Ha részleteiben (és a konkrét példát tekintve nyilvánvalóan) nem is, de a résztvevők beszámolója szerint nagyjából így zajlott le a beszélgetés. A Világbank képviselőjének — aki jelenleg Obama elnök gazdasági kabinetjének a vezetője — tetszett az ötlet, hogy felmérjék a világ népeinek egészségi állapotát. Megszületett a betegség globális terhei (global burden of disease) projekt. Az elmúlt két évtizedben a projekt széles körben elterjedt; átvette az Egészségügyi Világszervezet, mostanra pedig külön intézmény koordinálja. Jelenleg szervezik a projekt újabb fordulóját, és az új felmérésbe bárki bekapcsolódhat. Akit érdekel, hogyan, lapozzon

De hogyan mérhető az egészség? Hiszen az egészség nem mennyiség. Persze néha meg tudjuk mondani, hogy ki az egészségesebb — az, akinek hőemelkedése van, egészségesebb, mint az, akinek tüdőgyulladása. De a legtöbb esetben erre nem vagyunk képesek. Ki az egészségesebb: az, akinek asztmája van, vagy az, akinek cukorbetegsége? Az, aki siket, vagy az, aki vak?

De ha az egészség mértékét nem is tudjuk meghatározni, az egészség értékét megpróbálhatjuk kifejezni. És szerencsére pont ez az, amire kíváncsiak vagyunk: nem az az érdekes, hogy cukorbeteg vagy az asztmás egészségesebb-e, hanem hogy rosszabb-e asztmásnak lenni, mint cukorbetegnek. Betegnek lenni teherrel jár. A kérdés tehát az, hogy mekkorák egyes betegségek terhei.

Itt mindjárt el is érkeztünk az első problémához. A betegségek — beleértve a sérüléseket is — legnagyobb terhe (vagyis amitől leginkább rosszak) az, hogy adott esetben megölik az embert. Ha meg akarjuk határozni, hogy mekkorák a betegség terhei egy népességben, meg kell tudnunk mondani, hogy mekkora kárt okoz a korai halandóság.

A betegség globális terhei projekt szakemberei ezt a problémát úgy oldották meg, hogy megnézték, melyik országban a leghosszabb a várható élettartam. Ez pedig Japán, ahol a nők várható élettartama a módszer kidolgozásának idején 82,5 év volt, a férfiaké pedig 80 év. A szakemberek úgy okoskodtak, hogy az emberek jelenleg ennyi ideig élhetnének, ha teljesen egészségesek lennének. (A férfiak rövidebb várható élettartamának részben biológiai, részben társadalmi okai vannak: a férfiak többet dohányoznak, több alkoholt fogyasztanak, kockázatosabb munkákat vállalnak. Vitatott kérdés azonban, hogy a különbség mekkora része vezethető vissza biológiai, illetve társadalmi okokra.)

Magyarországon a férfiak várható élettartama 69 év, a nőké pedig 77 év. Az egyszerűség kedvéért számoljunk úgy, hogy 10 millióan vagyunk: 5 millió férfi és 5 millió nő. Vagyis a magyar társadalom 55.000.000 életévet veszít el a férfiak korai halálozása miatt és 27.500.000 életévet a nők korai halálozása miatt. Ez összesen 82.500.000 életév.

Ez a számítás persze borzasztóan le van egyszerűsítve, és nemcsak azért, mert átlagokból indul ki. Egyrészt a valóságban nem születéskor várható élettartammal számolnak, hanem a várható élettartamot lebontják egyes korokban várható élettartamokra — úgynevezett élettáblákat vesznek alapul. Hiszen egy hatvan éves magyar férfi többre számíthat, mint kilenc év, mivel már túlélte kevésbé szerencsés társait.

Másrészt a betegség terheinek számításakor a jövőbeli terhek jelenértékét veszik alapul, azaz egy tíz év múlva bekövetkező betegség vagy halál kevésbé rossz, mint egy idei. Ráadásul a betegségek terheit aszerint is súlyozzák, hogy azok melyik életkorban támadják meg az embert. Eszerint kevesebb teherrel jár hatvan évesen betegnek lenni, mint 25 évesen. Mellesleg a bioetikusok szerint mind a jelenérték-számítás, mind az életkorral való súlyozás etikai szempontból aggályos. (A leszámítolásról más kontextusban írtam és az életkorral való súlyozás is téma volt már a blogon; akit az ilyesmi érdekel, elolvashatja erről egy tudományos publikációmat.)

Mi a helyzet a nem halálos kimenetelű betegségekkel és sérülésekkel? Ezeknek a terheit egy 0 és 1 közötti skálán mérik, életévekre lebontva. Ez a skála a fogyatékossággal súlyozott életéveket fejezi ki. A skála mértékegysége, angol betűszóval, a DALY (disability adjusted life years) — ahol a „fogyatékosság” tág értelemben mind a betegségeknek, mind a sérüléseknek köszönhető egészségromlást kifejezi. Tehát ha valaki egy éven keresztül teljesen egészséges, semmilyen egészségügyi terhet sem visel — ennek az értéke nulla. A korai halál értéke 1 (ezt használtuk a fenti példában). Elvileg lehetséges, hogy vannak olyan betegségek, amelyek rosszabbak, mint a halál: egy végső stádiumában járó rák okozhat akkora szenvedést, hogy a beteg a halált kívánja (de ez már elvezet az eutanázia kérdéséhez).

Íme, néhány példa. A cukorbetegség kezeletlen formájának terhe 0,012; az asztma kezeletlen formájának terhe 0,099. Vagyis tíz éven keresztül asztmásnak lenni rosszabb, mint cukorbetegnek (0,12 DALY < 0,99 DALY). Ez még akkor is így van, ha a beteg kezelést kap (10×0,033 DALY < 10×0,059 DALY). A betegségek kezelt és kezeletlen formáit azért kell külön számolni, mert sok országban a betegek nem jutnak kezeléshez.

A lepra — mert még van — terhe 0,153; a kanyaróé 0,152; az alkoholizmusé 0,180; a siketségé (15-44 éves korban) 0,216; a kezeletlen súlyos depresszióé és a vakságé pedig egyaránt 0,6. A HIV-fertőzés terhe felnőtt korban 0,136, az AIDS-é pedig 0,505. Így meg tudjuk mondani, hogy a HIV-fertőzés terhe a fejlett országokban jelenleg kb. 2,3 millió DALY. A Szaharától délre fekvő afrikai régióban, hasonló népességgel, ugyanennek a betegségnek a terhe több, mint 20 millió DALY.

Ennek a projektnek köszönhetően tudjuk azt is, hogy a fejlett országokban a legfontosabb egészségügyi kockázatok sorrendben a dohányzás, a magas vérnyomás, az elhízottság, a magas koleszterin-szint, az alkoholfogyasztás és a mozgáshiány; a szegény országokban pedig a gyermekkori alultápláltság, a nemi betegségek, a magas vérnyomás, a dohányzás és a nem megfelelő közegészségügyi- és higiéniás viszonyok.

A fenti magyarázatból talán érezhető, hogy a módszertanilag a DALY fényévekkel kifinomultabb, mint mondjuk a GDP-számítás. A XXI. század elején sokkal jobban állunk a betegség terheinek, mint a gazdasági fejlődésnek a kiszámításában.

A DALY Akhilleusz-sarka azonban nyilvánvalóan az egyes betegségek súlyozásának meghatározása. Honnan tudjuk, hogy a lepra éppen csak rosszabb, mint a kanyaró, vagy hogy a depresszió mindkettőnél sokkal rosszabb? A betegség globális terhei projekt első éveiben a világ minden tájáról meghívott szakemberek — orvosok, nővérek, egészségügyi közgazdászok — rangsorolták a különböző betegségeket. A módszer kidolgozóit rengeteg kritika érte emiatt. Egyesek szerint azokat kellene inkább megkérdezni, akik az adott betegségekkel együtt élnek. Ennek azonban megvannak a saját hátulütői (erről is írtam már). Mások szerint a betegségek súlyait minél szélesebb felmérés alapján kellene meghatározni — hiszen mégiscsak arra vagyunk kíváncsiak, hogy mekkorák az egyes betegségek társadalmi terhei.

Ennek megfelelően a most készülő, legújabb fordulóban bárki részt vehet a súlyok meghatározásában. Ha az internet jó arra, hogy közösen kutassuk a földönkívüli élet nyomait vagy hogy galaxisokat osztályozzunk, akkor ebben is segítségünkre lehet. Nem kell mást tenni, mint kitölteni egy internetes kérdőívet. A cél az, hogy összejöjjön ötvenezer kitöltött kérdőív. Azt hiszem, hogy aki eddig elolvasta ezt a bejegyzést — és tud (vagy tanul) angolul —, azt érdekli a téma annyira, hogy ennek a kérdőívnek a kitöltésével segítsen a betegségek globális terheinek meghatározásában.

