtizedekben társadalmi válságok, háborúk voltak, azt látjuk, hogy az ökológiai és a politikai válságok együtt jelennek meg. (Ma már például kevesen vitatják, hogy a ruandai népirtásnak legalább részben ökológiai okai voltak.)

Ha más nem, legalább ez el kellene, hogy gondolkoztassa a szkeptikusokat. Persze az olyan kezdeményezések, mint a „túllövés napja” vagy a személyes ökológiai lábnyom-számláló elsősorban a médiának és a nagyközönségnek szólnak. Céljuk a figyelemfelkeltés. Elárulok azonban egy titkot: az ökológiai lábnyom elsősorban politikusoknak lett kidolgozva. Mint ahogy azt Mathis Wackernagel, a Global Footprint Network igazgatója a héten nálunk tartott előadásában elmondta, a fő cél nem a nagyközönség, hanem a döntéshozók megnyerése. Az a fontos, hogy ők megtanuljanak GDP-növekedés helyett ökológiai lábnyomban gondolkozni: hogy olyan politikákat részesítsenek előnyben, ami országukat nem az ökológiai lehetőségek ellenében, hanem azokkal összhangban állítja növekedési pályára.

Ebből a szempontból az ökológiai lábnyom fogadtatása vegyes. Vannak olyan országok, ahol a gazdasági programok ökológiai hatásait már figyelembe veszik. Ezek közé tartozik Svájc, Japán, az Egyesült Arab Emírségek, Belgium, Ecuador és Franciaország. Máshol a kezdeményezés süket fülekre talál. Peru elnöke például egy előadás után azon méltatlankodott, hogy ezek szerint nekik nincs joguk fejlődni — úgy tűnik, nem értette, hogy fejlődni csak egy ország lehetőségeinek keretein belül lehet. (És mielőtt megmosolyognánk: a fenti ábra illusztrálja, hogy ezt mi sem értjük még).

Az előadásból az is kiderült, hogy az ökológiai lábnyomot hasonló elutasítással fogadja az Egyesült Államok kormányzata — kivéve a hadsereget, ahol nagyon komolyan veszik. Nem nehéz kitalálni, hogy miért.

És megint nem mellesleg: ökológiai lábnyomot nemcsak egy országra, hanem egy régióra vagy városra lebontva is lehet számolni. Képzeljük például el, hogy Budapest vezetése egy metróépítés, útfelújítás vagy szennyvíztisztító telepítése során nemcsak azt veszi figyelembe, hogy mi mennyibe kerül, hanem hogy egy-egy beruházás mennyire terheli meg a főváros és régiója ökológiai rendszerét. De ezen morfondírozni már messzire vezetne…

A magyar katolikus sajtó csak részleteiben idézte a pápa szavait: „Ha megszűnik az emberi teremtmény kapcsolata a Teremtővel, akkor az ember az anyagi világ legmagasabb rendű lényévé válik. Léte célja mindössze arra korlátozódik, hogy minél többet birtokoljon”. Valójában XVI. Benedek ennél egyértelműbben fogalmazott: „Hiszen nem igaz-e, hogy a teremtés kizsákmányolása ott kezdődik, ahol Isten a háttérbe szorul, ahol létét tagadják?” A pápa ezeket a gondolatokat már korábban is kifejtette:

A környezet vad kizsákmányolása ott kezdődik, amikor nem Istent látják meg a világban, hanem csak az anyagot, ahol az ember magát teszi meg végső döntési fórummá, ahol mindent csupán a saját tulajdonának tekint és saját maga számára akarja fogyasztani. A pazarlás is ott kezdődik, ahol az ember nem ismer el felsőbb hatalmat. Ahol nem számolnak az élet halál utáni dimenziójával, ott mindent ebben az életben akarnak minél teljesebben megszerezni és birtokolni.

Nem semmi mindez egy olyan egyház vezetőjétől, aminek a szent könyve szerint:

„Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá. Ők uralkodjanak a tenger halai, az ég madarai, a háziállatok, a mezei vadak és az összes csúszómászó fölött, amely a földön mozog”. … „Legyetek termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a földet és vonjátok uralmatok alá. Uralkodjatok a tenger halai, az ég madarai és minden állat fölött, amely a földön mozog”. (Teremtés könyve 1:26, 28. Mellesleg: vajon miért beszél az Egy Isten többesszámban?)