Az az állítás, hogy az egészségi állapot a gazdasági fejlettségtől függ, csak részben igaz. Ha összehasonlítjuk a születéskor várható élettartamot az egy főre eső GDP-vel különböző országokban, akkor azt látjuk, hogy az egészségi állapot (várható élettartamban kifejezve) csak körülbelül évi 8-10 ezer dollárnyi GDP/fő eléréséig javul. E felett a GDP növekedése nincs egyértelmű hatással az egészségre. Ez látható az alábbi ábrán:

Az ábrán a függőleges tengely a várható élettartamot jelöli, a vízszintes pedig az egy főre eső éves GDP adatot, dollárban kifejezve. Banglades GDP-je például 1397 dollár, a várható élettartam pedig 64 év. Magyarország sokkal gazdagabb. Nálunk a GDP 17.985 dollár, a várható élettartam pedig 73 év. Az Egyesült Államok GDP-je 42.859 dollár, az amerikaiak várható élettartama pedig 78 év. De amíg mi 16.588 dollárnyi — azaz jelenlegi árfolyamon fejenként kb. 3 millió 246 ezer forintnyi — előnyünkért 9 évet „kapunk” Bangladessel szemben, az Egyesült Államok 41.462 dollár (kb. 8 millió 113 ezer forint) előnyéért csak 14 évet. (Aki nem hiszi, járjon utána: a fenti ábra a Gapminder oldalán manipulálható.)

Ugyanakkor Vietnam vagy Costa Rica szegényebb országok, mint Magyarország, mégis jobb egészségügyi mutatókkal büszkélkedhetnek. Vietnam GDP-je 2455 dollár — 15.530 dollárral kevesebb, mint nálunk — a várható élettartam azonban 74 év. Azaz évi kb. 3 millió forinttal nagyobb jövedelmünk ellenére egy évvel rövidebb az életünk, mint a vietnamiaknak! Costa Rica egy főre eső GDP-je pedig 8126 dollárral kevesebb, mint a mienk, a Costa Rica-iak mégis 6 évvel hosszabb életre számíthatnak — arról nem is szólva, hogy a náluk négyszer gazdagabb amerikaiakat is túlélik egy évvel.

Fejenként 8-10 ezer dollárnyi GDP felett a gazdasági fejlettségnek nincs különösebb hatása az egészségi állapotra. Mi magyarázza akkor az eltéréseket? Nos, elsősorban a jövedelmi különbségek. Minél nagyobbak a társadalmi egyenlőtlenségek egy országban, annál rosszabbak az adott ország egészségügyi mutatói.

Oroszország például tízszer olyan gazdag, mint Banglades, az oroszok átlagos várható élettartama ennek ellenére csak egy évvel több. Dél-Afrika majdnem négyszer olyan gazdag, mint Vietnam, a várható élettartam azonban huszonöt évvel kevesebb. Costa Rica hasonló fejlettségű, mint Dél-Afrika, a várható élettartam azonban kereken harminc évvel több. De amíg Oroszországot és Dél-Afrikát hatalmas társadalmi egyenlőtlenségek jellemzik, Costa Rica vagy Vietnam sokkal egyenlőbb.

Nézzünk körül a szomszédságunkban! Csehország és Szlovákia valamivel gazdagabbak, mint mi, talán ennek köszönhető három, illetve másfél éves előnyük. Na de hogy a nálunk 2500 dollárral szegényebb lengyelek és 6500 dollárral szegényebb montenegróiak nálunk egy-két évvel tovább élnek? Talán vigasztalhatjuk magunkat azzal, hogy a nálunk valamivel szegényebb litvánok és valamivel gazdagabb észtek még nálunk is rövidebb ideig élnek; a románokra viszont ne nagyon hivatkozzunk, mert ugyan 0,8 évvel kevesebb a várható élettartamuk, mégiscsak több, mint 7 ezer dollárral szegényebbek, mint mi vagyunk. (Az alábbi ábrát is lehet manipulálni.)

Milyen tanulságokat szűrhetünk le mindebből? Egyrészt azt, hogy botorság abban bízni, hogy a gazdasági fejlődés javít majd egészségi állapotunkon. Attól, hogy majd egyszer több pénz jut egészségügyre, hogy a gyógyszerkassza vagy a kórházak nem fognak folyamatos forráshiánnyal küszködni, nem lesz jobb a magyar lakosság egészségi állapota. Ehhez nemcsak az egészségügy átalakítására, hanem a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentésére lenne szükség. Bárki kerüljön hatalomra a tavaszi választásokon, az egészségügy és a szociális ellátórendszerek reformja elkerülhetetlen. A nálunk szegényebb Chile nem riadt vissza egészségügyi rendszere reformjától. A chileiek ma több, mint öt évvel hosszabb életre számíthatnak, mint a magyarok.

Másrészt az a tanulság, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek nemcsak a jövedelem-különbségekben mutatkoznak meg, hanem egy adott ország egészségi állapotát is meghatározzák. Bár nagyon keveset tudunk arról, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek pontosan milyen módon hatnak a népegészségre — ez egy izgalmas, új kutatási terület — az világosnak tűnik, hogy az egyenlőbb, igazságosabb társadalmi berendezkedés egészségünkre válik. Gondolhatnánk, hogy a társadalmi egyenlőtlenségekből következő egészségügyi problémák elsősorban a szegényeket érintik. De ez nem így van: a középosztály tagjai sem alhatnak nyugodtan.

Miről is van szó? Természetesen az új influenza elleni védőoltásról.

Egy friss felmérés szerint ugyanis a kormánypárti szavazók inkább oltáspártiak, mint az ellenzékiek. Ahogy Závecz Tibor, a Szonda Ipsos kutatási igazgatója fogalmazott a Szólás szabadságában:

Megdöbbentett, amit most tapasztaltunk, tehát az, hogy az életkor mellett a párthovatartozás számít leginkább annak eldöntésében, hogy valaki beoltatja magát vagy sem … A 60 év felettieknek az egyharmada mondta azt, hogy ő valószínűleg be fogja oltatni magát, jó páran már meg is tették közülük ezt. És ha ugyanezt a csoportot nézzük aszerint, hogy MSZP vagy FIDESZ szimpatizánsok, akkor … kétharmados a valószínűsége annak, hogy egy MSZP-s idős ember beoltatja magát, és mindössze 18%, hogy egy FIDESZ szimpatizáns idős ember kéri majd ezt az ellenszert.

A politikusok sokat segítettek a lakosságnak eligazodni a kérdésben: míg a kormányfő és az egészségügyi miniszter nyilvánosan beoltatta magát, Szijjártó Péter, a FIDESZ frakcióvezető-helyettese „figyelembe véve minden körülményt” nem is fogja beoltatni magát; a kereszténydemokrata Lanczendorfer Erzsébet pedig azért nem fogja, mert eddig sem tette: „Soha nem oltattam be magam. Orvos vagyok, háziorvosként dolgoztam. Munkám során rengeteg influenzással találkoztam, de szerencsére soha nem kaptam el”. (Valami ilyesmire gondolhatnak a marhák is a mészárszék előtt.)

Miért szerencsés a dolgoknak ez az együttállása? Nos, az a helyzet, hogy az influenza elleni oltásokkal kapcsolatban valóban van egy nagy kérdőjel. Nem az a kérdés, hogy ártanak-e — abban a szakemberek egyetértenek, hogy nem ártanak — hanem az, hogy használnak-e, és ha igen, mennyire. Valóban megér-e a társadalomnak hat milliárd forintot az új influenza elleni védekezés? Mennyire költséghatékonyak az influenza elleni vakcinák?

Erre a kérdésre nagyon nehéz válaszolni, mert lehetetlen megmondani például, hogy azok közül, akik egy influenzaszezonban meghalnak, hány embert menthetett volna meg a védőoltás. Hiszen az influenza nem közvetlenül, hanem szövődményeken keresztül öl: egy adott halálesetről nem könnyű eldönteni, hogy az influenzának vagy valami másnak köszönhető-e. Az is lehet, hogy az oltás valójában nem oszt, nem szoroz, mert inkább az eleve egészségesebbek, az erősebb immunrendszerrel rendelkezők oltatják be magukat. Vagy a gazdagabbak. Vagy a magasabb iskolai végzettséggel rendelkezők. Rengeteg tényező jöhet számításba.

A megoldás az lenne, ha úgynevezett randomizált kontrollcsoportos klinikai kísérleteket lehetne végezni: a kísérletben részt vevők egyik felét valódi vakcinával, a másik felét placeboval oltanák be. A baj csak az, hogy egy ilyen kísérlet etikai szempontból megengedhetetlennek tűnik — hiszen azok, akik placeboval lettek beoltva, adott esetben komoly veszélynek lehetnek kitéve.

Próbálkozhatunk esetleg azzal, hogy nem klinikai vizsgálatot végzünk, hanem mondjuk a népesség egyik felét beoltjuk, a másikat nem, és aztán figyelemmel kísérjük, hogy mennyien betegednek, illetve halnak meg ebből a két csoportból.

De az ilyen felmérések sem mentesek az etikai problémáktól. 1932-ben az Alabama állambeli Tuskegee környékén az amerikai népegészségügyi szolgálat kiválasztott négyszáz szifiliszes és kétszáz egészséges embert. A kísérleti alanyok szegény sorban élő feketék voltak, sokan közülük írni-olvasni sem tudtak. Az orvosok azt hazudták nekik, hogy kezelni fogják őket, a valódi cél azonban az volt, hogy megfigyeljék a szifilisz természetes lefolyását. A kutatás negyven éven keresztül tartott; ez idő alatt a résztvevők semmilyen kezelésben sem részesültek. 1972-ben, amikor a sajtó megszagolta a dolgot, országos botrány kerekedett az ügyből. 1997-ben Clinton elnök hivatalosan bocsánatot kért az áldozatoktól.

Gondolom világos már, hová akarok kilyukadni. A magyar társadalom önként, hatalmas önfeláldozással, a politikusok bölcs buzdítására a Tuskegee-i kutatáshoz hasonló kísérletbe kezdett. A lakosság politikai szimpátiái alapján két csoportba osztja magát: az egyik csoport megkapja az oltást, a többiek önkéntes kontrollcsoportként nem.

A kísérleti terv ígéretes, hiszen tízmillió kutatási alany már elég sok ahhoz, hogy mindenféle zavaró tényezőt kiszűrjünk, és a párthovatartozás szerinti eloszlás többé-kevésbé véletlenszerű. Minden adott tehát ahhoz, hogy komoly tudományos eredmények szülessenek a Nagy Magyar Kísérletből!

Nem véletlen tehát, hogy nagy érdeklődéssel tekint ránk a világ. Megfigyelőket fog küldeni az Egészségügyi Világszervezet és az Amerikai Járványügyi Központ; tekintélyes tudományos folyóiratok, mint a New England Journal of Medicine vagy a Nature fog beszámolni a legújabb eredményekről.

Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!

Íme a dráma néhány szereplője:

Az orvos, aki a Jog az Egészséghez Egyesület nevében leleplező közleményben reagál az Országos Járványügyi Központ körlevelére, amelyben többek között elmagyarázza, hogy a vakcina tesztelésére nem állhatott rendelkezésre elég idő, a vakcinát nem tesztelték elég emberen, illetve az oltóanyag nem is a megfelelő vírus ellen készült. Erről a hírről a Szólás szabadsága is fontosnak tartja, hogy beszámoljon.

Csak hogy képben legyünk: a Jog az Egészséghez Egyesület célja, hogy „a vitaminfogyasztás szabadságáért és az emberi jogokért” küzdjön. Az egyesület honlapján orvosunk, Dr. Lenkei Gábor, a szcientológus egyház tagja, szúrós szemekkel magyarázza el egy videóban, hogy az Európai Unió már készül arra, hogy korlátozza „azt a jogunkat, hogy annyi vitamint fogyasszunk, amennyit szeretnénk”. És ez nem lenne jó, mert Lenkei a vitamin- és étrend-kiegészítő bizniszben utazik. Mert ugye ezek a készítmények arról híresek, hogy kurvára tesztelik őket. Nyilván csak szívatásból tiltotta be tavaly a Legfelsőbb Bíróság Lenkei vagy két tucatnyi termékének forgalmazását Magyarország területén.

Egy influenza elleni vakcina tesztelésekor azt nézik, hogy termel-e a szervezet ellenanyagokat. Ennek az immunreakciónak nincsenek mellékhatásai, és a teszteléshez nem szükséges sok ezer kísérleti alany részvétele. Szövődményeket az oltóanyaghoz használt adalékanyagok és tartósítószer okozhatnak — de mint ahogy az az autizmus és a kombinált oltás kapcsolatának esetében kiderült, erre semmi bizonyíték sincsen. Ami engem illet, inkább az influenzaoltás, mint Dr. Lenkei étrend-kiegészítői.

A szülész-nőgyógyász. A Szólás Szabadsága fontosnak tartotta, hogy egy jól öltözött szülész-nőgyógyászt is megszólítson, aki elmondta, hogy ő bizony a védőoltással kapcsolatban, idézem, „picit tartózkodóbb”. És miért? Mert az a jó, ha a terhes nők „minél kevesebb külső mesterséges anyagot” visznek be a szervezetükbe.

Ennyire alaposan megindokolt orvosi véleményt régen hallottam. A doktor úr nyilván az étkezést is ellenjavallja, hiszen azzal is sok „külső és mesterséges” anyag kerül a terhes nő szervezetébe — feltéve persze, hogy az áldott állapotban levő nőszemély nem megy ki az erdőbe szedrezni. Vagy a nagyüzemi állattenyésztéssel előállított disznóhús, aminek ezt az egész galibát köszönhetjük, rendben van? A laboratóriumi joghurt vagy a cukros üdítőital vajon mitől természetes?

Egy influenza-járványban a terhes nők különösen veszélyeztetettnek számítanak. Ami a hagyományos, szezonális influenzát illeti: kevés bizonyíték van arra, hogy az influenza a magzatot károsítaná. Ehelyett sokkal komolyabb az esélye annak, hogy a leendő anya szenved maradandó károsodást. Egy frissen megjelent tanulmány szerint semmi bizonyíték sincs arra, hogy terhes nőknek ártana az influenza elleni oltás, ezért ugyanazok az ajánlások érvényesek rájuk, mint a népesség többi részére.

A sztárszociológus, aki frappáns elemzésében megmagyarázza, miről is szól az „oltani vagy nem oltani” dilemma. Számára az egész „tüneményesen ékesszóló és pontos példázata” annak, hogy jelenlegi felfogásunk úgymond „huszadik századi fogalmakon alapszik, mely értelmezési keret látványosan nem tud fogást találni ezen a huszonegyedik századi betegségen”. Erről aztán eszébe jut a dokis pornó (izgi, mi?), meg egy olyan világ, ahol „az élővilág (benne ember, állat és még növény is) egy mikrobiológiai rendszert alkot” (mi van?) és „a beteg teste immár nem egy elrontott, buta tárgy, amit megjavít a doktor, hanem részvény”. A lényeg, hogy a „a döntést végül nem hozhatja meg helyettünk senki”.

A sztárszociológus, aki szerint „a rendelőintézeti kalandjátékban a usernek csak egy avatarja lehet” talán sosem halott nyájvédettségről — mivel szerinte az oltás beadatása olyan jó kis egzisztenciális kérdés, talán eszébe sem jut, hogy amikor (tegyük fel) besétál tüsszögve harminc diák elé előadást tartani, nemcsak az ő avatarja kerül veszélybe. Nem is szólva a környezetében élő öregekről és gyerekekről, akiknek az immunrendszere könnyen megsínylelheti az ő avatarjának ostobaságát.

És nem szabad megfeledkezni a dráma egyik főszereplőjéről sem:

A kormány és kedvenc offshore cége. Még mindig nem tudni, hogy kik a tulajdonosai annak a cégnek, ami az új influenza elleni vakcinát szállítja. A hírek szerint kb. 4 milliárd forintba kerül az új influenza elleni oltóanyag. Nincs sok minden, amit hozzá lehet tenni ehhez: miért lennénk meglepődve azon, hogy a legvadabb összeesküvés-elméleteket is elhiszik az emberek, amikor a kormányzatnak eszében sincs az orrunkra kötni, hogy kik gazdagodnak meg a mi adóforintjainkból? Miért nem érti az egészségügyi miniszter, hogy a rémhíreket a kormány legalább részben magának köszönheti?

Hát — nem is dráma ez, hanem tragikomédia.

(Megjegyzés. Eredetileg szerettem volna közszolgálati jellegű, informatív bejegyzést írni arról, hogy mi az, amit tudni lehet az új influenza elleni védőoltásról. Ahogy egyre jobban belemélyedtem a téma magyarországi vitájába, ez egyre inkább lehetetlenné vált. Talán legközelebb.)

Az elhízottság egyik fő oka az egészségtelen táplálkozás, amiben a gyorséttermek könnyen elérhető, olcsó, magas kalóriatartalmú, de alacsony tápértékű, zöldségben és gyümölcsben szegényes kínálatának fontos szerepe van. Kézenfekvőnek tűnik tehát a megoldás, hogy a gyorséttermek terjedésének visszafogásával javítható lenne a népesség egészségügyi állapota. Itt az ideje tehát a kóla, hamburger, sültkrumpli betiltásának!

Az első precedens már meg is született: tavaly nyáron Los Angeles déli kerületének önkormányzata egy évre megtiltotta új gyorséttermek nyitását. A 700 ezer lakost érintő rendelet célja, hogy a városrészben gyorséttermek helyett egészségesebb ételeket kínáló, „leülős” éttermek nyíljanak, illetve hogy minél több bolt kínáljon zöldséget, gyümölcsöt és egészséges élelmiszereket. Az önkormányzat abban reménykedik, hogy a helyi élelmiszer-kínálat befolyásolásával a helyiek táplálkozási szokásai megváltoztathatók.

Úgy tűnik, a gyorséttermek terjedését gátló tiltás bevált, hiszen az önkormányzat a próbaév leteltével jövő márciusig meghosszabbította a rendeletet. Mivel az elhízottság Magyarországon is komoly probléma, talán nálunk is be lehetne valami hasonlót vezetni. Hasznosabb lenne, gondolhatnánk, mint csendrendeleteken vitatkozni.

Mielőtt azonban teli torokból követelni kezdenénk a tiltást, érdemes megállni egy pillanatra. Egy, a napokban megjelent tanulmány szerint ugyanis a Los Angeles-i rendeletnek van egy-két szépséghibája.

Egyrészt az érintett kerület történetesen Los Angeles egyik legszegényebb része. Az itteni háztartások éves medián jövedelme 24 ezer dollár, szemben Los Angeles gazdagabb nyugati kerületeivel, ahol a háztartások éves medián jövedelme 64 ezer dollár. Dél Los Angeles lakosainak több, mint fele spanyol ajkú és több, mint harmada fekete.

Dél Los Angelesben valóban 8-10 százalékkal több a kórosan elhízott lakos, mint a város más részeiben. Ugyanakkor az egy főre eső gyorséttermek száma nem nagyobb a város déli részén, mint a gazdagabb polgárok lakta nyugatin. A jószándékú tiltást mégis a szegényebb kerületében vezették be: Los Angeles jómódú, középosztálybeli lakosai továbbra is hozzájutnak mindennapi betevő hamburgerükhöz.