A pápának persze megvan a válasza:

A Szentatya elutasítja azt a korábbi vádat, miszerint a Bibliában kapott isteni küldetés értelmében — „hajtsátok uralmatok alá a földet” — a keresztények állnak a természeti környezet kizsákmányolásának hátterében. Amíg ugyanis a földre Isten műveként tekintettek, addig a felette való uralom sem kizsákmányolását jelentette, hanem gondozását, adományainak fejlesztését. Vagyis az együttműködést a teremtő Istennel. Ennek jó példáját adják a monostorok, amelyek körül kisebb „édenkertek” születtek.

A fenntartható fejlődés kulcsa tehát: vonuljunk monostorba! De mintha már próbáltuk volna ezt egyszer, a középkorban.

De hátrébb az agyarakkal, hiszen amikor XVI. Benedek az ateizmust és a szekularizmust hibáztatja a környezeti problémákért, könnyen ellenőrizhető, empirikus kijelentést tesz. Tehát: mit lehet tudni a vallásosság és a környezeti tudatosság összefüggéséről?

Először is: eleve gyanús az ateizmus és a környezetszennyezés közötti összefüggés, hiszen az emberiség túlnyomó többsége vallásos. Az ateizmust nem könnyű mérni; mindenesetre a mérvadó számok szerint az emberiség kb. 2,5%-a ateista, 10-15%-a pedig ateista, agnosztikus vagy vallástalan. Hihetetlen, hogy ennek a kisebbségnek a számlájára lenne írható a globális felmelegedés, bármely helyi környezeti katasztrófa, vagy akár a szemetelés.

Másrészt készülnek felmérések arról, hogy melyek a leginkább környezettudatos társadalmak, amit könnyen összehasonlíthatunk a legkevésbé vallásos országok listájával. A világ tíz leginkább környezetbarát országának listája a következő: Svájc, Norvégia, Svédország, Finnország, Costa Rica, Ausztria, Új-Zéland, Lettország, Kolumbia, Franciaország. (Magyarország huszonharmadik!) A világ tíz legkevésbé vallásos országa pedig: Svédország, Vietnam, Dánia, Norvégia, Japán, Csehország, Finnország, Franciaország, Dél-Korea, Észtország. (Magyarország tizenharmadik!) A két lista között szembetűnőek az átfedések.

De a vallásosság és a környezettudatosság összefüggését közvetlenül is vizsgálták társadalomtudósok. A kutatások szerint minél inkább szó szerint értelmezi valaki a Bibliát, annál kevésbé gondolja a környezetvédelmet fontos ügynek. Egy amerikai felmérés szerint minél szekulárisabb valaki, annál fontosabbnak gondolja a környezetvédelem ügyét. Egy nemzetközi kutatás szerint pedig a hívőknek a környezetvédelem elsősorban a saját életminőségük, és nem az ökológiai fenntarthatóság szempontjából fontos.^*

Az ateizmus és a környezetszennyezés között tehát nincs különösebb összefüggés. Ettől függetlenül nagyon helyes, hogy a katolikus egyház komolyan veszi ezt a problémát. Csak ehhez nem egy ártatlan kisebbséget kellene bűnbaknak kikiáltani.

^*Andrew Greeley. “Religion and Attitudes toward the Environment.” Journal for the Scientific Study of Religion 32 (1993), 19-28.
James L. Guth, John C. Green, Lyman A. Kellstedt, Corwin E. Smidt. “Faith and the Environment: Religious Beliefs and Attitudes on Environmental Policy.” American Journal of Political Science 39 (1995), 364-382.
P. Wesley Schultz, Lynnette Zelezny, Nancy J. Dalrymple. “A Multinational Perspective on the Relation between Judeo-Christian Religious Beliefs and Attitudes of Environmental Concern.” Environment and Behavior 32 (2000), 576-591.