Ez nagyjából olyan, mintha Budapesten Józsefváros önkormányzata betiltaná új gyorséttermek nyitását, miközben Újlipótvárosban továbbra is bárki árulhatna hamburgert és sültkrumplit.

Másrészt kétséges, hogy a tiltás elérné a kívánt hatást. Mint a felmérésből kiderült, dél Los Angeles szegényebb lakosai nem esznek kevesebb zöldséget és gyümölcsöt, mint gazdagabb polgártársaik. A jómódúak által közkedveltebb „leülős” éttermek kínálata pedig egyáltalán nem egészségesebb, mint a gyorséttermeké. A különbség inkább annak köszönhető, hogy a szegényebbek gyakrabban vásárolnak cukros üdítőitalokat és több édességet és cukrászárut esznek, mint a gazdagabbak. Ezeket azonban nem az éttermekben, hanem élelmiszerüzletekben, illetve a mindenütt megtalálható automatákból szerzik be.

Az elhízás ellen fontos küzdeni, de hol van az a határ, amit nem tanácsos átlépni? Egyre több helyen fontolgatják, hogy a vendéglátóhelyeknek az étlap mellé kalóriatáblázatot kelljen csatolniuk. Máshol száműzik az iskolai büfékből a cukros üdítőitalokat, a csipszet és társaikat. New York városa tavaly betiltotta az éttermekben a transz-zsírsav használatát. A legújabb javaslatok szerint jövedéki adót kellene kivetni az üdítőitalokra és a hizlaló élelmiszerekre. Előírhatja-e a politika, hogy mi kerüljön a tányérunkba és poharunkba?

Pontosabban: sokak szerint összefüggés van az autizmus és a kanyaró, mumpsz és rubeola elleni kombinált oltás között. Amerikában és más fejlett országokban egyre több szülő teszi ki veszélynek a saját gyerekét azzal, hogy nem engedi a kötelező védőoltások beadását — annak ellenére, hogy a kutatások semmilyen kapcsolatot sem mutatták ki a kettő között. A védőoltásokkal szembeni ellenállás egyre súlyosabb közegészségügyi probléma.

Az autizmus az agy fejlődési rendellenessége, amely elsősorban a kommunikációban, a társas kapcsolatokban és a viselkedésben okoz zavarokat. A betegségnek enyhébb és súlyosabb változatai vannak. Enyhébb esetben az autisztikus személy beilleszkedési, tanulási zavarokkal küzd. Ilyen esetekben sokat segíthetnek az autisztikus gyermekeknek kidolgozott fejlesztési programok. Súlyosabb esetekben az autizmus értelmi fogyatékossággal és más rendellenességekkel jár.

1998-ban a tekintélyes brit orvosi szaklap, a Lancet közölt egy tanulmányt, mely szerint kilenc autisztikus gyerek betegségét a kombinált védőoltás váltotta ki. Nem sokkal később az Egyesült Államokban jelentek meg hírek arról, hogy a védőoltásban található higany alapú tartósítószer, a thimerosal felelős az autizmus kialakulásáért és a gyerekek károsodásáért. A higany pedig köztudottan méreg. Kézenfekvő volt a következtetés: a közegészségügyi szakemberek a védőoltások kötelezővé tételével egy egész generációt mérgeztek meg.

A szellem kibújt a palackból: hiába tiltotta be az amerikai kormány a thimerosal használatát az oltásokban (bár semmilyen bizonyíték sem volt arra, hogy a thimerosal felelős az autizmusért), hiába vonták vissza a Lancet-tanulmány társszerzői állításaikat, hiába jelentek meg újabb és újabb tanulmányok, melyek cáfolták, hogy bármilyen kapcsolat lenne a kanyaró, mumpsz és rubeola elleni oltás és az autizmus között, Amerikában és Nyugat-Európában valóságos népmozgalom indult az oltások ellen.

Persze a tudósoknak és a közegészségügyi szakembereknek nem könnyű a védőoltás-szkeptikusok állításait cáfolni, amikor olyan tekintélyes szakemberek kampányolnak a gyerekek oltása ellen, mint John Jim Carrey színész vagy a Playboy-nyusziként feltűnt Jenny McCarthy. (Na jó, a figyelmetlen olvasók kedvéért még néhány kép.) Carrey nemrég megjelent blogbejegyzése egyenesen a közegészségügyi hatóságok és a vakcinákat előállító gyógyszergyártó cégek összeesküvéséről beszél.

A kampány nem is volt eredménytelen. 2008-ban Nagy-Britanniában megjelent az első lokalizált kanyaró-járvány, amit a szakemberek egyértelműen az elmaradt védőoltások számlájára írtak. A közelmúltban helyi járványok voltak Svájcban, Ausztriában és Olaszországban is. Az elmúlt két évben Európában 12 ezer kanyaró-esetet regisztráltak, miközben az Egészségügyi Világszervezet 2010-re a kanyaró teljes eltűnését prognosztizálta — ehhez azonban a népesség 95%-át be kellene oltani, ami az oltás-pánik miatt elmaradt. Amerikában és Kanadában a közelmúltban helyi mumpsz- és rubeola-járványok törtek ki.

Mindez azt mutatja, hogy átléptünk azon a küszöbön, ahol a vedőoltás-pánik hollywoodi sztárok és összeesküvés-gyártók ártalmatlan hóbortja. Mindaddig, amíg a legtöbben beadatják a védőoltást, a „nyáj-védettség” miatt a kombinált oltás elmulasztása veszélytelen, hiszen a vírusok nem találnak elég gazdára ahhoz, hogy komoly veszélyt jelentsenek. Hála a pánikkeltésnek, a nyáj-védettség odalett.

A helyzet valójában az, hogy azt sem tudjuk, növekszik-e az autusztikus gyerekek száma. Könnyen lehet, hogy az autizmus reflektorfénybe kerülésének, a diagnosztikai eljárások fejlődésének és az értelmi fogyatékosság fajtái közötti pontosabb megkülönböztetéseknek köszönhetően egyszerűen manapság több gyereket diagnosztizálnak autizmussal. Kár lenne, ha a XX. század legnagyobb közegészségügyi vívmányai áltudományos pánikkeltés áldozataivá válnának.

De mi van akkor, ha a repülőgépen kövér szomszédot fogunk ki? Mit tegyünk, ha a mellettünk ülő testrészei áttüremkednek a mi térfelünkre? Újabban egyre több légitársaság gondolkodik a hájadó bevezetésén: akinek egy ülés nem elég, az fizessen felárat a repülésért. Aki kövér, az vegyen két jegyet vagy fizessen a másoknak okozott kényelmetlenségért.

Néhány évvel ezelőtt még elképzelhetetlen lett volna, hogy a légitársaságok két ülés megvételére kötelezzék utasaikat. 2006-ban az Air France légitársaságot egy 160 kg-os utasa beperelte a megaláztatásért, ami a New Delhi-i repülőtéren érte: miután a társaság alkalmazottai centivel lemérték derékbőségét, két jegyet kellett vennie. Az utóbbi időben azonban egyre több panaszt kapnak a légitársaságok. Több lépett is az ügyben.

A Southwest Airlines-nál a kövér utasoknak két ülést kell venniük — bár amennyiben nem telik meg a gép, az extra ülés árát visszakapják. A United Airlines áprilisban bejelentette, hogy a túlságosan terebélyes utasoknak vagy az első osztály szélesebb — és jóval drágább — üléseire kell jegyet venniük, vagy két jegyet kell váltaniuk a turistaosztályon. Legutóbb pedig a Budapest és Bristol között is járatot üzemeltető Ryanair jelentette be, hogy bevezeti a hájadót — bár az ötletet később elvetették.

Az egyik elképzelés szerint férfiaknak 130, nőknek 100 kg felett kellett volna felárat fizetniük; egy másik elképzelés szerint akkor, ha az utas csípője egyszerre mindkét karfához hozzáér. A légitársaság internetes felmérése szerint a válaszolók 40%-a a hájadó bevezetését tartotta a legjobb bevételnövelő intézkedésnek.

Ha mégis elterjed a hájadó, az nekünk magyaroknak — fogalmazzunk így — a húsunkba fog vágni. A kóros elhízottság tekintetében Magyarország a világon a 8. helyen áll: nálunk a lakosság 18,8 százaléka kórosan elhízott, míg a világelső Egyesült Államokban a lakosság 30,6%-a. Megelőz minket Mexikó, Nagy-Británia, Ausztrália, Új-Zéland és Görögország; a térségben nálunk csak a szlovákok hájasabbak. Magunk mögé utasítjuk viszont Csehországot, Kanadát vagy Németországot.

Diszkriminatív-e a hájadó? Nyilvánvaló diszkrimináció lenne, ha az embert neme vagy bőrszíne miatt kényszerítenének felár fizetésére. A kövérség azonban más: mindannyian, akik némi túlsúllyal rendelkezünk, tudjuk, hogy csak elhatározás kérdése lenne a felesleges kilóktól megszabadulnunk.

A dolog azonban egy kicsit bonyolultabb: nem mindenki egyformán hajlamos az elhízásra és nem mindenkinek ugyanolyan könnyű megszabadulni a súlyfeleslegtől. A legújabb kutatások már legalább másfél tucat olyan gént azonosítottak, amelynek szerepe van a testtömeg szabályozásában. Azt is régóta tudjuk, hogy a testtömegindex és a társadalmi helyzet összefügg: a szegényebbek gyakrabban túlsúlyosak — különösen a nők esetében.

Beszállókártya, útlevél a kézben, a kézipoggyász, cipő és fémtárgyak a futószalagon — már csak a mérlegelésen kell átesnünk, és mehetünk a kapuhoz.

A bejegyzést sokan valamiféle vegetarianizmus melletti kiáltványnak olvasták, holott szó sincs erről. (Nem prédikálhatok vizet, ha néha magam is bort iszom.) A húsfogyasztás egészségre gyakorolt ártalmas hatásait rengeteg kutatás kimutatta, amelyekről a magyar sajtó is rendszeresen beszámol (például itt vagy itt). Ráadásul mintha azt javasoltam volna, hogy a vegetarianizmust az állam tegye kötelezővé mindenkinek. Szabjon húsfogyasztási kvótákat, tiltsa be, a tilalom ellen vétőket pedig a helyszínen lövesse főbe.

Nem tudom, honnan jönnek ezek az interpretációk. A cikkben ugyanis sehol sem szerepel a „betiltás” kifejezés, és szó sem esik az egyéni szabadság bármilyen korlátozásáról. Egyáltalán semmilyen javaslatot sem fogalmazok meg arról, hogy az államnak mit kellene vagy nem kellene tennie. Az egyetlen dolog, ami a bejegyzésben szerepel, a húsfogyasztás önkéntes korlátozása.

Miért asszociálunk egy ilyen javaslat hallatán rögtön kényszerre és tiltásra? Talán túlzás, de kísért a gondolat, hogy ennek mélyebb oka van: egy olyan országban, ahonnan a polgári kezdeményezés, az önszerveződés szinte teljesen hiányzik, mintha elképzelhetetlennek tűnne, hogy egy társadalom tagjai úgy döntenek, önkéntesen lemondanak valamilyen előnyről vagy kényelmes szokásról — pusztán azért, mert felismerik, hogy rövid távú érdekeik és vágyaik érvényesítése hosszú távon károkhoz vezet.

A Közjó és Kapitalizmus Intézet nemrég megjelent jelentésében a magyar kapitalizmus állapotát elemzi. Megállapításaik között szerepel, hogy

nem az értékrenddel van Magyarországon a legnagyobb baj, hanem azzal, hogy az emberek azt gondolják, becsületesen nem lehet, ezért ők nem is fognak közelebb jutni az áhított jóléthez. Ezt tovább tetőzi, hogy nem bízunk sem egymásban, sem az államban, sem a vállalkozásban.

A bizalmatlanság önmagában is sorvasztja a lelket, emellett jelentősen hátráltatja a kölcsönösen előnyös együttműködések kialakulását. Ha nem bízunk számunkra ismeretlen emberekben, nem szívesen lépünk velük bármilyen kapcsolatba: nem ismerjük meg egymást, nem tanulhatunk egymástól, nem adunk-veszünk egymástól, nem fogunk össze közös céljaink érdekében.

Azt hiszem, nem sok mindent lehet ehhez hozzátenni.

De térjünk vissza a kaptafához! A vegetarianizmussal szembeni leggyakoribb érv — ami a jelen esetben is többször előkerül — az, hogy az ember mindenevő. A konklúziót ki sem kell mondani: ha az ember mindenevő, akkor a húsevés természetes, és ha természetes, akkor nyilván hasznos és egészséges.

Nos, ez jól ismert, gyakori érvelési hiba; dolgozatban súlyos pontlevonás jár érte. Már korábban is írtam arról, hogy a „természetes” nem értékkategória: abból, hogy valami természetes, az égvilágon semmi sem következik, az pedig végképp nem, hogy hasznos vagy jó. Természetes a gyermekágyi láz, a bölcsességfog vagy a vakbélgyulladás. Egyik sem jó dolog. Természetes, hogy nem tudunk ellenállni a cukornak, mert őseink ritkán jutottak hozzá; ebből nem következik, hogy egészséges cukros üdítőket inni. Ugyanígy az a kérdés, hogy a vegetarianizmus káros-e, a táplálkozástudományra és nem a természetrajzra tartozik.

Ugyanakkor érdekes kérdés, hogy mit jelent az, hogy az ember mindenevő. Senki sem tudja, hogy őseink pontosan mikor kezdtek húst enni, de egyes feltevések szerint talán már 2,5-3 millió évvel ezelőtt mindenevővé váltak. Annyi bizonyos, hogy az ember rendszeresen akkor kezdett el húst enni, amikor elsajátította az eszközhasználatot. Puszta kézzel nem lehet vadászni.

Még egy technológiai újítás kellett ahhoz, hogy az ember húsevővé váljon: a tűzhasználat. Ha eltekintünk a tatárbifsztektől, az ember nem eszik nyers húst. Ennek az egyik oka, hogy nem elég erős az állkapcsunk hozzá. Közeli rokonaink, a csimpánzok mindenevők, és az állkapcsuk is sokkal erősebb, mint a mienk. Erről könnyen meg lehet bizonyosodni egy állatkerti látogatás során.

Miért érdekes ez a példázat? Azért, mert illusztrálja, mennyire elmosódik a határ természetes és mesterséges között. Az ember nem biológiai, hanem technológiai okokból vált mindenevővé. Az eszközhasználat és a tűz tette lehetővé, hogy húst egyen. Természetes dolog-e a technológia? Ha nem az, akkor természetellenes-e a húsevés?

De hagyjuk most ezt. Gondolkodjunk inkább el azon, hogy mit tehetnénk, hogy elkerüljünk egy valódi világméretű influenza-járványt — mint amilyen a Föld lakosságának húsz-negyven százalékát megfertőző, 50-100 millió ember halálát okozó 1918-as spanyolnátha volt. Ha a sertésinfluenzával szerencsénk is lesz, előbb-utóbb minden valószínűség szerint meg fog jelenni egy ilyen „szupervírus”.

Nos, a megoldás nagyon egyszerű. Ha mindannyian vegetáriánusokká válnánk, nem kellene katasztrofális járványoktól tartanunk.

A vegetarianizmusnak rengeteg előnye van. Számtalan kutatás bizonyítja, hogy a húsételek kiiktatása az étrendből jelentősen csökkenti a szívbetegségek, egyes rákfajták, a magas vérnyomás vagy a cukorbetegség kialakulásának kockázatát. Az állattenyésztés nagyban hozzájárul a globális felmelegedéshez: a húsipar az üvegházhatású gázok kibocsátásának harmadáért-negyedéért felelős — majdnem másfélszer annyiért, mint a közlekedés. Az állattenyésztés a vízhiány egyik fő oka: míg egy kilogramm búza megtermelése kb. 200 liter vizet igényel, egy kilogramm marhahús majdnem 20 ezer litert. Egyetlen hamburgerpogácsa előállításához annyi vízre van szükség, amit az ember zuhanyzásra két és fél hét során használ el.

A Földön 800 millió ember éhezik vagy alultáplált. Eközben egy kiló marhahús előállítása 30 kg gabonafélét igényel. Az Egyesült Államokban megtermelt kukorica 80 százalékát az állattenyésztés használja fel. Ha minden amerikai csak 10 százalékkal kevesebb húst enne, a felszabaduló termésből 60 millió ember táplálkozását lehetne biztosítani. Ha minden amerikai hetente egy alkalommal lemondana a húsról, a szén-dioxid kibocsátás ugyanakkora csökkenését lehetne elérni, mintha fél millió autó eltűnne az utakról.

A nagyüzemi állattenyésztés nemcsak embertelen, hanem közegészségügyi szempontból kifejezetten veszélyes is. A szakemberek évekkel ezelőtt figyelmeztettek arra, hogy a nagyüzemi sertésfarmok kiváló „laboratóriumai” új vírustörzsek megjelenésének. A sertésekben különösen könnyen kereszteződnek a sertés-, madár-, és emberi influenza-vírusok. A sok összezárt állatban különböző vírusok genetikai anyaga könnyen rekombinálódhat, illetve gyorsan elterjednek a mutációk. Az üzemek dolgozói pedig kiviszik ezeket a vírusokat a telepekről.

Az egyik elmélet szerint 1918-ban is ez történt: egy madárinfluenza-vírus fertőzött meg sertéseket Amerikában, ami a sertésekről átkerült a farmok dolgozóira. A munkásokat a hadsereg besorozta, a katonák pedig gyorsan elterjesztették a vírust világszerte.

A leghíresebb sertésvírus-eset 1976-ban történt, amikor szintén egy amerikai laktanyában jelent meg a vírus. Ennek a vírusnak ugyan csak egy halálos áldozata volt, az amerikai hatóságok azonban negyven millió embert beoltottak. A vírusból azonban máig sem tisztázott okok miatt sosem lett járvány. Azt sem tudjuk, hogy honnan jött és mikor került a laktanyába.

A most megjelent sertésvírus — amit hivatalosan A típusú H1N1-es influenzavírusnak kell hívni, mivel az agráripari cégek kifogásolták a közérthetőbb elnevezést, az Egészségügyi Világszervezet pedig engedett — az első jelentések szerint az emberi influenzavírus, a madárinfluenza-vírus, illetve az eurázsiai és amerikai sertésvírus-törzsek genetikai anyagát egyaránt tartalmazza. Az ilyen vírus azért lehet különösen veszélyes, mert mivel sertéseken keresztül „ugrott” az emberre, már volt ideje egy emlős fajhoz alkalmazkodni. Jelenleg senki sem tudja, hogy ez az új vírus mekkora járványt fog okozni.