A legmegdöbbentőbb adat talán a tengerekben található szemét mennyisége. Az óceánok minden négyzetkilométere 18 ezer darab műanyagpalackot és egyéb szemetet tartalmaz. A Csendes-óceán közepén kettőszáz Magyarországnyi szemét lebeg a vizen. A tenger hatalmas futószalag: a Lisszabonban kidobott műanyagpalack könnyen az Antarktiszon köthet ki.

Az alábbi fényképek a Yucatán-félsziget turisták által viszonylag ritkán látogatott déli részén készültek. A közelben található a a Chinchorro-atoll, ami a világ egyik utolsó érintetlen korallzátonya. A rövid séta során lencsevégre kapott szeméthegy nem (csak) a helyieknek köszönhető: az esős évszak viharai itt vetik partra távoli országok szemetét is.

Az intézet tavalyi jelentése a világ tíz legszennyezettebb helyét gyűjtötte össze. Mivel ilyen jelentés idén nem készült, lássuk a tavalyi listát.

Kína, India és Oroszország kétszer is szerepel a listán. Linfen városa a kínai szénbányászat és energiatermelés egyik központja. Kínában itt a legrosszabb a levegő minősége, a városlakók fulladoznak a szénporban. Mindennaposak a légúti betegségek, gyerekek körében gyakori az ólommérgezés. Az ólombányászat központja Tianjing, ahol a levegő és a talaj ólomszennyezettsége a megengedett érték nyolc-tízszerese. Az ólommérgezés gyerekek esetében értelmi- és fizikai fejlődési zavarokat okoz. A városban nagyon magas a koraszülöttség és a születési rendellenességekkel született csecsemők aránya.

Az indiai Sukinda kromit- (azaz krómérc) bányái bármiféle környezetvédelmi ellenőrzés nélkül működnek. A bányák szennyvize szűrés nélkül kerül a két és fél millió embert ellátó ivóvízhálozatba. Mindennapos az asztma és a tuberkulózis, gyakoriak a születési rendellenességek és a meddőség. Vapi környékén pedig a vegyipar a felelős a talajvíz higany-, ólom-, és cink-szennyezetségéért. A higany koncentrátuma az Egészségügyi Világszervezet (WHO) által megszabott határérték 96-szorosa. A talajvíz szennyezettsége miatt a helyi zöldségfélék nehézfém-tartalma az előírt érték hatvanszorosa.

A vegyipar Oroszországban hasonló problémákat okoz. A hidegháború alatt Dzserzsink városa volt a vegyifegyver-gyártás központja. A város vízének fenoltartalma a biztonságos érték 17 milliószorosa. (A fenol lenyelve vagy belélegezve is mérgező.) A városban a férfiak várható élettartama 42 év, a nőké 47. A halálozások száma 260%-al haladja meg a születésekét. Szibériában az Északi-sarkkör felett fekvő egykori munkatábor, Norilszk kohászata felelős többek között évi 500 tonna rézoxid és nikkel-oxid kibocsátásáért. A légszennyezés miatt a városra gyakran fekete hó hullik. A légúti megbetegedések a gyermekhalandóság majdnem 16 százalékáért felelősek.

A nyugati (és déli) féltekét a perui La Oroya bányászváros képviseli. A környékbeli gyerekek 99%-ának vérében az ólom mennyisége az egészségre ártalmas érték többszöröse; a kéndioxid-szennyezettség a WHO által megszabott határérték tízszerese. A déli félteke másik legszennyezettebb helye a zambiai Kabwe. A már régen bezárt bányák által okozott talaj- és vízszennyezés a peruihoz hasonló problémákat okoz még ma is: a gyerekek vérében található ólom itt is az egészségre ártalmas érték sokszorosa.

Térjünk vissza a volt Szovjetunióba. Az azerbajdzsáni Szumgajit a szovjet időkben jelentős ipari központ volt. A lakosság egészségi állapota az országban a legrosszabbak között volt. A rákos megbetegedések száma az azerbajdzsáni átlagot 22-51 százalékkal lépi túl. Végezetül pedig ne feledkezzünk el Csernobilról sem. Több, mint húsz évvel az 1986-os katasztrófa után az erőmű harminc kilométeres körzete még mindig lakhatatlan; a szarkofággal lezárt reaktor a becslések szerint ma is 100 tonna urániumot és 2000 tonna tűzveszélyes anyagot tartalmaz. A balesetnek köszönhető halálozások száma azonban továbbra is vita tárgya: a becslések négy ezertől száz ezerig terjednek.