Reméljük, hogy megint szerencsénk lesz. Bárhogy is legyen, itt az ideje, hogy magunk és mások érdekében mérsékeljük a húsfogyasztást. Vannak persze, akik azt mondják erre, hogy nem a nagyüzemi, hanem a háztáji állattenyésztést kellene támogatni. A jelenlegi fogyasztás mellett azonban ez fenntarthatatlan, ráadásul ha a szabadban tartanánk ennyi sertést, ugyanilyen könnyen megjelenhetnek új vírustörzsek, hiszen a szabadon tartott állatokat nem lehet elzárni a más állatoktól való érintkezéstől.

Persze tisztában vagyok azzal, hogy ennek a javaslatnak vajmi kevés esélye van a csülkös bableves és a körömpörkölt országában, ahol a vegetarianizmust legtöbben furcsa hóbortnak vagy rosszabb esetben betegségnek tekintik. Mégis rengeteget tehetnénk egészségünk és környezetünk védelmében, ha mondjuk hús csak vasárnap kerülne az asztalra.

A héten programunk vendége volt Dr. Hernán Sandoval, a chilei egészségügyi reform kidolgozója, 2000 és 2004 között a chilei Egészségügyi Reformbizottság vezetője. Beszélgetéseink során sok minden kiderült arról, hogyan kell sikeres egészségügyi reformot végrehajtani. Mit tanulhatnánk Chilétől?

Először is, újra és újra le kell szögezni, hogy a reform nem szitokszó. Sajnos Magyarországon reform alatt legtöbbször a privatizációt vagy a közszolgáltatások fizetőssé tételét értik. Bár néha ezekre szükség lehet, egy reform nem az ország költségvetésében tátongó lyukak betömésére szolgál — azt válságkezelésnek hívják. A reform egy társadalmi alrendszer hosszabb távra szóló tudatos, meghatározott célok alapján történő átalakítása.

Chilében ezzel tisztában voltak, ezért első lépésben a 2001 és 2010 közötti évtizedre szóló egészségügyi stratégiát dolgoztak ki. Ebben pontosan meghatározták, hogy az évtized végére milyen egészségügyi eredményeket kell elérni: hány százalékkal csökkenjen a csecsemőhalandóság, mennyivel növekedjen a várható élettartam, mennyivel csökkenjenek az egészségi állapotban megmutatkozó társadalmi egyenlőtlenségek, és így tovább. A chilei egészségügyi reform számon kérhető, mert pontosan meghatározták, mit kell elérniük 2010-re.

Mint a felsorolásból is látható, a chilei egészségügyi reform elsődleges célja a népegészség javítása és nem a pénzügyi hiány lefaragása volt. (Chile GDP-je Magyarországéhoz hasonló: a két ország nagyjából egyenlő fejlettségű.) Az is látható, hogy a reform központi eleme volt az ellátáshoz való hozzáférésben és a népesség egészségi állapotában jelen levő egyenlőtlenségek csökkentése. Nálunk a társadalmi igazságosság kérdése alig jelent meg a reformról szóló közbeszédben. (Chilében nagy hangsúlyt kapott a bennszülött lakosság hátrányainak enyhítése. Nálunk a cigányság egészségügyi helyzete említést sem érdemelt.)

A következő lépésben pontosan felmérték a chilei népesség egészségi állapotát. Kiszámították az egyes betegségek társadalmi terheit — vagyis hogy egyes betegségek mennyi elveszett életévet és életminőség-romlást okoznak. Azt is megnézték, hogy melyek a leginkább költséghatékony kezelések, amikkel a legnagyobb javulást lehet elérni.

Ezután egy egészen eredeti rendszer vezettek be. Kiválasztották azt az 56 betegséget, ami a társadalmi kár 70 százalékáért felelős és amelyeket hatékonyan lehet kezelni. Ezek között olyan gyakori betegségek és ellátásformák vannak, mint a cukorbetegség, egyes rákfajták, asztma, alkoholizmus és drogfüggőség, magas vérnyomás, terhességi- és csecsemőgondozás, skizofrénia, HIV/AIDS, cisztás fibrózis, halláskárosodás, reumás ízületi gyulladás, stb. Ezeknek a kezelésére az állam garanciát vállalt: a kezeléseket minden biztosítónak hozzáférhetővé kell tennie, a kezelés minősége számon kérhető, a kezeléseket meghatározott időn belül végre kell hajtani, illetve a kezelés költsége — az önrész — nem léphet túl egy bizonyos összeget.

A garanciarendszer nem azt jelenti, hogy a listán nem szereplő betegségeket nem kezelik vagy nem állja azokat a társadalombiztosítás. A rendszer lényege, hogy az állam kezességet vállal a listán szereplő betegségek gyors, hatékony és megfelelő minőségű ellátására. Ha a beteg nincs megelégedve, az egészségügyi hatóságokhoz és végső esetben a bírósághoz fordulhat.

Miért jó ez a rendszer? Egyrészt azért, mert a legfontosabb, a legtöbb kárt okozó betegségekre koncentrál. Másrészt azért, mert pontos, számon kérhető elvárásokat támaszt az egészségügyi intézményekkel szemben, melyeket a betegek is ismernek és számon kérhetnek. Végső soron arról van szó, hogy az állam szerződést köt polgáraival: nem tesz betarthatatlan és behajthatatlan ígéreteket tesz arra, hogy a szívátültetéstől a plasztikai műtétig mindent kifizet. Harmadrészt a rendszer szem előtt tartja a költséghatékonyságot: a garantált kezelések a lehető legnagyobb javulást képesek elérni a rendelkezésre álló forrásokból.

Gondolhatnánk, hogy a chileieknek eszük ágában sem volt elfogadni egy ilyen reformot. A garanciarendszer azonban rendkívül népszerű. Ennek egyik oka, hogy fokozatosan vezették be: 2005-ben 25 betegséggel indult a rendszer, 2006-ban újabb 15 betegség került a listára, ami 2007-ben bővült 56-ra. Jelenleg a rendszer további szélesítésén dolgoznak. A decemberi választásokon mindegyik párt programjában szerepelni fog a rendszer bővítése.

Ez nem azt jelenti, hogy a rendszernek ne lettek volna ellenzői. A chilei orvosi kamara a kezdetektől ellenezte a garanciarendszert és Sandoval kamarai tagságát is megszüntette. 2003 novemberében az egészségügyi szakszervezetek dolgozói léptek sztrájkba. A tiltakozás azonban a rendszer növekvő népszerűsége miatt nem vezetett eredményre.

Mint említettem, Chilében van önrész: a betegnek ki kell fizetnie a kezelés egy hányadát. A reform során az önrészt a jövedelemhez igazították. Aki szegény, az kevesebbet fizet, és az önrész anyagi helyzettől függetlenül nem lehet több, mint az éves jövedelem 10 százaléka. (Ha ez soknak tűnik, gondoljunk bele, hogy egy magyar nyugdíjas éves jövedelmének mekkora részét költi gyógyszerre és hálapénzre, vagy hogy mennyit fizetünk egy szülésért.) Az egészségügyi hozzájárulás egységesen a jövedelem 7 százaléka.

Végezetül: Chilében vannak magánbiztosítók, amik válogathatnak a betegek között és magasabb hozzájárulást is megszabhatnak. Ezt meg is teszik: tagságukat leginkább a fiatal férfiak közül toborozzák (a fiatal nők várhatóan szülni fognak, ezért kevésbé érik meg). Ennek fejében profitjuk egy részét be kell fizetniük egy szolidaritási alapba, ami az állami egészségbiztosítás számlájára kerül.

A reform sikerét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy 2000 és 2008 között a magánbiztosítók tagsága a népesség 25 százalékáról 16 százalékra csökkent. A legutóbbi felmérések szerint az emberek 76 százaléka elégedett az új rendszerrel.

Az intézet tavalyi jelentése a világ tíz legszennyezettebb helyét gyűjtötte össze. Mivel ilyen jelentés idén nem készült, lássuk a tavalyi listát.

Kína, India és Oroszország kétszer is szerepel a listán. Linfen városa a kínai szénbányászat és energiatermelés egyik központja. Kínában itt a legrosszabb a levegő minősége, a városlakók fulladoznak a szénporban. Mindennaposak a légúti betegségek, gyerekek körében gyakori az ólommérgezés. Az ólombányászat központja Tianjing, ahol a levegő és a talaj ólomszennyezettsége a megengedett érték nyolc-tízszerese. Az ólommérgezés gyerekek esetében értelmi- és fizikai fejlődési zavarokat okoz. A városban nagyon magas a koraszülöttség és a születési rendellenességekkel született csecsemők aránya.

Az indiai Sukinda kromit- (azaz krómérc) bányái bármiféle környezetvédelmi ellenőrzés nélkül működnek. A bányák szennyvize szűrés nélkül kerül a két és fél millió embert ellátó ivóvízhálozatba. Mindennapos az asztma és a tuberkulózis, gyakoriak a születési rendellenességek és a meddőség. Vapi környékén pedig a vegyipar a felelős a talajvíz higany-, ólom-, és cink-szennyezetségéért. A higany koncentrátuma az Egészségügyi Világszervezet (WHO) által megszabott határérték 96-szorosa. A talajvíz szennyezettsége miatt a helyi zöldségfélék nehézfém-tartalma az előírt érték hatvanszorosa.

A vegyipar Oroszországban hasonló problémákat okoz. A hidegháború alatt Dzserzsink városa volt a vegyifegyver-gyártás központja. A város vízének fenoltartalma a biztonságos érték 17 milliószorosa. (A fenol lenyelve vagy belélegezve is mérgező.) A városban a férfiak várható élettartama 42 év, a nőké 47. A halálozások száma 260%-al haladja meg a születésekét. Szibériában az Északi-sarkkör felett fekvő egykori munkatábor, Norilszk kohászata felelős többek között évi 500 tonna rézoxid és nikkel-oxid kibocsátásáért. A légszennyezés miatt a városra gyakran fekete hó hullik. A légúti megbetegedések a gyermekhalandóság majdnem 16 százalékáért felelősek.

A nyugati (és déli) féltekét a perui La Oroya bányászváros képviseli. A környékbeli gyerekek 99%-ának vérében az ólom mennyisége az egészségre ártalmas érték többszöröse; a kéndioxid-szennyezettség a WHO által megszabott határérték tízszerese. A déli félteke másik legszennyezettebb helye a zambiai Kabwe. A már régen bezárt bányák által okozott talaj- és vízszennyezés a peruihoz hasonló problémákat okoz még ma is: a gyerekek vérében található ólom itt is az egészségre ártalmas érték sokszorosa.

Térjünk vissza a volt Szovjetunióba. Az azerbajdzsáni Szumgajit a szovjet időkben jelentős ipari központ volt. A lakosság egészségi állapota az országban a legrosszabbak között volt. A rákos megbetegedések száma az azerbajdzsáni átlagot 22-51 százalékkal lépi túl. Végezetül pedig ne feledkezzünk el Csernobilról sem. Több, mint húsz évvel az 1986-os katasztrófa után az erőmű harminc kilométeres körzete még mindig lakhatatlan; a szarkofággal lezárt reaktor a becslések szerint ma is 100 tonna urániumot és 2000 tonna tűzveszélyes anyagot tartalmaz. A balesetnek köszönhető halálozások száma azonban továbbra is vita tárgya: a becslések négy ezertől száz ezerig terjednek.

A történelem során viszonylag ritkán jött létre ilyen halálos kombináció. Európa, Észak-Afrika és a Közel-Kelet lakosságának harmadát 541 és 750 között több hullámban pusztította el egy máig azonosítatlan (talán pestis-) vírus járvány. Mindenki hallott a középkori pestisjárványokról, amelyek a XIV. és a XVIII. század között szintén több hullámban az akkori világ lakosságának 20-30 százalékát pusztították el. Ezeknél is nagyobb katasztrófát okozott az 1918-as spanyolnátha: a becslések szerint 50 millió halálért volt felelős, ami több, mint az I. világháborúban elesettek száma. Az 1957-es ázsiai és az 1968-as hong kong-i influenzajárvány áldozatainak száma egy és négy millió között volt.

A H5N1, közismertebb nevén madárinfluenza vírus jelenleg emberről emberre nem terjed könnyen. Ennek ellenére eddig majdnem 400 esetből a megbetegedettek több, mint fele halt meg. Madárinfluenza pandémia úgy alakulhat ki, ha a H5N1 mutálódik és az új altípus megfelel a fenti feltételeknek. Ha létrejön az új altípus, a vírus elleni oltóanyag kifejlesztése hónapokig is eltarthat, ami elég ahhoz, hogy a járvány óriási pusztítást vigyen végbe.

A dolog természetéből adódóan nem lesz elég vakcina ahhoz, hogy minden rászorulónak jusson. Így kénytelenek leszünk rangsorolni az oltóanyaghoz való hozzáférést. Lesznek olyanok, akik nem kapják meg a vakcinát időben és meg fognak halni. A rangsorolás elkerülhetetlen: égbekiáltó igazságtalanság lenne, ha az összeköttetések és a fizetőképesség határozná meg, hogy ki fér hozzá az oltóanyaghoz.

A rangsorolás pedig etikai probléma. De hogyan alakítsuk ki a rangsort? Érvelhetünk például amellett, hogy először az egészségügyi dolgozók kapják meg az oltóanyagot, hiszen az ő munkájuk elengedhetetlen ahhoz, hogy mások is hozzáférhessenek a vakcinához. Egyes szakemberek szerint ezután a legveszélyeztetettebb csoportokat kell ellátni — ezek 1957-ben és 1968-ban a gyerekek és az öregek voltak, 1918-ban azonban a 20 és 40 közöttiek. Az elosztás során törekedhetünk arra, hogy a legtöbb életet mentsük meg, vagy arra, hogy inkább elsősorban azokat, akiknek a legjobb az esélyük a hosszú távú túlélésre. Előbbi esetben mindenkinek ugyanolyan esélyt adnánk életkortól és a prognózistól függetlenül; utóbbi esetben hátrányba kerülhetnek a gyerekek, öregek és krónikus betegek. Előnyben részesíthetjük továbbá azokat, akik a társadalom szempontjából a legfontosabbak, vagy azokat, akik még keveset éltek — mindkét esetben legelőször az idősekről mondanánk le. Számos etikai elv közül választhatunk — de mindenképpen választanunk kell.

Mivel tavaly részt vettem a Massachusetts állam influenza pandémiás tervéhez készült etikai irányelvek kidolgozásában, kíváncsi lettem, hogy mi történik Magyarországon ebből a szempontból a felkészülésben. Hazánkban 2005 októberében hozták nyilvánosságra a Nemzeti Influenza Pandémiás Tervet — ami korábban, ha jól értem, titkos volt. (Most ne akadjunk fenn azon, mi indokolta vajon a válságterv titkosítását éveken keresztül.)

A terv a pandémia szakaszai szerint több fázisra osztja a szükséges intézkedéseket. Jelenleg a 3. fázisban vagyunk, ahol a vírus már okoz emberi fertőzéseket, de emberről emberre még nem terjed. A pandémia maga a 6. fázis. Amikor az új influenzavírus-altípus megjelenik Európában, akkor — egyéb intézkedések mellett — „az ÁNTSZ elrendeli az egészségügyi dolgozók és az ország működőképességének fenntartásában [fontos szerepet] betöltő személyek védőoltásának megkezdését”; amikor pedig a vírus Magyarországon országos járványt okoz, az egészségügyi intézmények „meghatározott prioritások mellett” korlátozhatják a betegfelvételt (értsd: hazaküldik, illetve nem veszik fel a nem influenzás betegeket). Végül pedig „az ÁNTSZ elrendeli a még nem oltott személyek védőoltásban részesítését a szakmai prioritási sorrend figyelembevételével” (kiemelés tőlem).

Mivel a Nemzeti Influenza Pandémiás Terv sem azt nem határozza meg, hogy kik töltenek be fontos szerepet az ország működőképességének fenntartásában, sem azt, hogy mik az egészségügyi intézmények prioritásai, illetve azt sem, hogy mit tartalmaz a szakmai prioritási sorrend, tavaly megkerestem az Országos Epidemiológiai Központot. Szerettem volna megtudni, hogy hozzáférhető-e a szakmai prioritási sorrend és hogy milyen szempontokat vettek figyelembe a prioritások kijelölésénél.

Azon se akadjunk fenn, miért nem kaptam soha választ a levelemre; ismerve az állami intézmények hozzáállását, nincs ebben semmi meglepő. Azon már inkább meglepődtem, amikor a SOTE Honvéd- Katasztrófaorvostani és Oxyologiai Tanszékének vezetője azt nyilatkozta, hogy „Magyarországon nincs olyan előírás, amely bizonyos csoportokat kizárna az ellátásból, ha katasztrófa idején túl sok az életmentésre szoruló beteg”, bár „korábban előfordult, hogy felvetődött ilyesmi műhelymunkák formájában, de ezek nem kaptak nyilvánosságot”.

Ha tehát kaptam volna választ a megkeresésemre, azt írták volna az illetékesek, hogy

1. szakmai prioritási sorrend nem készült, ilyen nincs, hiába hivatkozik rá a Nemzeti Influenza Pandémiás Terv;
2. ha készült volna is ilyen, az titkos, senkinek semmi köze hozzá, bár adott esetben bárki élete-halála múlhat rajta. Please fuck off.

Igenis van közünk ahhoz, hogy hogyan néz ki ez a rangsor. Ne vezessen félre a „szakmai prioritási sorrend” elnevezés: nem orvosi-államigazgatási szakmai kérdésről van szó, hanem egy olyan etikai problémáról, amit demokratikus országokban nem valamilyen félhomályos irodában ülő bizottság tagjai döntenek el (vagy nem döntenek el) és aztán nem hozzák nyilvánosságra. Inkább bele se gondoljunk abba, mi lenne itt járvány esetén: hirtelen a legeldugottabb falu utolsó önkormányzati képviselőjéről is kiderülne, hogy az ország működőképességének fenntartásában fontos szerepet betöltő személy; az oltásra várakozók sorában hirtelen feltűnnének a rokonok, barátok és üzletfelek egy kis szívességért; vaskos borítékok csúsznának fehér köpenyek zsebébe. Mindezt azért, mert az illetékesek kiskorúnak nézik az embereket és borsódzik a hátuk attól a kifejezéstől, hogy „társadalmi vita”.