Pedig mi sem áll távolabb a valóságtól. Az elmúlt három évtizedben kisebb-nagyobb kihagyásokkal minden nyáron eltöltöttem néhány hetet az Őrszentmiklósi víztározó mellett. Bár ez nem statisztikai, csupán anekdotikus bizonyíték, idén nyárra érett be a felismerés, hogy a tó körüli ökológiai rendszer összeomlott.

A tónak a vácrátóti botanikus kert felé eső partját egykor szántóföldek, erdők és ligetek övezték. Az üregi nyulak valaha bejártak a kertekbe, az erdőkben őzeket lehetett látni, nyár végén pedig a villanydrótokat ellepték a füsti fecskék. A tópart környéke madárdaltól volt hangos. A mai látogatóknak elsősorban a csend tűnik fel, amit csak a nyaralók zaja szakít meg; madárdalt elvétve hallani.

A rendszerváltás után a tóparti földeket kivonták az intenzív művelésből és egyes helyeken kikerültek a természetvédelmi területet jelző táblák — jelezve, hogy a környék élővilágának gazdagsága másoknak is feltűnt. A mezőgazdasági termelés megszűntével azonban eltűntek azok a fajok, amelyek a réteken és szántóföldeken érezték jól magukat: a valaha állandóan jelen lévő mezei- és búbos pacsirták, az utakon szaladgáló barázdabillegetők, a kerítésekről vadászó tövisszúró gébicsek. Azzal, hogy kitesszük valahova a természetvédelmi területet jelző táblákat, még nem biztos, hogy bármit tettünk az élővilág megóvásáért.

De mindegy is, hiszen a táblák rövid idő alatt eltűntek. A „természetvédelmi területen” lovastanyák és ki tudja milyen célt szolgáló telepek jelentek meg, amiket a kiránduló jobb, ha nagy ívben elkerül az őrző-védésre szolgáló szabadon engedett kutyák miatt. Eközben a Barátság Horgászegyesület megszerezte magának a tó be nem épített részét. Egyik első lépésükként kivágták a tóparti fákat és bozótosokat; a barátságos horgászegyesület lekerítette magának a tópartot, ahol ma már több a szögesdrót, mint a bozót. Gyakran mondják, hogy a horgászat környezettudatosságra nevel; nekem az a benyomásom, hogy a horgászokat a fogáson kívül a természetből más nem nagyon érdekli.

Eltűntek a környékről az elmúlt években olyan gyakran látott madárfajok, mint a nagy fakopáncs, zöld küllő, énekes rigó, vörösbegy, ökörszem, csuszka, barátcinege, tüzesfejű királyka, sárgarigó, szajkó, erdei pinty és tengelic; nem hallani a fülemüle és a kakukk hangját. Élőhelyük eltűnésével néhány éve beköltöztek a kertekbe a mókusok, mára azonban továbbálltak vagy kipusztultak. A madarak eltűnésének oka részben az, hogy megritkultak a tápláléklánc alsóbb szemein elhelyezkedő rovarok: az este gyújtott lámpa körül jó, ha két tucat eltévedt éjjeli lepke kering. Ma már nem látni szürkületkor vadászó denevért.

Van azonban egy faj, ami láthatóan nagyon jól érzi magát: ez pedig a parlagfű. Úgy tűnik, hogy irtását sem a horgászegyesület, sem a lovastanyák tulajdonosai, sem az érintett önkormányzatok nem érzik feladatuknak.

Ami pedig a madarakat illeti, az idei nyár mérlege: néhány széncinege és házi rozsdafarkú, illetve tartja magát egy környéken élő örvösgalamb-pár. Ünnep volt, amikor egyik éjszaka felhangzott a füleskuvik lágy „tyiü” füttyentése.

Magyarország, 2008. Lokális ökológiai katasztrófa.