Magyarországon 1990 és 2006 között a születéskor várható élettartam mintegy négy évvel nőtt, a férfiaknál 65-ről 69 évre, a nőknél 74-ről 78 évre; a növekedés üteme azonban 1990 és 2000 között gyorsabb volt. Az ezredforduló óta összességében a magyarok várható élettartama csupán egy évet nőtt, 72-ről 73 évre.

Ezzel az eredménnyel a térségben jóval elmaradunk Csehországtól — ahol a várható élettartam 77 év —, illetve Lengyelországtól (75 év) és Szlovákiától (74 év). 73 évünkkel holtversenyben állunk Romániával és Szerbiával.

Van azonban olyan mutató, amiben kiugró az eredményünk: az alkoholfogyasztás. Az alkohol a világon az ötödik legnagyobb kárt okozó kockázati tényező; az alkoholhoz köthető halálozások és megbetegedések a dohányzáshoz hasonló mértékű kárt okoznak. Az alkoholfogyasztás közvetlenül évente 2,3 millió ember haláláért felelős a világon. Az Egészségügyi Világszervezet jelenleg folyó közgyűlésének kiemelt témája az alkoholfogyasztás ellen való fellépés.

Az alábbi térkép az alkoholfogyasztás eloszlását mutatja a világon. Minél sötétebbre van színezve egy ország, annál magasabb az egy főre eső fogyasztás. A volt szovjet térség sötét tömegéből délnyugaton kinyúló folt bizony Magyarország.

Hagyományosan az európaiak a legnagyobb alkoholfogyasztók. A világelső Luxemburg a maga egy főre eső 15,56 liter évi fogyasztásával (a számok tiszta alkoholmennyiséget jelölnek). A második Írország 13,69 literrel, amitől nem sokkal vagyunk lemaradva, harmadikként, 13,6 literrel. Ezzel az eredménnyel megelőzzük a söréről híres Csehországot és Németországot (12,99 ill. 11,99 liter), a Moldovai Köztársaságot (13,18 l), Oroszországot (10,32 l) és Ukrajnát (6,09 l), mint ahogy közvetlen szomszédainkat is. Nincs más hátra, mint gratulálni dobogós helyezésünkhöz. Egészségünkre!

Átlagosan minden ma élő ember évente egy tonna légköri szén kibocsátásáért felelős. Ez az adat azonban hatalmas eltéréseket takar: az Egyesült Államokban az egy főre eső CO₂ kibocsátás eléri az évi hat tonnát. Nem sokkal van lemaradva Kanada és Ausztrália, míg Japán és a nyugat-európai országok fejenként évente 2-5 tonna szén-dioxidot bocsátanak ki. Ezzel szemben a fejlődő országok kibocsátása 0,6 tonna körül van; az ötven legszegényebb ország egy főre jutó kibocsátása 0,2 tonna. Ahhoz, hogy a légkör szennyezettsége az ipari forradalom előtti szint kétszeresén stabilizálódjon, minden országnak fejenként évi 0,3 tonnára kellene csökkentenie a kibocsátását.

Ha egy kép többet ér, mint ezer szó, akkor egy jó térkép tízezer szót is megér. A fenti térkép az 1950 és 2000 közötti szén-dioxid kibocsátás országonkénti eloszlását ábrázolja úgy, hogy a nagyobb szennyezők területét a szennyezés arányában megnövelték. Ezen a térképen Észak-Amerika hatalmasra nő, hála az Egyesült Államok és kisebb mértékben Kanada kibocsátásának. Hasonlóan meghízik Nyugat-Európa, Oroszország, Japán és Kína. Dél-Amerika és Délkelet-Ázsia eltörpül, Afrika pedig gyakorlatilag eltűnik a térképről.

A meghízott Európa közepén található sötétebb folt pedig Magyarország kibocsátását szimbolizálja. Ezen a térképen bizony Magyarország nem egy kis légypiszok. Végre valami, amiben nagyhatalom vagyunk! Persze ismerve a fővárosiak autózási szokásait, ebben valószínűleg semmi meglepő sincsen.

Hol jelentkeznek a globális felmelegedés okozta népegészségi károk? Az egészségügyi kockázatoknak legkiszolgáltatottabb országok azok, amelyek a legkevésbé felelősek a globális felmelegedésért. Az alábbi térkép az éghajlatváltozáshoz köthető népegészségügyi problémákat jeleníti meg.

A térkép csak a legfontosabb egészségügyi kockázatokból eredő károk arányát ábrázolja. Ezek a malária, az alultápláltság és éhínség, a hasmenéses megbetegedések és az árvizeknek tulajdonítható halálozások. A malária a korai halálok legfőbb okozója: évente 1-2 millió ember haláláért felelős. Az áldozatok túlnyomó része gyerek — a négyéves kor alatti halandóság negyede a maláriának tulajdonítható. A gyerekek a népesség legveszélyeztetettebb csoportja. A globális felmelegedés egészségi terheinek 99 százaléka a fejlődő országokban jelenik meg, 88 százaléka pedig az 5 év alatti gyerekeket érinti.

Ennek megfelelően ezen a térképen Afrika óriásivá hízik, Észak-Amerika és Európa pedig szinte eltűnik. A terhek jelentős része Indiában és a Közel-Keleten, kisebb része pedig Kínában jelenik meg.

A globális felmelegedés tehát nemcsak azért globális probléma, mert az időjárás nem ismer határokat. A környezetszennyezésért leginkább felelős országok lakossága a károkat áthárítja a legelmaradottabb, legszegényebb, az éghajlatváltozásért legkevésbé felelős országok lakosaira. Kényelmes életünket a szó szoros értelmében a legszegényebb országok gyermekeinek élete árán tartjuk fent.

Mit lehetne tenni, hogy ritkábban legyünk betegek, tovább éljünk, de kevesebb alkalommal szoruljunk orvosi ellátásra — különösen, ha vonakodunk egészségtelen életmódunkon változtatni? Szerencsére egykori testvérországunk, a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság dübörgő gazdasága és áttörést áttörésre halmozó tudománya a segítségünkre lehet. Elég, ha ellátogatunk Észak-Korea gazdaságának hivatalos honlapjára, ahol rengeteg termék közül válogathatunk. Az egészségügyi kínálat különösen ígéretes.

Ha például magas vérnyomástól, érelzáródástól, idegfájdalmaktól, netalán felpuffadástól, hasmenéstől, álmatlanságtól, székrekedéstől, vagy ezek valamilyen kombinációjától szenvedünk, rendeljük meg a hordozható mágneses kezelőt. Problémáink ugyanis nagy valószínűséggel a „geomagnetikus ingadozások” emberi testre gyakorolt káros hatásának köszönhetők. Egyszerűen a fájó testrészre helyezzük a szerkezetet és ott tarjuk mindaddig, amíg a fájdalom el nem múlik.

Ha ez esetleg nem segít, rendelhetünk hordozható szemikonduktoros lézergyógyítót, ami az említett problémákon túl a szívszorulást, a cukorbetegséget, a skizofréniát és az asztmát is gyógyítja. A kezeléshez egy csipesszel tágítsuk ki az egyik orrlyukunkat, majd a lézerfejet nyomjuk fel. Kapcsoljuk be a gépet, majd 15 percig sugározzuk magunkat a jótékony lézerrel. Használat után a lézerfejet alkoholos vattával ne felejtsük el lemosni.

Csodás gyógyító hatása van a vértisztító gyűrűnek is. Különösen érrendszeri betegségekben szenvedőknek ajánlott. A gyűrű egy speciális lencsével a napfényt és a lámpafényt a bőrre irányítja. Frappáns kis találmány, hiszen jegygyűrűnek, figyelmes ajándéknak is kiváló. Otthonunkba nélkülözhetetlen eszköz a Koryo életadó víz generátor, aminek a hasznosságát részletezni sem kell. Kalandosabb kedvűeknek ajánlott a Sobaeksu Kombinát terméke, a mikromanipulátor. Ezzel a szerkezettel házi szemműtéteket és egyéb apró-cseprő sejtsebészeti beavatkozásokat végezhetünk.

Az orvosi eszközök mellett természetesen rengeteg gyógyszer is található a honlapon. A legnagyobb érdeklődésre igényt tartó farmakológiai termék minden bizonnyal a tetrodokain injekció. Az injekció tetrodotoxint tartalmaz, ami a mérgező, ámde ínyencfalatnak számító japán gömbhal, más néven a fugu méreganyaga. Ez a csodaszer segít egyebek mellett a megfázás, az asztma, a hörghurut, a tüdőgyulladás és egyéb légúti betegségek tüneteinek enyhítésében; gyógyítja az impotenciát és az AIDS-t, illetve megszünteti a drogfüggőséget. Ja, és megelőzi és gyógyítja a rákot.

Miután meggyógyítottuk magunkat mindezekkel a csodás szerekkel, lesz időnk és energiánk az élet kellemesebb oldalára koncentrálni. Ne felejtsünk el tehát Neo-viagrát rendelni. Megnövekedett szexuális aktivitásunk ráadásul vállfájdalmakkal vagy lumbágóval sem fog járni, mert ez a gyógyszer ezekre is jó. Ha veseelégtelenségben szenvedünk, a Neo-viagra szintén segít; művesekezelés helyett időnket a lepedő-akrobatikának szentelhetjük.